Legelőször 1995-ben, még sima PlayStationön jelent meg az akkor még szimplán Namco sorozata, majd az évek alatt, konkrétan 5 sorszámozott epizódon belül maradt meg a brand exkluzívja. Ami azért is fontos, mert lényegében csak a mellékág, az Assault Horizon került át PC-re is, miközben a széria egyszer-egyszer kalandozott el más platformokra. Most pedig, 12 évvel az utolsó sorszámozott rész, a Fires of Liberation után elérkezett a hetedik nagy kaland, amitől azért elég sokat vártam, hiszen ennyi idő után esélyessé vált, hogy a fejlesztők kiléptek a komfortzónából, aminek falait az Assault Horizon bontotta meg egy kicsit, és az újításokat – pláne akkor, ha azok pozitívak – személy szerint mindig örömmel fogadom.
Konfliktus, mint mindig
Ha a történetmesélés terén valaki nagy izgalmakra számított volna, azt le kell lomboznom. A stúdió nem kifejezetten haladt a korral, nincs izgalmas elmesélés, nincsenek nagyszerű akciójelenetek az átvezetők között – legalábbis nem olyanok, amik úgy mesélik el a kialakuló, pattanásig feszült helyzetet, hogy közben ne aludj el. Merthogy a már megszokott, az Ace Combat-univerzumában játszódó sztori kicsit álmatag, állandóan belső monológokkal tarkítva kerül bemutatásra, miközben éleződik a helyzet Erusea és Osea között, aminek többféle szemszögből válunk elszenvedőivé. Néha szó szerint, elvégre még a börtönt is megjárjuk, egy nagyon fontos személy haláláért is felelőssé tesznek minket, sőt saját társaink is leprásként kerülnek, és megjegyzéseket tesznek ránk amiatt, ami történt. Mindezt azonban nem is annyira az átvezetőknél érezzük át, mint inkább a harcok során, ugyanis ami az egyébként egészen látványos animációknál hiányzik, azért bőven kárpótol az az élmény, ami felszállás után ér minket.
Hiszen a repülőgépben ülve, a felhők között szállva folyamatos a kommunikáció a karakterek között, a társak állandóan megjegyzéseket tesznek, és ugyan válaszra nincs lehetőségünk úgy, mint mondjuk, az ötödik résznél (egyszerűen használni kellett a D-Pad két irányát), azért így is alaposan feldobja a hangulatot, hogy kapjuk az infókat, megy a párbeszéd, halljuk a kétségbeesést és az indulatokat – mindezt pedig a rádió zavarai teszik életszerűbbé. Szóval, ami hiányzik kicsit az átvezetőknél, azt harc közben sikerül pótolni, sőt a lövöldözés közben, ha valami extra történés kerül képbe (hirtelen megjelenik egy ellenséges osztag, méghozzá soha nem látott technológiájú gépekkel), akkor egy kis bejátszás erejéig többnyire egészen hangulatos jelenetekkel lehetünk gazdagabbak. Na, ilyenek kellettek volna a fárasztó monológok mellé, mert bár baromira érdekelt, hogy mi történik, kicsoda a legendás Mihály, akinek neve hosszabb, mint bármelyik képalánk, egyszerűen kusza az előadásmód, nem tartja fenn az érdeklődést, emiatt pedig én is nagyon hamar eluntam a rövidfilmek megtekintését.
Élvezeti faktor
Még jó, hogy az akcióval, a játékmenettel általánosságban nincs gond. Ugye az Ace Combat-sorozat eleve rendelkezik egy kellemes, arcade-es bájjal, viszonylag könnyű és felhasználóbarát kezeléssel, amiket a zenék és a látványos harcjelenetek koronáznak meg, és ezen az Unknown Skies sem nagyon változtat. A missziók indulásakor kapunk egy kis felvezetést, egy tervet, aztán kedvünk szerint választhatunk kasztnit, felszerelést, modifikációt, majd irány a légtér. Ami túl szűk ahhoz, hogy az ellenséges masinákkal osztozzunk rajta, így jöhet a hirig. A feladat mindig más, avagy előfordul, hogy simán le kell lőni a támadó repcsiket, helikoptereket, fel kell robbantani a földi bázisokat és objektumokat, de idővel egészen érdekes parancsokat is kapunk. Ilyen az, hogy radarok hatótávolságát elkerülve „lopakodjunk” be egy titkos helyre, adott időn belül érjünk el rombolással egy bizonyos pontszámot, vagy éppen a villámokkal tarkított égbolton, esőben essünk neki úgy az ellenséges csapatoknak, hogy a természeti erőknek hála időnként a látásunkból is veszítünk, plusz a gép mechanikája is megzavarodik. Más kérdés, hogy néha mintha túlzásba is estek volna az alkotók, mert a sivatagi homokviharban, mikor a látótér a nulla felé zuhan, a radar meg állandóan kihagy, nos, nem túl jó móka a célpontokat keresni úgy, hogy a misszióra eléggé szűken szabott időkorlátot kapunk. Ezt a küldetést rémálmaimban se lássam újra!
Egyébként viszont, legyen szó Easy vagy Normal fokozatról, a kihívás egyszer-egyszer mindenképpen képbe kerül, átaludni senki nem fogja a kampányt, ami ráadásul elég sok, több mint 20 feladatot jelent, amiken 10-30 perc átjutni, és nem egyszer kerülhet sor az ismétlésre. Legtöbbször figyelmetlenség miatt (vigyázni, figyelni kell valamire), de némely esetben azért, mert sajnos a fejlesztők nem végeztek tökéletes munkát. A lőfegyver használata még rendben, de a rakétákkal már akadnak gondok, valahogy nem tökéletes a használatuk, nem mindig működnek úgy, ahogy ideális esetben kellene. Egy-egy esetben a szkriptelt események megjelenése is fura, ahogy a komolyabb ellenfelek legyőzése is kicsit droidos, aminél van, hogy nincs szerencséd, azért kezdesz feszülten nyomkodni az újrakezdésre. Különösen zavaró a már említett sivatagi pálya, aminél komolyan nem értek egy-egy pályakialakítási, játékmechanikai és fegyverhasználati döntést a feladat súlya mellett. Ezenfelül viszont tényleg nagyon hangulatos a játék, vannak benne ötletes megoldások, kórusok szólnak a nagyzenekar mellé, a hatalmas robbanásokat gitártépés kíséri, a villámok között repkedve pedig kimondottan tátott szájjal ültem a képernyő előtt, annyira lekötött az audiovizuális prezentáció. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy van miért küzdeni, hiszen a kampány során pénzösszegeket kapunk, a fejlődésfa helyett kapott gépfán új kasztnikat vásárolhatunk, sőt azokhoz kiegészítőket is, így növelve egyre inkább a teljesítményünket, fegyverzetünk és a géptest erejét. De akár a multival is nekiállhatunk gyűjtői életmódunkat tökéletesíteni.
Multikba bele
Azért a hírek félrevezetőek voltak, mert ugyan van battle royale, de ez itt szimpla egymás elleni módot takar, semmi olyat, hogy mindenkit ledobnak, aztán a talált alkatrészekből szereljük össze a repcsit. Helyette 10 fő pusztíthatja egymást, vagy esetleg normál módban két csapat. Mivel pedig nem előre megtervezett útvonalakon mozognak az ellenfelek, sokkal komolyabb csaták alakulnak ki, mint a kampány során. Persze, ott a gépi társak alapvetően minden fontos ellenfelet meghagynak a játékosnak, így alapos létszámfölénnyel kell számolni, de bízzatok bennem, mindez semmi ahhoz képest, amit egy tapasztaltabb, emberi ellenfél tud művelni a felhők között. Arra pedig mindenki ügyeljen, hogy a többjátékos módban megszerzett és felhasznált javak az egyjátékos részre is érvényesek, tehát ha elköltöd minden pénzed egy kevésbé hasznos kiegészítőre, annak levét a sztoriban is inni fogod, elvégre ott is azt kapod meg – vagy nem, mert van olyan is, ami multi-exkluzív, aztán csak nézel ki a fejedből, mikor a kampány során nem tudsz hova fejleszteni, pedig szükség volna rá.
Mayday! Mayday!
Összességében egyébként nem nagyon lehet csalódni, ez még mindig az Ace Combat, avagy pörgős és élvezetes, hangulatos, a zenékért pedig külön jó pont jár. Élmény a VR is, lényegében ehhez a stílushoz lett kitalálva, elvégre a fejed nem állandóan mozgatod, ellenben problémamentesen tudsz oldalra tekinteni, ha a helyzet úgy kívánja, sőt a műszerfal is ott van előtted, így még realisztikusabbá téve az akciót. Ez pedig nem hátrány. Más kérdés, hogy az Assault Horizon után vártam volna valami újítást, nekem ugyanis kifejezetten tetszettek a kétféle módban prezentált helikopteres küldetések (és de, az Ace Combat-címhez tökéletesen illettek ezek is), és mindenképpen fel is dobták az állandó repkedést. Máskülönben meg az apróbb hibákon és bugokon felül minden rendben van, csodaszép képeket lehet lőni a programból (fotogén játékról van szó, ebben a visszajátszások is sokat segítenek), noha a felszínhez közel repülve erősen kilóg a lóláb, szóval nem egyértelműen 2019-es a látványvilág – de összkép szempontjából így sincs ok a panaszra. Aki szereti a stílust, az bátran próbálkozhat, az alapjában 9-10 órás kampányt pedig a testreszabással, gépfával, multival szépen ki lehet tolni. Bár egy kicsit talán így is drága mulatság.
