Egy fecske nem csinál nyarat, egy kockából / téglalapból viszont zseniális dolgokat lehet kihozni: elég csak megnézni a tavalyi Thomas Was Alone-t, amibe több érzelem és dráma szorult, mint a hülyére mocapelt, robotszerű karakterekkel és szívszorítónak szánt jelenetekkel telitömött, AAA-kategóriás játékokba. A 140-ben nincsenek nevesített szereplők (vagy egyáltalán főhős), és nem pályázik az év történetmesélésének díjára sem, a minimalista platformer kategóriában eddig viszont keresve sem találni nála jobbat a 2013-as kínálatban.
THOMAS UTÁN SZABADON
A már kiadása előtt, az eredeti, koncepcióváltozatával is díjat bezsebelő, a Limbo egyik fejlesztője által megálmodott 140 a világ egyik legegyszerűbb platformere. A játékos által irányított kockával csupán egy dolgot kell csinálni: túlélve az akadályokat eljutni a pályavégi „főellenségig”. Mivel szintből összesen csak három darab van, ezért ez semmiképp sem egy maratoni élmény, kis szerencsével, sok kitartással éa annál is több türelemmel 1-2 óra alatt is le lehet tudni a 140-et. Ezt követően nem is nagyon van miért maradni, hiszen itt nincsenek extra gyűjtögetnivalók, alternatív befejezések vagy bármi, ami egy hagyományos játékra jellemző lenne (leszámítva a hardcore módot, amely egyetlen rossz mozdulat után visszavág a főmenübe).
Akkor hogy lehet ennyire jó? Úgy, hogy a minimalizmus mögött egy kiváló irányítással megáldott, elképesztően hangulatos platformjáték lapul. Az Atari 2600-at idéző színvilág és formák kiváló keretbe foglalják a fókuszált élményt: semmi sem vonja el a figyelmet, semmi sem zavarja meg a koncentrációt. Ezt egészíti ki a zene, ami a játékmenetbe is belefolyik, hiszen a legtöbb akadály (a televíziók statikus zaját használó falak és platformok) ritmusra aktiválódik / deaktiválódik, így alaposan ki kell számolni, hogy mikor szabad elrugaszkodni, mikor érdemes a mélybe ugrani, mikor kell egyik kiszögellésről a másikra pattanni. A későbbi szakaszok ezeket még egybe is fűzik, így pont úgy kell betanulni a pályákat, mint régen.
VIDÉKI CIRKUSZ
Ez azonban magában hordozza a frusztráció veszélyét, amibe a 140 néha bele is esik, különösen a három boss-harc alatt, ahol egyetlen hiba is elég, hogy az egészet elölről kelljen kezdeni. A játék rövidsége, a feladatok egyszerűsége miatt szerencsére ez nem okoz maradandó károsodást: mire asztaltörésig súlyosbodna a helyzet, úgyis vége az egésznek. Szép, végtelenül egyszerű, ráadásul olcsó is, hiszen 5 eurót sokkal rosszabb dolgokra is el lehet szórni (mondhatjuk ezt úgy, hogy egy végigjátszás után valószínűleg soha nem nyúlunk többé a 140-hez).
