Igen nagy csinnadratta előzte meg a Budafoki Dohnányi Zenekar koncertjét, ami érthető, hiszen míg más országokban rendre előfordulnak hasonló események, sőt kimondottan nagy zeneszerzők is turnéznak a videójátékos muzsikákkal, addig itthon a témában nagyjából a Video Games Live! az egyetlen, amit fel lehet mutatni, és ami egy szűkebb rétegnek varázslatos pillanatokkal szolgált. Ahogy az a Hollerung Gáborral, Liszt Ferenc-díjas karmesterrel, egyben a zenekar ügyvezető zeneigazgatójával készült interjúnkból is kiderült, a zenekar pont ezen változtatna, egy minőségi élménnyel és rendezvénnyel gazdagítva a videójátékos, gamer szubkultúrát, ami egyébként pedig már egyre nagyobb tömegeket szólít meg. Bár az interjú után számos negatív felhang is született, azt azért hozzá kell tenni a történethez, hogy nem kell gamernek lenni ahhoz, hogy gamer zenéket játsszon egy nagyzenekar, méghozzá érzéssel és profi módon, sőt nem is kell ehhez a kultúrához tartozni, és elég egyszer, egyvalakinek elkezdenie valamit ahhoz, hogy abból nagyszabású, különleges dolog szülessen. Ez történt meg most is, aminek az MVM Dome-ban lehettünk a szem- és fültanúi.
Amikor felcsendül egy ismerős dallam…
Akinek már volt bármilyen, ehhez hasonló élménye, annak nem kell ecsetelnem, milyen érzés, mikor egy-egy dallam elsőre felcsendül, eszembe juttatva az adott játékból fakadó különféle emlékeket és képeket. De ezeknek nem is kellett nagyon felrémlenie előttem, mert a látványosnak ígért koncert ugye különböző vizuális elemeket is tartalmazott. Ez egyébként ebben az esetben kimerült különféle grafikai elemekben, minimálisan animált képekben, de ezek legalább a játékok emlékezetes vagy ikonikus monumentumaira, szereplőire, eszközeire és helyszíneire összpontosítottak. Elsőre, a nyitányként felcsendülő Halo, majd az ezt követő Super Mario esetében még kicsit aggódtam a minőség miatt, mert főleg Master Chief zenéjénél nem éreztem elég erősnek a hátteret, de ez később egyre jobban megváltozott, egyre inkább értékeltem a szimpla képeket, amik mindig többet mondtak a gameplay-nél vagy olyan hatásoknál, amik elvonnák a figyelmet magáról a zenéről. Ettől függetlenül persze volna még hova fejlődni a vizualitás terén, például összeállva mondjuk, a Digic Picturesszel, elvégre hazánk lányai és fiai már számtalanszor bizonyították rátermettségüket, azonban ez egy olyan dolog, ami lehet, többet elvenne, mint amennyit adna, ha túlságosan a látványra összpontosítunk.
Ami azért itt-ott így is erős volt, különösen az ARLtistic Dance Company-nak köszönhetően, elvégre Albert Réka Lilla koreográfiái sok esetben igencsak magukra terelték a nézősereg figyelő tekintetét. Az Angry Birds alatt madarak és malacok küzdöttek a színpadon, az Assassin’s Creed Valhallánál a vikingek csaptak össze ellenségeikkel, míg a League of Legends-himnusz, a "Legends Never Die" alatt a háttértáncosok tettek hozzá sokat Fellegi Anna produkciójához, aki egyébként a Skyrimmel már mindenkit megvett kilóra.
Angry Birds, Super Mario, Halo, LoL? Volt itt lényegében minden, két részletben, ami azt jelenti, hogy 10 emlékezetes muzsika felcsendülése után 20 perc szünet következett, majd ismét 10 dal és egy ráadás (Szüts Apor saját Tetris-variációival) zárta az estét. Mortal Kombat, The Witcher 3, God of War, Final Fantasy és The Last of Us, World of Warcraft, Journey… sőt előzetesen a listán nem szereplő Castlevania is előkerült, hatalmas örömömre, mivel nagy rajongója vagyok nemcsak a szériának, de annak zenéjének is. Szinte már hallottam a jól ismert “Ladies and gentlemen… bojz and görlz…” kezdetet Tommy Tallarico hangjával, pláne, hogy lényegében egy az egyben lett átemelve tőle a sokat hallott mix, ami a Belmont-família minden rajongójának garantált libabőrt okoz. És akkor az sem mellékes, hogy milyen táncot kaptunk mellé, mivel gót, S/M cuccban jöttek színpadra a táncosok, akik aztán olyan koreográfiát nyomtak le, amit az Addams Family is megirigyelne.
Még ilyet! Még? Ilyet?
Volt itt szóban táncos előadás, látványos show, rengeteg gamer zene, és hogy ebből végül mi mindent kaptunk meg? Igazából mindent, talán még többet is. Az elején kicsit aggódtam a Halo és Super Mario hátterei miatt, ráadásul azt gondolom, hogy a Halo-val kezdeni nem jó ötlet, mert ahhoz kéne előbb egy kis ráhangolódás, de a véleményem így is az, hogy első koncertnek a Dohnányi Zenekar Hollerung Gáborral mindent megtett, amit lehetett. Persze, egyéni ízlés alapján a The Witcher 3-nál inkább egy-két szlávosabb darabot vettem volna elő, az Assassin’s Creednél meg sokkal inkább a harmadik részt tettem volna a repertoárba, de ezek nem hibák, inkább az ízlések és pofonok kategóriába esnek. Néha mintha a hangtechnika nem lett volna az igazi, és pl. a kórus kicsit eltűnt a hangszerek szólamában, de ezt is csak lehet, én hallottam rosszul. A legnagyobb bajom talán a plakátokon és reklámokban beígért Medal of Honor hiánya volt, de az meg talán egy következő alkalommal fog előkerülni.
Mert ezek a felsoroltak tényleg csak apróságok, amik a teljes egészre vetítve semmiségek, és inkább kezdeti gyerekbetegségnek mondhatók, miközben az látszik, hogy egy 30 éves zenekarról van szó, profi tudással és kiállással, és egy olyan témával, amivel még csak most ismerkednek. De ez az egyik legnagyobb dolog az egészben, elvégre az mindenképpen egyértelmű, hogy ez egy olyan esemény volt, ami valaminek a kezdete. Előremutató, mivel ilyen még nem volt, és ebből valami igazán nagy dolgot is ki lehetne hozni. Nagyobbat is, mint ami most történt. Hogy miért mondom ezt? Mert a a videójátékos zenei felhozatal hatalmas, amire már eleve több további koncertet lehetne építeni. Medal of Honor, Battlefield és Call of Duty; NieR: Automata; Ni No Kuni 2: Revenant Kingdom, Dark Souls, Bloodborne, Shadow of the Colossus, Metal Gear Solid 2, korábbi Assassin’s Creed és másik The Witcher 3… a kínálat szinte végtelen, és akkor még nem beszéltünk olyasmiről, ami külföldön simán előfordul, hogy egyetlen játéknak vagy sorozatnak dedikálnak egy teljes koncertet.
A Budafoki Dohnányi Zenekar bizonyította, hogy már elsőre képesek ilyesmire. Amikor a Skyrim megszólalt és ahogy megszólalt, ott éreztem, hogy ez több, mint amit itthon eddig hallhattunk. Több a Video Games Live-nál is. És volna benne még több. Az MVM Dome-ban pedig szép számban gyűltek össze nemcsak a komolyzene-hallgatók és a zenekar követői, de a gamerek is, avagy láthatóan igény is van erre a zenére. Én bizakodó vagyok, látom, hogy ebből évi egy koncertet simán ki lehet hozni, de akár többet is. Máshogy is. Sőt, a Digic-kel összefogva olyan nemzetközi szintű produkció születhetne, amilyenre még nem volt példa. A kérdés az, hogy most hova tovább, de a kiindulási pont adott. Fantasztikus este volt, nagyszerű élménnyel és zenékkel, amire köszönjük a Budafoki Dohnányi Zenekar meghívását, és gratulálunk ahhoz, amit letettek az asztalra!
