No, egy újabb lehetetlen szembenállás. Doom versus Wolfenstein. Ugyanannak az éremnek a két oldala. Mindkettőt az id jegyzi, manapság mindkettőt a Bethesda adja ki, és mindkettő öreg, klasszikus FPS, amely hozzájárult a műfaj népszerűségéhez és fejlődéséhez. És persze, mindkettőből van új epizód, sőt lesz is még. Wolfensteinből nem is sokára, Doomból meg előbb-utóbb biztos. Hiszen mindkettő egy véget nem érő, de szerencsére folyton megújuló történet. És ez az, ami alapot adhat az összehasonlításra.

A klasszikus évek

  • Doom (1993), Doom 2: Hell on Earth (1994), Final Doom (1996), Doom 64 (1997)
  • Wolfenstein 3D (1992), Spear of Destiny (1992)

(Igen, tudom, hogy volt egy Castle Wolfenstein 1981-ben és egy Beyond Castle Wolfenstein 1984-ben, de azok ugye még nagyon nem FPS-ek voltak, ezért sem foglalkozom velük eme egyszeri megemlítésen kívül.)

Azok a boldog ’90-es évek, amikor minden jobb volt. Ekkor született meg a Wolfenstein és a Doom széria is, bár egyiknek annyiból nagyobb a történelmi súlya, hogy teret engedett az FPS műfajnak. Igen, ez a Wolfenstein 3D, amiben először lövöldözhettünk belső nézetben úgy, hogy arra aztán emlékeztünk is pár nappal később. A náci katonák lemészárlása meglehetősen élvezetes volt, noha az egész játék nem szólt másról, mint lövöldözésről és végtelen folyosókon szétszórt végtelen számú szoba átkutatásáról, mígnem megtaláltuk a kivezető utat a labirintusból.

Ezzel szemben a Doom… Nos, ugyanez, csak már szebb volt a grafika, és nácik helyett marsi démonokat kellett öldösnünk. Tulajdonképpen az FPS-ek talán a Half-Life-ig egyáltalán nem szóltak másról, mint folyamatos gyilkolászásról és a kiút kereséséről. A történet két sor volt, vagy annyi sem, míg a szereplők olyan elevenek voltak, mint Steven Seagal arca a filmjeiben. Egyedül a díszlet és az ellenfél mibenléte változott, bár, hogy imp vagy náci zombi, majdnem egyre megy. Mindkét játék emlékezetes volt a maga idejében, és talán csak azért húz az ember inkább a Doom felé, mert korából fakadóan jobb grafikája volt.

A pokoli változás szele

  • Doom 3 (2004), Doom 3: Resurrection of Evil (2005)
  • Return to Castle Wolfenstein (2001), Wolfenstein: Enemy Territory (2003), Wolfenstein (2009)

A 2000-es évek mindkét játéksorozat esetében változást hozott. Eleve, a ’90-es években mindkettő nagyobb pihenőre ment. A Wolf kilenc, a Doom hét évet pihent, és ez bizony meglehetősen nagy idő ebben az iparban. A játékvilág változott, ahogy az FPS műfaj is. Az 1998-as Half-Life után a fejlesztők már történetet is írtak a lövöldözések köré – nem minden esetben valami ütőset –, és az MI is egyre fontosabb lett, már nem elégedtünk meg annyival, hogy szalad felénk a rém, mi meg ugorjunk félre vagy lőjük szitává.

A Wolfot persze nem azonnal érte el a változás, a Return to Castle Wolfenstein megtartotta az eredeti alapjai (mész, lősz, keresed a kiutat), noha kapott egy egész jó sztorit, ráadásul grafikailag nagyon tip-top volt. Ugyanígy nem beszélhetünk komolyabb változásról a 2009-es Wolfenstein esetében sem, ami afféle szolid reboot-folytatása lett a sorozatnak, de semmi több.

A kettő között azonban volt egy érdekes próbálkozás: a Splash Damage fejlesztette Enemy Territory. Eredetileg a Return… kiegészítőjének tervezték, de nem voltak elégedettek a single résszel, így végül egy ingyenes, nyílt forráskódú, online lövölde lett belőle. Ez meglehetősen szokatlan és éles váltás volt az addig főleg az egyszemélyes mókára kihegyezett Wolfenstein részéről.

Érdekesség még, hogy nem csak az Enemy Territory-t, de a másik két új Wolfot sem az id készítette. A Return to Castle Wolfenstein a Gray Matter Interactive, a sima Wolfenstein pedig a Raven Software gyermeke.

Egy évvel az Enemy Territory után az id újra merészet lépett a Doom 3-mal. A játékról már a megjelenése előtt ódákat zengtünk, főleg az id Tech 4 motornak hála, ami akkoriban elképesztő látványt produkált, még úgy is, hogy már kicsit késve jelent meg (és az E3-on ez is jobban nézett ki). De nem ez bizonyult merész húzásnak, még csak nem is a változatlan játékmenet. A bátor lépés az volt, hogy míg az első két Doom kifejezetten gyors akció-orgia volt, addig a Doom 3 egy lassabb léptékű sci-fi-horror lett, klausztrofóbiát okozó szűk pályákkal. Ez kicsit meg is feküdte a rajongók gyomrát, sokan visszasírták a régi pörgést, pedig a Doom 3 egyáltalán nem volt rossz játék.

Ebben az időben én újfent a Doom felé húztam, mert a sci-fit jobban komáltam a második világháborúnál, s bár a Wolfensteinben is volt némi horrorvonulat az okkultizmus oldaláról (a zombik nem maradtak otthon), a Doom 3 jobban tudta ezt prezentálni. Globálisan viszont mindkét sorozat hasonló értékelést kapott, bár persze nehéz az összevetés, mert több Wolf készült, mint Doom. Azonban úgy tűnik, az idő bebizonyította: se többjátékos Wolfra, se lassú horror Doomra nincs szüksége a játékosoknak, mert ez a két vonal megmaradt érdekes kísérletnek, és a két széria újfent pihenőre vonult.

A klasszikus mese újratöltve

  • Doom (2016)
  • Wolfenstein: The New Order (2014), Wolfenstein: The Old Blood (2015), Wolfenstein 2: The New Colossus (2017)

Fontos tudni, hogy 2009-ben, nem sokkal a Wolfenstein kiadása után a Bethesda anyavállalata, a Zenimax Media felvásárolta az id Software-t, így annak minden szellemi tulajdona a Bethesdára szállt, úgyhogy innentől kezdve már nem az Activision felelt a kiadásért.

A Wolf ébredt előbb az álmából, mindössze öt évet szendergett, de ez elég volt az egyik legütősebb visszatérésre, amit feljegyeztek a játékvilág történelemkönyvében. A MachineGames által összedobott The New Order szakított a hagyományokkal. Elhagyta az okkultizmust, helyette a sci-fis technológiát helyezte előtérbe, de ami fontosabb: kaptunk egy meglehetősen jól kidolgozott, alternatív világot egy nagyszerű történettel. Még a második világháborút is magunk mögött hagytuk, egyedül a prológus, illetve a The Old Blood című kiegészítő játszódik abban a korban – utóbbi amúgy az okkultizmust is visszacsempészte a történetbe.

A The New Order egy remek felfrissítése a régi sorozatnak, ami sok klasszikus elemet megtartott (például életerő pakkok), miközben tökéletesen megfelelt azoknak az elvárásoknak, amit egy modern FPS elé támasztunk, és a recept olyan jól bevált, hogy idén jön a folytatás is, a The New Colossus, ami egy újabb hagyománnyal szakít: áthelyezi a cselekményt Európából Amerikába.

Míg a Wolfenstein abszolút új útra tért, a Doom a Resurrection of Evil című kiegészítő után tizenegy évvel klasszikus formájában tért vissza. A tavalyi epizód pont emiatt lett igazán ütős. Persze ebben is megtalálhatóak voltak modern elemek, és most nem a káprázatos grafikára gondolok, hanem például a fejlődési rendszerre vagy a Glory Killre. De játékmenetét tekintve a Doom bizony visszatért a ’90-es évekbe, hiszen a tágas, pörgős akciózás közben az egyetlen célunk az, hogy megtaláljuk a kivezető utat a szövevényes pályákról.

A 2010-es évek idején én csapatot váltottam, átálltam a Wolf-rajongók oldalára, mert számomra egy játéknál már sokkal fontosabb a sztori, a világ és a karakterek, mint az, hogy ész nélkül öldököljek. Azt régen szerettem, most már többre vágyom, vagy több kell, ami leköt, ennek ellenére a Doomot remek játéknak tartom, ami nosztalgiázásra sem utolsó. Ugyanakkor globálisan az új éra is fej-fej mellett tartotta a két riválist, mindkét játék kimagaslóan jó értékeléseket kapott, és a kasszáknál sem szerepelt rosszul.

Patthelyzet

És ez a lényeg: a Doom és a Wolfenstein nem igazán szembeállítható, mert vagy nincs szignifikáns eltérés közöttük, vagy olyan dolgokban térnek el, amit objektíven nem megítélhető. Eszetlen öldöklés vagy sztori mentén öldöklés, pörgős akció vagy lassú horror, hogy melyik oldalra állunk, az ízlés kérdése.

Ráadásul mindkét játéksorozat remek epizódokkal operál, mélypontja egyiknek sem volt, ami talán annak köszönhető, hogy nem évente, hanem dekádonként jelentkezik, és ilyenkor mindig megváltozik valamilyen irányban. De egy biztos: a végeredmény mindig valami emlékezetes.

Én sokáig a Doom pártján álltam, aztán erre az évtizedre a Wolfensteinre váltottam. Ki tudja, lehet a 2020-as években újra a Doomot fogom preferálni. És ti?