Azt gondolhatnánk, hogy egy igazán realisztikus, belső nézetes lövöldének nincs sok keresnivalója konzolon (tévednénk, lásd eredeti Rainbow Six), ám a Steamen több mint egy éve kapható Verdunról (eredeti tesztünket itt olvashatjátok) egészen másképpen vélekedtek a fejlesztői. Hála az égnek, hiszen a Blackmill és az M2H alkotása elsőre ugyan kaotikus, nehezen értelmezhető, szinte pillanatok alatt nyújt borzalmas kínhalált, azonban beleszokva a rendszerébe, kicsit jobban kiismerve a felépítését olyan élményt nyújt, amit mindenkinek érdemes kipróbálnia, aki kicsit is vonzódik a téma iránt.
Lövészárokban bujkálva
Ehhez az élményhez azonban el kell felejteni a megszokott és bevált kliséket, amiket más kompetitív programokból ismerünk. Az első tapasztalat ugyanis megrázó lehet, amennyiben hősi háborús indulókat üvöltve kirohanunk a fedezék mögül, azt tervezve, hogy majd gyorsan lepuffogtatunk mindenkit. Mert az ellenség bezony ott lapul a szemközti dombon, az árkokban, a távcsöves puskákkal pedig egyetlen lövés elég ahhoz, hogy a lepkék kergetése közben örök álomra szenderüljünk. Itt nincs rush, nincs ész nélküli szaladgálás – a megvalósítás realisztikus, ami taktikusabb, már-már kempelős hozzáállást kíván meg, főleg ha területeket akarunk befoglalni, győzelemre akarjuk vinni csapatunkat.
Első körben mindenképpen érdemes az offline és online módban is elérhető hordamóddal kezdeni, ami bár összehasonlíthatatlan az emberi ellenfelekkel szembeni csatával, némiképpen kiképzésként is felfogható. Itt négyen állunk szemben a hullámokban támadó gépi seregekkel, azokat kell eltántorítani attól, hogy nagy bátorsággal a környékünkön akarjanak tábort verni. Aztán ott van még a mindenki mindenki ellen akció, illetve a szimpla Team Deathmatch. Azonban a legnagyobb móka a 32 fős területfoglalós játékmód, aminek során mindig a kijelölt pontot kell megtámadni, netán bevédeni, így haladva előre a végső győzelemig, illetve az idő lejárata esetén a több megnyert körig.
A 16-16 elleni háború a számok szempontjából kevésnek tűnhet, ám mivel itt nincs ész nélküli rohamozás, a védők sorai mesterlövészekkel és gépágyúsokkal igyekeznek mindenkit távol tartani a céltól, ez a létszám bőven elég ahhoz, hogy véres és könyörtelen harcok alakuljanak ki. A szintlépések során új fegyvereket és kiegészítőket nyithatunk meg a különböző nemzetek eltérő kasztjaihoz, és itt bizony mindenkinek megvan a saját feladata. Lehet parancsokat osztogatni, légitámadást kérni, lángszóróval felégetni az ellenfeleket, mesterlövészkedni, vagy éppen gránátokkal megdobálni az egy helyre összegyűlt opponenseket. Azzal azonban vigyáznunk kell, hol és miképpen sütjük el mordályunkat, választásunktól függően ugyanis előfordulhat, hogy csak három skúló áll rendelkezésre, miközben az újratöltés időigényes, ha pedig belekezdünk, bizony végig kell néznünk az ehhez szükséges animációt, máskülönben üres tárral várhatjuk a fejünkbe becsapódó töltény megérkezését.
Mintha ott lennénk
A Verdun nagy előnye az, hogy rendkívül autentikus és realisztikus. A korhű fegyverek remekül működnek, mindegyik más jellemzőkkel bír, ahogy a nemzetek és karakterek is maximálisan hűek a valósághoz. Ennek megfelelően németül, franciául és angolul is hallhatjuk a parancsokat, vezényszavakat, idővel pedig, bár a beazonosítás nem mindig egyszerű, mégis, már az egyenruhák alapján tudni fogjuk, ki az ellenség és ki a szövetséges. Plusz hála az égnek itt nincs olyan ország, mely bár a háborúban fontos szerepet kapott, a virtuális vagdalkozásból kimaradt, hogy azután DLC formájában tehessünk rá szert. Szóval minden téren komoly az összkép, és ugyan járműveket nem vezethetünk, sőt a létszám sem olyan, amitől tátva marad a szánk, a realisztikus, becsapódásoktól lyuggatott, neves helyszínek – ezekről mindenféle érdekességet is olvashatunk a töltőképernyők alatt, szóval töriből is okosodunk – elegendőek az egyébként mozgalmas, izgalmas harcokhoz. Itt-ott elhagyatott tankokkal találkozhatunk, máshol lótetemek hevernek, fütyülnek a bombák, mi pedig úgy érezzük, tényleg az első világháború részesei vagyunk, aminél igazi taktikázásra van szükség, ha győzedelmeskedni akarunk.
Szívesen lelkesíteném még a közönséget, miszerint indie játékként a Verdun zseniális, nagyon hangulatos kis multiplayer program, amit érdemes mindenképpen megvenni, ám fel kell rónom hibáit is, ha már belemegyek a részletekbe. Mert ugyan egyedül játékot indítva pillanatok alatt sikerül becsatlakoznunk egy-egy meccsbe, ismerősökkel squadot összehozni még a megjelenés után egy teljes héttel is nehézkes, a rendszer valamiért rendszeresen különválasztja barátainkat. A gépi ellenfelek (hordamód) emellett iszonyatosan bután viselkednek, ide-oda teleportálnak, miközben a mozgás eleve darabos, nem emberi. Előfordulhat, hogy a játék eleve hibásan töltődik le a gépre, egy kereten belül nyújtva csak a képernyőt, ez pedig azért zavaró, mert eleve megerőlteti a szemet, ahogy a távoli mesterlövészeket próbáljuk kiszúrni. De az úgy összességében látszódik, hogy egy kis csapat apró fejlesztéséről van szó, ami a kis bugokban és hibákban tükröződik.
Minden más szempontból viszont őszintén lehet ajánlani a Verdunt, amin érezni a lelkesedést, a szívvel és lélekkel kiteljesedő munkát. A megszokottól eltérő, realisztikus és taktikus kompetitív játék ez, ami testközelbe hozza az első világháború borzalmait. Szuronyokkal, halálhörgésekkel és gurgulázással, egylövéses halállal, nagyon erős hangulattal. Ráadásul mindezt alapvetően jóárasított formában, elvégre a Blackmill alkotása hivatalosan mindössze 5990 forintért húzható le a Store-ból, amihez vegyük hozzá azt is, hogy október elejéig a Plus-előfizetők 4500 forintért csaphatnak le a játékra. Ennyiért pedig vétek kihagyni a vérbeli világháborús harcokat, pláne akkor, ha még barátaink is vannak hozzá (mert remélhetőleg a csatlakozási hibák is javítva lesznek).
PS4-es verzió: 73%
