Ez a két mondat nyitotta a HrutkaPal név alatt futó YouTube csatornára aznap felkerült videót. Aki esetleg most látná életében először (és láthatja, mert 2012-ben, egy 37 perces eposszá összevágva feltöltésre került mind a tizenvalahány Mesterlövésszel foglalkozó rész), valószínűleg csak megrökönyödne a képminőségen, elcsodálkozna, hogy milyen sokat fejlődtek a videójátékok az elmúlt 15 évben, értetlenül hallgatná a humorosnak szánt kommentárt. Azt egészen biztosan nem gondolná, hogy megjelenésekor ez a videó kulturális lavinát indított el az internet magyar szegletében. A történelmi kontextus ismerete nélkül ez az ok-okozati kapcsolat értelmezhetetlen.
Később maga a sorozat készítője is elismerte, hogy keresve sem találhatott volna jobb alanyt a nyitóepizód számára, mint az eredetileg Snajper néven megjelent lengyel FPS-t, melynek játékmenete végeláthatatlanul termelte az abszurd jeleneteket. Az iskolabusz vérzett, ha belelőttek; a játékos az ugrás és guggolás gombokat egyszerre lenyomva reptetni tudta a protagonistát; a cselekményt lezáró bejátszásban a párbajozó felek egyike sem fogott fegyvert, csupán az ujjukkal céloztak egymásra. A szereplők, mint a főhös Dominik (a Vadász), alkalmi csaja, Stella vagy a narrátor által a híres bokszoló után Butterbeannek keresztelt kocsmatulajdonos mind elképesztő rondán voltak meganimálva, dialógusaikat pedig a kriminális szinkron tette emlékezetessé.
A bemutatót két hét alatt több mint hatezren tekintették meg – ez a 2000-es évek magyar nyelvű, szubkulturális témájú videói között példátlan nézőszám volt. A kommentelők folytatást, majd újabb és újabb részeket követeltek. A Mesterlövészből kultjáték lett: évekig vezette egy nagy üzletlánc legtöbbet eladott termékeinek hazai toplistáját. Nekem is sok barátom végigjátszotta, csak azért, hogy megnézzék, tényleg vérzik-e a busz, lehet-e repülni, az ujjukkal céloznak-e egymásra a végén… De hamarosan a Mesterlövész már nem volt elég. A nézők ajánlották, sőt postázták saját rossz játékaikat, annak reményében, hogy az eddigre magát FreddyD néven identifikáló személy majd bemutatja őket. Ő pedig eleget tett a kívánságoknak, megjelent a Wanted Guns, majd a Ski Park Manager kritikája, utóbbi már intróval is rendelkezett, mely fehér alapon fekete betűkkel hirdette: ez a videó egy sorozat, a Rossz PC Játékok Sorozat része.
Én személyesen csak a második évad közepén, valahol az America’s Ten Most Wanted tájékán, tehát 2008 elején váltam aktív követővé. Az iskolában addigra mindenki Freddy-ről beszélt és őt idézte, a sorozat pedig túl volt olyan slágereken, mint a Big Rigs, a Heat, az Airborne Hero, vagy a Mortyr. Ezek a videók kivétel nélkül több százezres nézettségre tettek szert, a legnagyobb sikert arató Big Rigs egy hónap alatt ötszázezerig jutott.
Ebben az időszakban bátyámmal együtt minden héten szorongva vártuk az új rész megjelenését. Megnéztük az előzeteseket, lestük a blogot, számoltuk a napokat, az órákat. Mikor végre kijött a videó, minden otthon fellelhető nasit magunkhoz véve bezárkóztunk és az óriási gépház pici monitora elé zsúfolódva megnyomtuk az Indavideó lejátszás gombját (valami jogdíj miatt egy ponton az összes videót leszedték YouTube-ról, és a sorozat az Indavideóra emigrált). Mikor 2011-ben Freddy bejelentette visszavonulását, majd a nagy robbanásnak szánt, de keserédesre sikeredett duplahosszú búcsúzóepizód (Country Justice) a végéhez ért, emlékszem, nyeltük a könnyeinket.
Egy ismerősöm utána még évekig hűségesen hordta a hivatalos RPCJS-mörcsöt, csak mert Freddy azt ígérte, akin meglátja, bemutatkozik neki, felfedve ezzel igazi arcát. De nem találkoztak, és a leleplezés azóta sem történt meg. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, vagy nem is tudni, hogy mielőtt lett volna Szirmai, Dancsó, vagy Radics Peti, volt FreddyD, a.k.a. Hrutka Pál, a Játékpartizán, az ember a bohócmaszk és a Hertha-sál mögött. Sok szempontból ő tekinthető az első magyar szociális média influencesznek, még ha erre a szerepre akkor nem is voltak szavaink.
Ki volt – vagy pontosabban, hiszen ma is él és tevékenykedik: ki FreddyD? Miért volt fontos, hiánypótló nekünk akkor, miért hagyott akkora ólajtónyi hiányt maga után, mikor visszavonult? Miért írják annyian a mai napig, hogy rendszeresen visszajárnak megnézni lassan 15 éves videóit? Miért egy kordokumentum és mennyiben releváns ma? Itt az ideje, hogy FreddyD, a személy, a brand, a mítosz nyomába eredjünk.
A kép forrása: Vlog a Blogban
Freddy messiási figurának indult: elvileg azért játszott sz*r játékokkal, hogy nekünk ne kelljen. Idővel ennél sokkal többé nőtte ki magát; kulturális fenomén lett. Az újrafeltöltött videók kommentszekcióját böngészve százasával találjuk a Freddyt magasztoló vagy visszasíró kommenteket. Pedig, legyünk őszinték, humora sok esetben nem öregedett jól. A legtöbb poén nem úgy üt, mint gyerekként. A montázsok is bosszantóan sokat használják a Benny Hill Show mára klisés zenéjét, és van pár rész, például az előre megírt Lego Island, amit egész egyszerűen kínos nézni. Én amellett érvelnék, hogy Freddy leginkább olyankor volt vicces, mikor erre nem is törekedett kifejezetten. Véleményem szerint komédiai hatásának kulcsa a nyelvi invencióra való képességében rejlett.
A teljesség igénye nélkül kigyűjtöttem néhány szállóigét (szükség esetén rövid magyarázattal ellátva), melyeket gyerekkorunkban osztálytársaimmal gyakran használtunk az eredeti kontextusra némileg emlékeztető helyzetekben.
- „IQ-betyár” (nem intelligens személy)
- „pörgősszájú Eminem-hasonmás” (bárki, aki hadar)
- „Mi zajlik itt?”
- „Engedj már tovább ott a szélén, te hülye ősz!” (ha valahol nincs elég helyünk közlekedni)
- „Biztos pislogtatok.” (ha valami, ami várható volt, elmaradt)
- „A zsebes morog valamit.” (ha valaki érthetetlenül beszél)
- „Mindent blokkol ez a melák.” (a legtöbb sportban alkalmazható)
- „Gyakoroltam, gyakoroltam szemüveges gyerek!” (pl. ha jó jeggyel ellátott dolgozatot kaptunk)
- „Seggem!” (indulatszó minden helyzetre)
- „Öreganyád térde kalácsa!”
- „Öt tonna gumit hagyok ott az aszfalton!” (ha autóval vagy busszal váratlanul éles kanyart veszünk)
- „Feleslegesen pazaroltam a lőszert, hagytam ott az életerőm 70 százalékát” (ha komoly erőfeszítést tettünk, de eredménytelenül)
Illetve néhány mondat az alkotó szájából, melyet csak úgy, minden ok nélkül mondogattunk, tekintet nélkül a helyzetre:
- „Az én gyerekkoromban a rolleres gyerekeket megverték.”
- „Közöm nincs a fához!”
- „A farkas derekasan küzd.”
- „Úgy van, plancsiznak egyet!”
De a sorozat részeinek újranézhetősége mögött álló legfontosabb ok, hogy teljesen egyedi narratívával rendelkeznek. A legjobb videókban az a közös, hogy a bemutatott játék teljesen szándékolatlanul és saját történetébe nem illeszkedő módon valamilyen irreálisan nehéz feladat elé állítja a játékost. Freddy tehetsége főleg abban állt, hogy immerzív, kommunális élménnyé tudta változtatni ezeket a játékdizájn hibáiból fakadó, idegölő nehézségeket. Túl tud-e jutni az elefánton a Dino Lost in Bedrockban, az óriásokon a Deathbringerben, az ördögön a Ringrikerben? Keresztül tud-e sunnyogni a Chronicles of a Vampire lopakodós pályáján, vagy majd megint leugrik egy vámpír, és hátbarúgja, ő meg kezdheti elölről? Sikerül-e gyorsulási versenyt nyernie Gumbo Jackkel, megelőznie a driftelő kispolskit a varsói parkolóban? Lezúzza-e a csigaszemű kagylót, a francia akcentussal beszélő Hitlert, a fekete öves Oszamát? Lesz-e még haja Edda csávónak, vagy örök kopaszságra ítéltetett? A sort napestig folytathatnánk. A játékok diszfunkcionalitása ezáltal történetformáló szempont lett.
Freddy folyamatosan reflektált korábbi videóira, így a sorozat legendáriuma epizódról epizódra nőtt. A számos bemutatott játékért felelős City Interactive nevű lengyel kiadó ellen folytatott kereszteshadjárata közben például sosem felejtette el összehasonlítani az aktuális áldozatot a már bemutatott címekkel. Máskor csak nonverbálisan, bevágott hangeffektekkel idézett föl más részeket (mint mondjuk a „kung fu” hangok felhasználásával az Akimbót a Beach Soccerben).
Freddy tulajdonképpen megteremtette saját mitikus alakjait, akik benépesítették a sorozat virtuális terét. Nincs erre jobb példa, mint a Football Generation bemutatójának intrója, ahol a focimeccs előtt a stúdióban beszélgető három elemző a Mesterlövészből ismert három karakter: Dominik, Butterbean, illetve Jack Umbrella, akik aztán kapcsolják a helyszíni tudósítót, a Mortyrban felbukkanó szuicid ellenfelet, Günter Gránátot. Mindeközben a stúdió asztalán a Big Rigs kétbites trófeája áll.
Részben emiatt, részben, hogy zavartalan utánpótlást kapjon rossz játékokból, Freddy számára létfontosságúvá vált a közönséggel való közvetlen interakció, mely főleg a Rossz PC Játékok weboldalán zajlott zajlott. Emlékszem, hogy a Power Surge bemutatása után sokak szerint esni kezdett a színvonal, ő pedig erre reagálva írt is egy önreflexív blogbejegyzést Freddy Boll címmel (a híresen rossz német rendezőre, Uwe Bollra utalva). Az ehhez hasonló bejegyzések közé látszólag teljesen véletlenül néha komoly meggyőződéseinek kifejtései vegyültek, például a mai napig megmaradt bennem egy vallásellenes kifakadása Ocskay Gábor halála kapcsán.
De közösségszervezői munkája túlmutatott a blogon, mellyel évekig párhuzamosan futott a ROFL-Net nevű, elvileg vicces kontentet gyűjtő oldal, és a Rossz PC Juniorok nevű kezdeményezés, ahol Freddy tulajdonképpen felkarolta az őt majmoló youtubereket és platformot biztosított nekik saját oldalán. Tette ezt úgy, hogy a juniorok közül rengetegen szégyentelenül másolták nem csak az itthon általa meghonosított játékbemutató-műfajt, hanem a formátumot, sőt, jellegzetes humorát is. Freddyre ebben a közegben rendszerint csak „a Mester”-ként referáltak. Ezen felül nyereményjátékokat szervezett, a legjobb pályamunkákat összevágva prezentálta, a nyerteseket pedig különböző RPCJS-tematikájú tárgyakkal díjazta. Minden szilveszterkor különkiadások kerültek fel az oldalra, a sorozat befejezése után pedig az új csatorna x ezredik követőjének megünneplésére visszatért egy-egy régi klasszikushoz, újrajátszotta, vagy kipróbálta, amit a rajongók kértek. Sajnos, 2017 óta nem jelent meg új epizód.
A bemutatott játékok jelentős hányadát valójában csak kicsit gagyinak nevezném, de némelyik delikvens, például az Alien Anarchy nevű förmedvény konkrétan annyira rossz, hogy nézhetetlenné tette az egész róla készült epizódot. A régi részeket ma visszanézve gyakran egész egyszerűen azon nevetek, hogy milyen ocsmány a grafika, és hogy Freddy mégis hány órát ölt bele ebbe ahelyett, hogy tanult, dolgozott, aludt, vagy szórakozott, netalántán jó játékokkal játszott volna.
És itt meghajolnék kitartása és munkabírása előtt. Egy pillanatra gondoljunk bele, mennyi idő lehetett kijátszani ezt a rengeteg fertelmes, sokszor szemet-fület sértő, minőségtelen hulladékot, az összes fent említett hibát tekintetbe véve. Aztán nyilván összevágni, esetleg kreatívan, hogy nézhetővé váljon a végtelen monotonitás, érzékelhetővé tenni az irányítás nehézségeit és eközben még viccesnek is lenni. Hiszen elsősorban mégiscsak utóbbit várták az emberek. Mindez pedig rendszerint sikerült is Freddy-nek, habár szerintem az orgánuma, szóhasználata, és a törekvés komoly hangneme, illetve a képernyőn zajló merő abszurditás között feszülő mérhetetlen kontraszt önmagában bőven elegendő volt ahhoz, hogy vicces legyen.
A valós életéből látott szilánkok pedig valahogy nagyon is illenek ehhez a virtuális abszurditáshoz. Mikor valamivel ki akarta egészíteni a látottakat, Freddy lerakott egy kamerát, és belebeszélt. Egy percig nem stresszelt rajta, hogy hogy néz ki ő, vagy mi látszik még a háttérben – a legénylakásokra jellemző üres falak, a megörökölt szocreál bútorzat vagy a kiszáradt fikusz a sarokban. Ezek a beállítások (mint pl. a Who Shot Johny Rock? intrója) szinte provokatívak a felszínnel elfoglalt kortárs youtuber-iskolához szokott szemünknek, és talán pont ezért, a teljes póznélküliségük okán hatnak olyan frissítően.
A többi valóságból származó bevágás (a focilabda passzolgatása, a ping-pong, ahogy a vécén olvas, a Limp Bizkites póló, Bud Spenceres pulcsi, az Algida fagyi, stb) mind-mind egy életszerű figurát rajzolnak ki, aki a haverunk is lehetne, és aki a mai influenszerekkel ellentétben sosem próbálta jobbnak ábrázolni, “glamourizálni” az életét. Sok kommentelő írta, hogy a RPCJS és a hozzá kapcsolódó mellékutak jelentik a szemükben azt, aminek a szociális médiának lennie kéne, és azt hiszem, egyetértek velük.
Freddy egyik legjellemzőbb döntése, hogy a híressé válás kapujában az anonimitás mellett döntött. Ellentétben a szociális médián ma uralkodó trendekkel, ahol pont azért vágynak annyian hírnévre, hogy a nézők tömege hangsúlyozottan velük – az ő arcukkal, nevükkel, személyiségükkel, magánéletükkel foglalkozzon, ő mindezeket titokban tartotta. Mint Elena Ferrante, ő is álnév mögött rejtőzik; a Daft Punkhoz hasonlóan sosem fedte fel arcát. Helyette az első évadokban egy Hertha-sál, a későbbiekben pedig a gorillás vagy az ikonikus bohócmaszk fedi azt.
Valahol ezek a személyiséget elfedő tárgyak is nagyon jellemzőek: először egy kartávolságon belül fellelhető dolgot használt, aztán rövid megfontolás után beszerzett valamit, ami jobban ellátta ugyanazt a funkciót, de végig nem foglalkozott semmilyen esztétikai szemponttal. Mikor levágta a bohócmaszk tetejét, azért tette, hogy kilásson. Ezek a kiegészítők egyébként arcának különböző részeit hagyják fedetlenül, szóval, ha valaki venné a fáradtságot, különböző videókból könnyen összemontírozhatná az egész fejet. De örülök, hogy senki nem tette meg, hiszen ezzel az alkotó legfontosabb döntését írná felül.
A kapitalista kultúraipar egyik jellemző tulajdonsága, hogy újra és újracsomagolva eladja nekünk ugyanazt. Folytatások, előzmények, spinoffok és remake-ek formájában az ötszázadik bőrt is lehúzzák arról, ami egyszer pénzt termelt, ami egyszer régen „ment”. Freddy soha semmilyen módon nem próbálta monetizálni a sorozatot, nem szerepelt reklámokban, nem jelentkezett szinkronszínésznek, nem töltött föl szponzorált arcfelfedő videót. Nem ez volt a célja. Mikor pedig úgy érezte, kezd kifúlni a sorozat, már nem megy olyan jól, mint szeretné, nem húzta-halasztotta, hanem – hiába sírtunk annyian – kiszállt, és az öt évente esedékes nosztalgiázást leszámítva vissza se nézett.
Helyette fura személyes projektbe kezdett, mint a Gyilokgép-hangjáték, az Alpári figurák nevezetű bábshow, vagy a Filmbarátok podcast, ami számára bevallottan fontosabb, mint a Rossz PC Játékok Sorozat volt. A csatornára a régi epizódok mellett reklám paródiákat, 99 Ft-ért árult filmek kritikáit, koncertfelvételeket, hokimeccseket, saját készítésű képregényeket tölt föl. Időnként megmutatja mozijegy gyűjteményét vagy társasjátékokat véleményez.
Idén júniusban, 15 évvel az első RPCJS epizód megjelenése után harmincezer ember nézte, ahogy Freddy több mint egy óráig online Rizikózik. Remélem, a leírtak tükrében egyértelmű, hogy ez miért teljesen egyedi jelenség.
(A véleménycikk vendégszerzőnk, I.L. munkája – köszönjük!)
