A Uragun történetét csak darabokban ismerjük meg, de nagyjából az a lényeg – és ezzel nem árulok el óriási titkot, mert nem a sztori a játék központi eleme –, hogy adott a Robotzsaruból ismerős ED-209 kistestvére, ami amúgy egy nagyon kedves kis robot, csak elvesztette az emlékezetét és a pilótáját. Mikor magához tér, nem nagyon emlékszik semmire, a világ pedig időközben roppant ellenséges hellyé vált, és minden egyes gép az életére tör. Még szerencse, hogy találkozik egy segítőkész programmal, mely segít neki eligazodni a gép-apokalipszis után, ahogy elveszett gazdája keresésére indul.
A csőben én vagyok a töltény
Ilyen és ehhez hasonló mélységekbe merülő twin-stick shooterekkel már nagyjából a kilencvenes évek derekán Dunát lehetett rekeszteni, azóta pedig még többet kaptunk, de a kifejezetten arcade műfaj sosem volt igazán felkapott. Talán egyszerűsége vagy kiszámítható játékmenete okán, vagy esetleg azért, mert hiányzott hozzá egy nagyon erős húzócím. Nem tudnám megmondani. Botrányjáték azonban akadt kettő is: a Postal-sorozat első része és a Hatred is e műfaj szülötte, és lehet kövezni, de csíptem mindkettőt, ahogyan a twin-stick shootereket általában. Most, hogy elvesztettem az olvasók egy jelentős részét, és jönnek a toleráns gyűlölködő levelek, a maradéknak elárulom, hogy a Uragun ezekhez egyáltalán nem hasonlítható, csak szimplán jobb, minőségibb már most, a korai hozzáférésének hajnalán is.
Persze sok újdonságot vagy forradalmi megoldást hiába várnánk a Uraguntól, a jól bevált „mész oszt’ lősz” receptje működik itt is, különösebb vagy fölösleges sallangok nélkül. A problémák java része megszűnik, ha elég golyót kap az arcába (vagy akármijébe), és személyes gondjaink a felénk közelítő lövedékek-ellenségek elkerülésével ugyancsak nullára redukálhatók. De hogy ez a roppant egyszerű recept véletlenül se forduljon unalomba, a féktelen lövöldözés és golyókerülgetés mellett pályánként különböző al-feladatok váltják egymást. Van, ahol az utunkat álló ajtóba kell biztosítékokat gyűjtögetnünk a továbbjutáshoz, máshol egy adott területen időzhetünk a továbbjutáshoz, ami a játék hektikus mivoltát tekintve komoly nehezítés. És ez még csak kettő a sorból, a további területek megnyitásához szükséges „jelerősséget” tornyok elpusztításával hozhatjuk össze, új képességeket pedig párbajok során szerezhetünk.
Ha pedig már a képességeknél tartunk, van egy állandó siklás, elegendő gyilok után pedig túltölthetjük rendszereinket, ekkor lelassíthatva magunk körül az időt. Az ellenfelekből hulló bogyók felszedésével feltöltődve két energiatámadást hajthatunk végre, és ezen a ponton muszáj szót ejteni a testreszabhatóságról is. A játékot a bevezető szakasz végére ugyan egy képesség, egy gépágyú és egy rakétavető társaságában kezdjük el igazán, de a későbbiek során ezek továbbfejleszthetők, lecserélhetők, sőt a géptestbe ültetett modulokkal annak alapvető képességei is bővíthetők. Ily módon alakíthatjuk exopáncélunkat a nekünk vagy esetleg az előttünk álló kihíváshoz legmegfelelőbb konfigurációra. A korai hozzáférés alatt a különféle kütyük tárháza ugyan nem kifejezetten óriási (e szakaszában összesen öt fegyverünk akad), de az elkövetkezendő egy-másfél év alatt további cuccok, helyszínek és persze kisebb-nagyobb-főellenségebb ellenfelek érkezése is várható.
A zászlót majd tartom
Talán ennyiből is kitűnik, hogy a Uragun egy egyszerű, a műfajt megreformálni nem szándékozó, ám mindemellett roppant igényesen összerakott twin-stick shooter. A harc pörgős, az irányítás feszes és pontos, a kihívás nagyjából fokozatosan emelkedik, technikailag kifogástalan. A pályák nem egyhangúak, épp kellő gyakorisággal dobják fel valami olyan aprósággal, ami kizökkent az egyébként változatosan összerakott ellenség-mixek darálásából. A műfaj kedvelőinek figyelmére már jelen állapotában is érdemes, megjelenéséig pedig akár kiemelkedővé is válhat.
