Már az elején leszögezném, hogy a Demeo nem mindenki fogára való. Az asztali szerepjátékok rajongói azonban garantáltan imádni fogják, sőt azoknak is érdemes behúzni, akik egy kis fantasy kalandra, kihívásra, a lehetetlen megkísérlésére, folyamatos újrakezdésre vágynak. A Demeo ugyanis kicsit olyan, mint amikor a játékmestert előző nap kirúgja a csaja/pasija, és most egy csöppet agyilag zokniként ül le az asztalhoz, és kezd bele kalandunkba.
Mivel is nézünk tehát farkasszemet? Röviden: egy idegesítő gyöngyszemmel. A játéktér abszolútmagával ragadó: rendes, Böjti által is jóváhagyott játékasztal, pörgö-forgó D12-es kockával, ahogy azt kell. Még a játékmesternő decensen festett ujjait is látjuk az asztal peremén, ha a megfelelő szögbe fordítjuk a kamerát, szóval elképesztőan hangulatos az egész. Engem ilyen szép környezetben régen filéztek ki – vagy hatvanszor, de lehet többi is volt. Mégis, a folytonos kudarc ellenére valami miatt újra és újra visszavezettem viharvert csapatomat a mélységek poklába.
No, de kanyarodjunk vissza az alapokhoz, hiszen ezt teszi maga a Demeo is. Ott van a többszintes játéktér, ahol emeletenként kell megtalálni és levágni a kulcsot őrző szörnyet és vidám segédcsapatát, majd a szint végén jöhet a főszörny. Eddig mindentiszta is. Csapatunk tagjait bábuk szimbolizálják, melyeket a kívánt helyre tudunk mozgatni, ezzel feláldozva alapesetben két akciópontunk egyikét. Minden egyes kaszt más-más képességekkel rendelkezik: íjászunk értelemszerűen távolról halálos, míg a bárd a támogató-tápoló szerepben brillíroz, és persze mandolinján is izgalmas dallamokat tud előcsalogatni. Van ezen kívül még tolvaj, a hátbaszúrás és lopakodás mestere, egy varázslóféle, és persze ott van a közelharcok fénylő páncélzatú lovagféléje is. Tehát szinte mindenki rendelkezésre áll, aki számíthat.
A játékmenet tekintetében először mi futjuk le a magunk köreit, majd ha már mindenkivel és mindennel végeztünk, akkor kerül sorra a játékmester, azaz megkezdődik a gyilokhorda mozgása és támadása. Ezzel kezdődnek a gondok, ugyanis sokan lesznek, embertelenül-tündételenül sokan. Minimális sikerrel a saját tapasztalataim szerint leginkább az a stratégia vezet eredményre, ha megpróbálunk nagyon lassan, szobáról szobára, centiről centire takarítani, vagy ha igyekszünk nagy levegőt véve, célirányosan a kulcsos szörnyet megtalálni és lecsapni. A szintváltáshoz szükséges ajtócska azonban nem nyílik ki, ha körülötte ellenségek kószálnak, így első a kard/íj/varázspálca, aztán jöhet a liftezés.
A játék lényege igazság szerint a kombinálás. A gondolkodás, a „mi lesz, ha…” végigfuttatása, akár egy kör alatt többször is. Egyszerűen nem megy másképp, igaz, így is alig-alig. Kicsit olyan, mint egy sakkmeccs, ahol a bábuk még varázslatokat is dobálnak. 2-3 lépésre előre illik kombinálni és persze vagy fejből tudni, vagy lelesni, hogy karakterünk és a velünk szemben álló szörnyek milyen képességekkel, ellenállással rendelkeznek. Persze volt, amikor azért feltettem a két kezemet: benyitok egy szobába és 18(!) leküzdendő szörny nézett vissza szereplőmre, vidám és várakozó tekintettel. Lehet ugyan beküldeni a helységbe elementált, instabil hurrikánt, méregfelhőt, de azért a leírt felállás elég erős rögtön a legelső(!) szinten, egy kezdőparti számára. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült győztesen kikerülni belőle. A közelharcnál általában sokkal fontosabbak a virtuális kezünkben lévő lapok kijátszásai, hiszen ezek az igazi ütőkártyák – méghozzá szó szerint. Ezek közül a hagyományoknak megfelelően van, ami csupán egyszer felhasználható, és olyan is, amit minden körben újra visszakapunk.
Nem hiányozhat természetesen a zsákmányolás sem. Lesz aranyunk, hat marékkal, XP-nk egész vasfazékkal. Ez utóbbit a legyakott ellenfelek életerő-pontjaiból nyerjük, és „százasonként” extra lapot kapnak karaktereink. Jönnek ilyen kincsek az erősen őrzött ládikókból is, és a sikeres partik végén sok-sok aranyért lehet vásárolni a durvább darabokat. Emellett aranyat érnek az itt-ott heverő érdekességek is, mint a különböző dolgokat tartalmazó edények (mérgesgázos ballont valaki?) és a HP-nkat újrahúzó mágikus falikutak. Mindennel, de tényleg mindennel számolni kell: kihúzza-e a csapat a szint megtisztítását a meglévő életerőpontokkal, vagy már menet közben tankolni kell a kútból? Lopakodni vagy hátbaszúrni? Hova rakjam a ballisztát? Döntő fontosságú kérdések ezek.
A Demeo egy nagyon igényes játék, nem véletlenül zsebelt be a VR-verzió egy rakás díjat. Csúnyán rá lehet kattanni, de sokat kér és elég meredek a tanulási görbéje is. Nem mindenkinek való, és ha nincs benned elég kitartás a „hatvankettedszer is újrakezdem”-hez, akkor rövid lesz a szerelem. Majdnem olyan jó, mint élőben asztali szerepjátékozni, de csak majdnem. Az árát mindenképp megéri már most is, és remek lehetőséget nyújt a barátokkal történő kalandozásra, még akkor is, ha távol vannak otthonunktól.
