Noha általában nem aszerint ítélünk meg egy filmet vagy sorozatot, hogy mit szerettünk volna látni benne, vagy mit vártunk el tőle, mégis vannak olyan alkotások, amelyek egyszerűen képtelenek teljesíteni még a legalapvetőbb prekoncepcióinkat is. A visszatetsző végeredményben nagy szerepet játszhat az alkotói inkompetencia, a forrásanyag helytelen kezelése, vagy épp a túlzott biztonsági játék – és még csak nem is arról van szó, hogy adott mű rossz lenne, mert sok esetben egyáltalán nem ez a helyzet. Itt inkább azon van a hangsúly, hogy az aktuális mozgókép egyszerűen nem rendelkezik annyi potenciállal, nincs benne annyi kurázsi, amennyi ahhoz kell, hogy kiemelkedjen a nagy átlagból, vagy hogy egy nagymúltú franchise friss képviselőjeként méltóvá váljon arra, hogy az egységes egész elvitathatatlan, nagyra tartott tagja legyen. Jelen cikkünkben 5 darab olyan idén bemutatott művet vizsgálunk meg, melyek végeredményben nem tudtak felnőni az elvárásokhoz, és a boldog elégedettség helyett a stáblista vége után csalódottan sétáltunk ki róluk a vetítőteremből.
5. Alien: Romulus
A hosszú múltra visszatekintő scifi-horror széria legújabb darabja érdekes jószág, mert bár önmagában véve egyáltalán nem rossz film, sőt hatalmas dicséret illeti Fede Álvarez író-rendezőt a CGI-technológia mérséklése és az old school praktikus effektek szorgalmazása miatt, de ha eltekintünk az ütős atmoszféraépítéstől, valamint a történet első felének remekbeszabott hatásmechanizmusától, akkor nem marad más, csak a manapság már-már elmaradhatatlan szériatartozéknak minősülő felvizezett nosztalgia, na meg az ezerszer látott sablonok indokolatlan újrahasznosítása. Jól lehet, az Alien: Romulus erőltetett fan service-je úgy tűnik célba ért a kritikusoknál és a rajongóknál (ennek fényében mondjuk már kevésbé hivatkozhatunk indokolatlanságra) de azért azokról a hangokról se feledkezzünk meg, akik nem elégednek meg azzal, hogy a készítők profit maximalizálása érdekében 20-30-40 évvel korábbi karaktereket hoznak vissza és konkrét jeleneteket forgatnak le újra a régi részekből. Emiatt a Romulus leginkább olyan, mint egy tribute-lemez, amelyen különböző előadók játsszák fel vagy dolgozzák át egy népszerű zenekar legnagyobb slágereit, a saját stílusukhoz igazítva. Egyrészt a stábon látszik, hogy igazi Alien-rajongók, mert tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz, másrészt szomorú is, mert mindezek ellenére csak ennyi telt tőlük – habár ez nem teljesen az ő saruk, mert végülis kihozták magukból a maximumot, és ennél többet ebben a franchise-ban már nem is nagyon lehet elérni. Így hetedjére (vagy ha úgy vesszük, akkor kilencedjére) ember legyen a talpán, aki még csodát tud művelni ezzel a névvel. Talán nem is kellene tovább próbálkozni: mert ha már csak ilyen rajongósimogató, egy-két merész pillanattól eltekintve maximálisan a nosztalgiára épülő filmet tudnak csak kiizzadni magukból Hollywoodban, akkor itt lenne az ideje végleg búcsút mondani az Alien-frencsájznak – aminek, ha szigorúan nézzük, az érdemi része már két epizód után véget ért.
4. Hang nélkül: Első nap (A Quiet Place: Day One)
2018-ban a komikus színészből filmrendezővé avanzsált John Krasinski a Hang nélküllel a posztmodern horrorfilmek egyik legnépszerűbb képviselőjét rakta le az asztalra. A siker természetesen folytatást követelt, és a második etap után, de még a harmadik felvonás előtt megkaptuk a vak idegen lények inváziójának kezdetéről szóló előzménytörténetet: az előzetesek egy vérgőzös, brutális tempójú darálást vetítettek előre, ehhez képest a tényleges filmben gyakorlatilag offscreen zajlik az apokalipszis, tipikus világvége feeling nuku, a kamera pedig még a vadabb csörték során is csak és kizárólag az aktuális főhősnőre fókuszál. Akinek ezúttal nem a túlélés a legfontosabb szempont, hanem valami egészen más, ami attól függetlenül, hogy itt-ott azért megérinti az embert, mégis borzasztóan sekélyes az egész, nem igazán tud megható és érzelmes reakciókat kiváltani a nézőből – és mivel ez a film egyetlen fegyverténye, ezért olyan elemeket is magával ránt, amikkel alapvetően nem lenne gond, ha működne az alkotás karakterdrámája és érzelmi vetülete. A Hang nélkül: Első nap egy izgalmas prequel helyett inkább azt bizonyítja be, hogy Krasinski ötletében pont annyi érdemi kraft volt, mint amit az első két részben sikerült prezentálni. Mert fel lehet erre a témára húzni akár még tíz filmet is, viszont akkor az alapkoncepció és a hatásmechanizmus sérül, mivel minden további epizód az újdonság varázsának hanyatlásával és a hitchcocki suspense gyengülésével fog járni. Ilyen formán az Első nap is egy totál fölösleges film, semmit sem rak hozzá a frencsájzhoz (igaz, legalább nem is vesz el), nyugodtan meglettünk volna nélküle – senkit sem zavarna, ha nem készül el.
3. Szökevény csajok (Drive-Away Dolls)
Egy-két ritka kivételtől eltekintve nem szokott valami jól elsülni, amikor a sikeres zenekarok zenészei otthagyják a bandát, hogy szólóban próbálkozzanak – általában egy szenvedélyes, de félrement projekt vagy egyenesen történelmi kudarc lesz az egész dolog vége. A Szökevény csajokra lényegében mindkét kategóriát rá lehet sütni: habár a színészi alakítások majdhogynem elsőrangúak (Margaret Qualley itt is bebizonyítja, hogy generációjának egyik legnagyobb reménysége), a film hangvételét nem sikerült eltalálni, a forgatókönyv következetlen, a rendezés pedig enyhén szólva is totálisan jellegtelen. Nem teljesen szörnyű, azonban közel sem annyira nagyszerű, mint amilyennek lennie kellene, mert ugyebár a szkriptet, valamint a direktori feladatokat az ikonikus Coen-testvérek fiatalabb tagja, Ethan követte el, és a rettenthetetlen páros eddigi munkásságának fényében egy ilyen névtől azért nem pont erre számítana az ember. A bukás oka rejtély: az, hogy vajon az alkotó tehetsége kopott-e meg az évek alatt, vagy esetleg épp rossz passzban volt, nagy kérdés, mindenesetre az is közrejátszhatott, hogy a sztorit Ethan állítólag a nejének a szorgalmazására készítette el (aki elvileg a film készítése során az ötletadó szerepét töltötte be). Azonban mindhiába, mert az összképen lehet érezni a tesókra nagyban jellemző fekete komédia jelenlétét, sőt helyenként egész szórakoztató, vannak benne jó poénok, viszont mégis akkora erőltetettség lengi körül az egészet, hogy az alanyi jogon pecsételi meg az alkotás megítélését. Ennél azért tudnak jobbat a srácok, még külön is.
2. Argylle – A szuperkém (Argylle)
Matthew Vaughn karrierje elején a jelenkor legnagyobb rendezői között foglalt helyet, azonban mostanság nem igazán akar neki összejönni a bravúr. Az eredeti ötleten alapuló kémfilm lehetett volna a nagy visszatérés, amelyhez ráadásul igazi sztárparádé társult, olyan színészekkel, mint Henry Cavill, Bryce Dallas Howard, Samuel Jackson, Sam Rockwell és Bryan Cranston – azonban az Argylle vegyes kritikákat kapott, és a közönség sem volt oda érte, sőt nem is igazán mutatott érdeklődést felé, amelynek jókora anyagi bukás lett a vége. Streamingen ugyan már nagyobb népszerűségre tett szert, de a tervezett folytatás, valamint Vaughn népszerű kém-frencsájzával, a Kingsmannel kapcsolatos crossover értelemszerűen a kukában végezte a film gyenge teljesítmények köszönhetően. Noha Rockwell és Howard alakítását is dicsérték, a történet ennek ellenére túl bonyolult és túl fárasztó, a film stílusa, illetve hangulata pedig teljesen olyan benyomást kelt, mintha nem is Matthew Vaughn, hanem egy fiatal és lelkes, ámde tapasztatlan Matthew Vaughn-rajongó rendezte volna az egészet. Hol van már a Ha/Ver és a Kingsman első részének friss, dinamikus és vicces szellemisége…
1. Joker: Kétszemélyes téboly (Joker: Folie á Deux)
A 2019-es Joker-film hatalmas sikere (világszerte több mint 1 milliárd dolláros bevétel) már bőven elég volt ahhoz, hogy a rajongók felpörögjenek a folytatás hallatára, és az elején még Lady Gaga leszerződtetését is jó ötletnek tartották. Aztán végül mozikba került a Kétszemélyes téboly alcímre keresztelt második rész, ami egyből felkavarta a közösségi média állóvizét, igaz, nem pont úgy, ahogy arra az alkotók számítottak. A film egy tárgyalótermi dráma és egy szürreális musical furcsa, leginkább taszító keresztezése lett, erőltetett forgatókönyvvel és narratívával, ami ugyan komoly témákat hozott fel, mégsem tudta ezeket intelligensen és logikusan végigvezetni. A sztori végkövetkeztetése is dühös indulatokat váltott ki a nézők nagy részéből, miszerint a rendező Todd Philips lényegében korrigálni akarta az első epizódban ejtett tévedéseit, ezért középső ujjat mutatott a 2019-es Joker fanjainak azzal a címszóval, hogy a főhős tulajdonképpen nem is létezik, és a tetteiért egyedül Arthur Fleck tehető felelőssé. Nem volt túl bölcs taktika, legalábbis a közönség többségének véleménye alapján. A konszenzus alapján a Kétszemélyes téboly nemhogy 2024, de az évtized messze legrosszabb filmje, olyan ocsmány mozgóképes exkrementum, amit a legjobb lenne kitörölni a komplett tér-idő kontinuumból, vagy legalábbis elásni a sivatagban az létező összes kópiáját, és soha többet nem beszélni róla. Azért végeredményben nem ennyire rossz, ugyanakkor mégis az idei esztendő legnagyobb csalódása.
A képek forrása: IMDB, Collider, ScreenRant
