Míg hazánkban a játékfejlesztés csak nagyritkán lép ki az indie vagy a AA kategória medréből, addig Lengyelországban már évek óta virágzik a szórakoztatóipar ezen ága, hiszen számos olyan alkotás gördült ki lengyel csapatok istállójából, ami rövid időn belül nagy hírnévre tett szert. A legjobb példa erre egyértelműen a CD Projekt RED munkássága, hiszen a The Witcher-széria (különös tekintettel a harmadik részre) és a Cyberpunk 2077 sikere még a Holdról is látszik. De a Techland címei is elég régóta vannak a köztudatban, és az sem véletlen, hogy a Bloober Teamre bízták a Silent Hill 2 felújítását. A felhozatalban pedig olyan játékok is akadnak (néhány esetben pont az imént említett stúdióktól), melyek ugyan nem ma jelentek meg, mégis érdemes őket kipróbálni (vagy épp újra elővenni) – egyrészt azért, mert a koruk ellenére is szórakoztatóak lehetnek, másrészt pedig, mert remekül szemléltetik, hogy az adott cég mennyit fejlődött.
5. Sniper: Ghost Warrior
Listánk ötödik darabja voltaképp egy kakukktojás, hiszen a Sniper: Ghost Warrior egyáltalán nem jó játék, viszont úgy éreztük, hogy pár sor erejéig mindenképp érdemes megemlékeznünk róla, hiszen ez volt a CI Games (leánykori nevén City Interactive) első olyan játéka, amely nem landolt kapásból FreddyD kívánságlistáján. A csapatnak ugyanis sikerült egy egészen közepesnek mondható alkotást összekalapálnia, ez pedig ebben az esetben pozitív dolog, tekintve, hogy előtte csupa borzalmas (bár sokak szerint épp ezért zseniális) címmel örvendeztették meg a közönséget.
A 2010-es program lényegében belső nézetbe helyezte a Rebellion Sniper Elite-sorozatát, a lényeg tehát itt is a minél távolabbról történő fejesek bőkezű osztogatása, miközben az ellenfelek fel sem fogták, hogy honnan érkezett a gyilkos lövedék. A mókának egy trópusi sziget ad otthont, ami a Techland Chrome motorjának köszönhetően (erre hamarosan visszatérünk) akkoriban remekül nézett ki, az olyan dolgok láttán pedig, mint például a távolban legelő kecske, a madarak, vagy az előttünk elsuhanó krokodil, anno a szánkat tátottuk. Na persze nem azért, mert annyira újkeletű dolgok voltak, szimplán csak nem hittük el, hogy egy City Interactive játékban látjuk őket. A szélirányt/erősséget figyelembe vevő mesterlövészkedés is remekül működött (a mechanika ráadásul részről részre tovább fejlődött), és bár a normál lövöldözés katasztrofálisra sikeredett, a történetre pedig sanszosan még maguk az írók sem emlékeznek, a játék így is remek példa arra, hogy a legrosszabb stúdiók is képesek az érdemi fejlődésre.
4. Call of Juarez
A western nem épp a legnépszerűbb műfaj, ha videójátékokról van szó, pedig a témában bőven akad potenciál, ezt a Rockstar duplán (de ha beleszámoljuk a Red Dead Revolvert, akkor igazából triplán) is bebizonyította az elmúlt években. Viszont nem ők az egyetlenek, akik hozzányúltak a Hollywood hőskorát idéző zsánerhez, hiszen a Techland már 2006-ban megpróbálta interaktív formába ültetni a pisztolyhősködést, még ha a Call of Juarez nem is lett minden szempontból maradandó. A megosztottság leginkább annak köszönhető, hogy a két főszereplő, Billy és Ray merőben más játékstílust kapott, előbbi lopakodásra kihegyezett történetszála pedig nem igazán illett a receptbe – a többség szerint legalábbis, én speciel kellemesen elvoltam a sunyulással és a sziklamászással. A fegyverforgatóból lett csuhás puskaportól bűzlő sztorija ugyanakkor minden egyes másodpercében hozta a klasszikus filmek hangulatát, a látvány a maga idejében fantasztikus volt (ne feledjük, időben a Crysis és a Bioshock előtt járunk), a játék fizikája pedig a mai napig kalapemelést érdemel. A későbbi felvonások ugyan sokat javítottak a formulán (kivéve persze a rosszemlékű Cartel), valamint az identitásválságot is sikerült levetkőzniük, de mégiscsak ezzel indult a nagysikerű franchise, amit remélhetőleg a jövőben sem felejtenek el a fejlesztők.
3. Dead Island
És ha már Techland, természetesen nem feledkezhetünk meg a 2011-es zombis őrületről, a Dead Islandről sem, amit már csak azért is érdemes megemlíteni, mert nemsokára érkezik a fejlesztői pokol minden létező bugyrát megjáró második rész – igaz, nem tőlük, hanem a Homefront: The Revolutiont is jegyző Dambuster Studios-tól. A játék legnagyobb erénye maga a hangulat, Banoi szigete ugyanis egy valódi turistaparadicsom, így elég nagy kontrasztot teremt a napsütötte tengerparton csoszogó, rothadó élőhalottak látványa. Maga a történet ugyan távolról sem maradandó, de bevallottan nem is az volt a lényeg, hanem maga a játékmenet. Ami ugyan a Dying Lightok után már kissé avíttnak hat, de azért még most is rendkívül élvezetes mindenféle elborult eszközzel ripityára törni a zombik vélhetően kálciumhiányos csontjait. Főleg, ha nem egyedül ragadunk elektromos bicskát, hiszen már az első felvonás lelkét is a kooperatív mód adta, a formula pedig ennyi év távlatából is kiválóan működik. Éppen ezért, a kissé idejemúlt mechanikák és kopottas (de korántsem csúnya!) látvány ellenére is megéri újra elővenni – pláne, hogy akad belőle gombokért beszerezhető felújított változat is.
2. Painkiller
A People Can Fly csapatát a legtöbben a műfaj állóvizét alaposan felkavaró, egyébként valóban remekül sikeredett Bulletstormmal azonosítják, de a név hallatán a Gears of War: Judgment és a vártnál sokkal kevésbé sikeres Outriders is könnyedén beugorhat. A legélvezetesebb címük azonban (szerintem legalábbis) mégis a 2004-ben megjelent Painkiller, vagyis a játék, ami olyan szinten csúcsra járatta a „mész oszt lősz” formulát, ahogy azóta talán semmi. A Purgatóriumban ragadt főhős démoni hordákkal való küzdelme ugyanis a mai napig elképesztően szórakoztató, ami leginkább a remekbeszabott fizikának, és az ahhoz asszisztáló fegyverarzenálnak köszönhető. A Havoc motor beállításainak feltekerése miatt a tömegmészárlások során valósággal repkednek a rusnya (és egyébként rendkívül változatos) ellenfelek, hiszen még a mezei sörétes is vagy tíz méterrel tessékeli arrébb azt a szerencsétlent, aki a lövedékek útjába kerül.
Az igazi sztár viszont az ikonikus karóvető, amivel szó szerint a falhoz szegezhetjük a szembenállókat, de a címadó painkiller (ami ebben az esetben nem csak fájdalomcsillapítót jelent) vadul kavargó pengéivel is kellően nagy pusztítást végezhetünk – és még a lőszer sem fogy közben. Az már csak a hab a tortán, hogy minden egyes gyilokszerszám rendelkezik egy másodlagos tüzelési móddal is, annál pedig kevés kielégítőbb érzés van (mármint a videójátékokon belül), mint amikor egy lefagyasztott pokolfajzatot szilánkosra robbantunk a shotgun segítségével. A szórakoztatást a legmagasabb szinten művelő játékmenet mellett a pályák változatossága is tiszteletet érdemel, a toronyház méretű főellenfelekről már nem is beszélve – kevés játék állít szembe minket ekkora monstrumokkal. A nem az eredeti csapat által készített, sokszor inkább rajongói modokra hajazó kiegészítők ugyan alaposan elkoptatták ezt az egykor jólcsengő nevet, de ez természetesen semmit nem von le az eredeti alkotás értékéből.
1. The Witcher 2: Assassins of Kings
Mivel is zárhatnánk ezt a listát, ha nem azzal a játékkal, ami még azelőtt jelent meg, hogy a CD Projekt RED-et az egyik legnagyobb modern szerepjátékos csapatává avanzsálták volna. Ez a titulus ugyan a Cyberpunk 2077 startja miatt egy kicsit megingott (sokak szerint a koronát már a Baldur’s Gate 3-ért is felelős Larian Studios viseli), az viszont tagadhatatlan, hogy a The Witcher 3: Wild Hunt az elmúlt évek legjobban sikerült RPG-je. Éppen ezért még a címben szereplő szám ellenére is hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy ennek a szériának bizony van még két része, ráadásul egyik jobb, mint a másik. A 2007-es első felvonás egy kimagasló alkotás volt a maga idejében, sok szempontból viszont rendkívül rosszul öregedett, nem úgy a 2011-es Assassins of Kings, ami mind látvány, mind pedig játékmenet terén olyan, mint egy jó bor.
Geralt második kalandja ugyan nem olyan nagyívű és epikus, mint a történet lezárása, és itt még a világ kapuit sem nyitották ki a fejlesztők (sőt, a játéktér igazából szűkebb, mint az első rész esetében), de pont emiatt lett koncentráltabb az élmény, a fő történetszál pedig talán még jobban is sikerült, mint a Wild Hunt esetében – bár ez teljesen szubjektív. Emellett – hála a feszesebb és átgondoltabb dialógusrendszernek – döntéseink súlya is jobban nyomja a vállunkat (ráadásul a teher sokszor csak órák után zúdul a nyakunkba), a harcrendszer végre nem egy kattintásfesztivál, a prezentáció pedig egészen elképesztő – első ránézésre nehezen mondanánk meg, hogy egy több mint tíz esztendős játékkal van dolgunk. Az imént felsoroltak miatt tehát még azoknak is bátran tudjuk ajánlani a játékot, akik a harmadik etappal ismerkedtek meg Andrzej Sapkowski elképesztően részletgazdag világával, hiszen az időutazás ellenére garantált.
Jól látható tehát, hogy az évekkel ezelőtt debütált lengyel alkotások között is bőven találni szórakoztató darabokat, a lista pedig természetesen most is bővíthető lenne, elég csak a Flying Wild Hog eredetileg 2011-ben napvilágot látott FPS-ére, a cyberpunk körítéssel és gyilkos robotokkal táncra hívó Hard Resetre gondolni. De a nosztalgia jegyében akár a Techland korábbi sorozatát, a Chrome-ot is megemlíthetjük, bár ezeket a címeket azért már elég rendesen megcsócsálták az idő kíméletlen vasfogai. Ha pedig igazán régre szeretnénk visszatekinteni, akkor a Metropolis Software által készített Gorky 17-et tudnánk kiemelni, bár az 1999-es alkotásban ma már csak a körökre osztott taktikai játékok elkötelezett rajongói lelnék örömüket.
