Kapitány, indulásra készen állunk!
Ha egy szóval kellene jellemeznem a fejlesztők bevezetőben említett elképzelését, akkor – legalábbis az Early Access-verzióból kiindulva – a „fapados” szó ugrana be elsőre. Koncepcióját tekintve a The Last Starship leginkább az FTL: Faster Than Light-hoz hasonlítható, hiszen itt is kapunk egy hajót (természetesen a hozzá tartozó legénységgel), amellyel aztán – különösebb sztori nélkül – bejárhatjuk a világegyetem egy szeletét. Annyi különbség azért akad, hogy itt mi magunk telepítjük a bárkára a különböző, utunkat segítő eszközöket, sőt kvázi szabadon alakíthatjuk a fedélzetet, annak függvényében, hogy éppen milyen feladatot kell elvégeznünk. A teendők egyébként nem nyújtanak túl nagy változatosságot, a lista ugyanis kimerül az evakuáció-rosszfiúk elnáspángolása-tudományos megfigyelés hármasban.
Utóbbihoz kapcsolódik a játék felütésének talán legfontosabb sarokköve, egy ismeretlen anomália, mely leginkább egy koffeintúladagolásos fekete lyukhoz hasonlítható. Ezt úgy kell érteni, hogy nagyon gyorsan növekszik, mindent elnyel, és nem túl egészséges utazni benne. Természetesen az elvégzett feladatokért pénzt kapunk, amiből ellátmányt, eszközöket, vagy épp másik űrhajót vehetünk magunknak a különböző űrállomásokon. Az alkotók azonban nem érték be ennyivel, és egy komplett hajószerkesztőt is raktak a programba, melynek segítségével valóra válthatjuk a legvadabb álmainkat.
Kapitány, baj van a hibával!
A pár sorral ezelőtti egyszavas jellemzésem (ha valaki esetleg nem emlékezne: fapados) a körítést is egész pontosan leírja, hiszen a grafika a legjobb esetben is csak funkcionális (a hátterek mondjuk, egész jól néznek ki), a hangok pedig abszolút semmilyenek – arra például már nem is nagyon emlékszem, hogy voltak-e zenék. Itt azonban nem érnek véget a problémák, mivel az irányítás is eléggé körülményes – legalábbis addig, amíg ki nem ismerjük. Oktatómód ugyanis egyáltalán nincs, marad tehát a jó öreg empirikus megfigyelés – erre talán a legjobb példa, hogy fél órába telt, mire sikerült megtalálnom azt a helyet, ahová a hajtóművet telepíthetem. Van egyébként egy taktikai nézetünk is, melynek a manőverezésben és a harci szituációkban kellene hasznát vennünk, de ennek a kezelésén is lenne még mit csiszolni. Amit viszont végképp nem értek, hogy miért nem lehet javítani az űrhajónkat? A műszerek még csak-csak cserélhetők, de a hajó sérüléseinek javítása hiába választható opció, a legénységem valamiért sosem csinált semmit. Vagy ez is olyan faramuci módon lett megoldva, mint a hajtóművek telepítése, és ezért nem jöttem még rá a nyitjára?
Kapitány, szerintem még nem kellett volna útra kelnünk!
Az alcím talán el is árulta, hogy mi a véleményem a The Last Starshipről – vagy legalábbis annak jelen verziójáról. A legnagyobb problémám a játékkal, hogy roppant macerás a kezelése (tutorial meg ugye nincs), ezt pedig tetézi, hogy érdemi tartalomból sincs túl sok. Nem azt mondom, hogy minden áron bele kellene erőlteti egy rendes sztorimódot, de legalább bontsák ki azt a keveset, amit kapunk. Persze már a meglévő hibák javításának is örülnék, de néhány ügyes megoldással a programban szunnyadó potenciált is könnyűszerrel elő lehetne csalogatni. Szívből örülök, hogy nem kell számokban is kifejeznem a tapasztalataimat, mert jelen pillanatban elég karcsú lenne az értékelés.
