Történetünk főhőse Luke, a királyi család sarja, nyugodtan éli kissé unalmas, elkülönített életét, amikor épp edzés közben üt tanítóján egy ismeretlen orvgyilkos. Az eközben a harc közben rosszul elsülő mágikus támadás pedig elteleportálja Lukot és a merénylőt valahová a vadon közepére. Itt a rejtélyes támadó, Tear, bemutatkozik és elnézést kér, ugyanis nem akarta hősünket bevonni a csatározásba, továbbá felkínálja segítséget a hazajutáshoz. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy nem sokkal ez után foglyul ejtik őket az egyik rivális országnak a katonái. Akik békeküldetésen vannak, és Luke magas rangját szeretnék céljuk előmozdításához felhasználni, ugyanis valaki viszály szít a nemzetek között, háborúval fenyegetve.
Jó irányba kanyarodva
A játék talán legfontosabb megemlítendő eleme, ahogy arra már utaltam, hogy ikertestvérével ellentétben az elődje által bevezetett 3D-s harcrendszert használja. Azaz a csatatér és a rajta lévő ellenfelek három dimenzióban helyezkednek el. Itt a játék mindig ráfókuszál egy ellenségre, így a verekedős játékokra jellemző érzést keltve. Legnagyobb újítása a játéknak a Free Run funkció, mely annyit tesz, hogy ezúttal nem feltétlenül kényszerülnünk egy síkba az ellenféllel, mint korábban, hanem ténylegesen szabadon mozoghatunk a csatatéren. Ez szó szerint új dimenziókat nyit a harcban, hiszen így már nem vagyunk rákényszerülve a blokkolás használatára, kellő ügyességgel akár körbe is táncolhatjuk ellenlábasainkat. A Tales harcrendszer pedig továbbra is kifejezetten szórakoztató, a kombók összefűzése még mindig élvezetes, valamennyit pedig finomítottak is ez utóbbin.
Valamennyit, de nem eleget. Azért azt meg kell jegyezni, hogy a játékmenet nem nagyon változott és nagyobb mértékben is lehetett volna mérni a fejlődést. Ugyanis a különböző kombók összefűzése nem olyan gördülékeny, mint lehetne, rengeteg olyan képesség van, aminek úgymond „holtideje” van, tehát használata után nem rögtön tudod indítani a következő csapást. Ez pedig megtöri a lendületet, továbbá, ez azt is jelenti, hogy amint megtalálod azokat a képességeket, illetve ezek kombinációit, amik ténylegesen működnek egybefűzve, onnantól kezdve a játék végéig szinte csak ezeket fogod használni, mert más nem igazán hatékony.
Ezeken kívül is próbálták még tovább színesíteni a játékmenetet, de vegyes az összkép. Először is, ott vannak a különböző, kvázi rúnák, amiket a karaktereinkhez, illetve késségeinkhez rendelhetünk. Azonban ezek egyrészt viszonylag ritkák, másrészt pedig csak statisztikáinkat növelik, nem is kifejezetten nagy mértékben, így túl sokat nem tesznek hozzá semmihez. Másodszor pedig, ott van a legnagyobb újítás, az FOF rendszer, aminek lényege, hogy az elsütött varázslatok néha ezeket az úgynevezett FOF mezőket hagyják hátra, amit aztán ha sikerül egy ugyanolyan típusú varázslattal aktiválni, akkor a következő ezen a területen végrehajtott képesség egy sokkal erősebb változatát sütöd el, ami nemcsak nagyon látványos, de durván is sebez. Ez azonban inkább elméletben hangzik jól, mint gyakorlatban működik. Körülményes használni, azt például, hogy te is, és az ellenfél is a megfelelő időben a megfelelő helyen álljon, kifejezetten nehéz összehozni. Túlságosan is szituációfüggő a használata, nem mellesleg szerencse is kell hozzá, és az effektív használatához is olyan mikromenedzselés lenne szüksége, ami amúgy sem nagyon illik a harc pörgősebb tempójához.
„Az ősi nyelven azt jelenti: A szent láng fénye”
A történet egy kifejezetten erős pontja az Abyssnak, mint ahogy a remekül kidolgozott karakterek, a közöttük lévő megannyi szórakoztató interakció, vagy a sorozatra jellemző „skittek” (opcionális jelenetek), amelyek a szereplőket és a világot mutatják be jobban. Ami azonban tényleg elviszi hátán a történetet, az a nagybetűs karakterfejlődés. Ugyanis Luke-nál ellenszenvesebb főhőssel eleinte ritkán találkozunk: Arrogáns, elkényeztetett és elképesztően önző. Azonban ahogy a játék eleji incidens hirtelen kiveti őt a valóságba, úgy kell szembenéznie annak minden kellemetlen részletével. Rá kell jönnie, hogy egyáltalán nem készült fel rá, és igencsak rögös út áll előtte.
Azonban azt is hozzá kell tenni, hogy sajnos a történet a játék első harmada után kicsit leülepszik. Ami után azért összekapja magát, de valahogy utána már nem nagyon sikerül olyan remek pillanatokat elérni, mint a legelején. Úgy tűnt, hogy miután a legfontosabb karakterfejlődéshez szükséges jeleneteken már túlestek, az írók nem nagyon tudták volna, hova is vigyék tovább a történetet. A cselekmény folyton egyik helyszínről a másikra rángat, csak azért, hogy egy sztori átvezetőt megnézz, majd mehetsz is következő városba, miközben fel alá futkosol a világtérképen. Azonban, ahogy említettem, egy idő után azért jobbra fordul a helyzet, és összességében a sztori nagyon egyben van.
Hív a mélység?
A játék tálalásáról sok mindent nem lehet elmondani, grafikailag ugyan kicsit ikertestvére fölé vág, azonban mégiscsak egy PS 2-es játékról beszélünk, ami azért mai szemmel nézve ugyan nem a legrészletgazdagabb, de különösebb panaszra sem ad okot. A játék zenéi pedig a sorozathoz méltóan megint jól eltaláltak, kifejezetten a csatákat aláfestők.
A Tales of the Abyss minden Jrpg és akció-Rpg kedvelőnek nyugodtan ajánlható, a Tales of rajongóknak meg szinte egyenesen kötelező. Szinte, mert a helyzet az, hogy PS 2-őn és a Nintendo 3DS-en kívül modernebb rendszeren a játék nem elérhető, így beszerzése bajos lehet. Ugyan a játékmeneten csiszolhattak volna még egy kicsit és a történet is botladozik néhol, valójában egy nagyszerű kaland részese lehet az, aki belevág.
Írói vélemény:
A Tales of the Abyss egy nagyszerű játékra sikeredett, ami remekül megy tovább az elődje által lefektetet úton, mégha ezt tehetné nagyobb lépésekben is.
Pro
- Remek történet
- nagybetűs karakterfejlődés
- A Tales of játékmenet továbbcsiszolása
Kontra
- A sztori a játék első harmada után kissé leülepszik
- A harcrendszer folyamatosságán lenne még mit fejleszteni
- A játékmenethez hozzádobott extrák is megkérdőjelezhetőek
