A teszt még várat magára, elvégre a Final Fantasy 7 még részletekre bontva is masszívabb kaland annál, hogy úgy mondjunk róla bármifajta következtetést, hogy nem ismerjük minden szegletét. Márpedig a remake ugyanilyen, 16 óra után még mindig nem értem a végére, ezért a végső értékelést csak egy későbbi cikkben lehet majd elolvasni. Hogy mi marad addig? Nos, az első érzések és tapasztalatok.
20 év után
Merthogy a Final Fantasy 7 az egyik legismertebb és legkedveltebb RPG a világ egyik legelismertebb sorozatából, amiről még talán azok is hallottak, akik soha nem játszottak vele. 50 órát simán bele lehet ölni, igazi érzelmi bomba, azonban fénye némileg megkopott, ha a technikai megoldásokat nézzük. És leginkább arra voltam kíváncsi, ezen hogyan sikerült javítani, illetve a látvány mellett mennyire kapunk mai játékmechanikát, ami elfeledteti az érzést, hogy még mindig egy 1997-es programot nyüstölünk.
Nos, első körben a külcsín a legszembetűnőbb. Merthogy Midgart, a FF7 központi helyszínét és a szereplőket megismerve leesik az állunk. Utóbbiak éppen a város egyik pontján hajtanak végre “terrorista” akciót, legalábbis az elnyomó Shinra vállalat szemében, amely igazából az életet lopja ki a planétából. A sztori és a nyitány ugyanaz, ahogy az alapfelállás is: Cloud, a főszereplő, egy zsoldos, aki a lázadó Avalanche-hoz csatlakozva tör borsot a Shinra orra alá. Társasival terroristáknak lesznek kikiáltva, majd közellenségként mindenki rájuk vadászik. A háttérben azonban különös erők formálják az eseményeket, illetve a múlt ködéből rejtélyes alakok bukkannak fel.
Harc és fantázia
A sztoriról most még elég ennyi, Cloud hatalmas kardjával inkább csak aprítani fogjuk a “rendfenntartókat”, az első néhány óra akciódús játékmenetét aztán újra és újra mesélősebb, beszélgetősebb szegmensek váltják. Tehát, bár a harc fontos eleme a játéknak, rengeteg átvezetőben, átlagosabb és emberibb pillanatban van részünk. És igazából mindkét esetben, avagy az akciónál és a cselekménynél egyaránt igaz az, hogy gyönyörű helyszíneket járunk a nagyon szépen kidolgozott karakterekkel. Az eredeti játék minden helyszíne szerető gondoskodással kel újra életre, így Aerith otthona vagy a bulinegyed egyformán elképesztő, ahogy az ismert dallamok is hátborzongató módon kapnak új erőre, miközben a harcrendszer is egészen más képet mutat, mint amit korábban ismertünk. Egy szépen koreografált, táncra is hasonlító csata az, amit a varázslatokkal és idézésekkel együtt átélhetünk. Természetesen minden külső nézetben, a végletekig kidolgozott résztvevőkkel.
Más kérdés, hogy miközben még nem látom a történet “végét”, azért itt-ott letöri valami a lelkesedésem. Midgar panorámáját vizslatva később szerepet kapó helikopterek állnak a levegőben, mintha csak oda lettek volna ragasztva, hogy aztán a történet egy pontján életre keljenek, illetve sajnos a kilencvenes évek vége is vissza-visszaköszön.
A párbeszédek bár megváltoztak, nem mindig szóról szóra kapjuk vissza a más ismert sorokat, de nem minden esetben tudom eldönteni, hogy melyik verzió a bugyutább. Sajnos van, hogy komikus a helyzet, hiába lenne éppen egy komoly vagy drámai jelenet, ez pedig megtöri az élményt. Ahogy a brutálisan egyszeűen felépített csőpályák sem túl igényesek. Persze, azt elmondhatjuk, hogy egy az egyben kapjuk vissza az eredeti helyszíneket, de egy picit azért meg lehetett volna teremteni annak az illúzióját, hogy 2020-at írunk, ezért ehhez igazítjuk a felépítést.
Végtelen fantázia
De lehet, csak én vagyok túl elégedetlen, miközben gyöngyöt dobnak elém, amit még nem látok teljesen. Technikailag mindenesetre gyönyörű munka a Final Fantasy 7 Remake, ezt már most elmondhatom, ahogy a sztori is hatalmas pillanatokkal bír. Néha leül kicsit, már-már vontatottá válik, azonban amikor beindul, akkor nincs megállás, és igaz ez a drámai részekre is. Emberi és csodálatos egy-egy helyzet, amik miatt az már most biztos, hogy a Square Enix játéka ismét rengeteg elismerést fog kapni, mind a játékosoktól, mind a sajtótól. A PC Gurutól? Az még a héten, a részletes tesztből kiderül.
