Amikor Paul Schrader a ’70-es évek elején nekilátott a Taxisofőr forgatókönyvének, két fontos történés szolgált számára ihletőforrásul. Egyrészt saját kiábrándultságából merítkezett: a filmkritikusként dolgozó férfi otthagyta az állását, a házassága tönkrement, újdonsült barátnőjével is szakított, nem volt se pénze, se lakhelye, így kulimunkákat vállalt, és mivel folyamatosan álmatlanság gyötörte, esténként pornómozikat látogatott. Az önpusztítás végül megtette a hatását, Schrader gyomorfekéllyel kórházba került, majd itt döbbent rá, hogy könnyen koporsóban végezheti, hacsak nem adja fel addigi életvitelét. A másik minta egy hírhedt merényletkísérlet volt, amelyet a többszörösen frusztrált, a társadalom perifériájára szorult Arthur Bremer követett el a demokrata elnökjelölt George Wallace ellen, 1972. május 15-én. Bremer diszfunkcionális családban nőtt fel, barátok és bármiféle egészséges emberi kapcsolat nélkül, majd 21 évesen érdeklődni kezdett egy 16 éves gimnazista lány iránt, aki aztán három randevú után kikosarazta a férfit. Az indok: túl gyerekesnek és túl furcsának találta az amúgy üres életet élő, a valóságtól egyre inkább elszakadó Bremert.
Kitaszítottság-érzete emiatt egyre csak nőtt. Úgy érezte nem kell senkinek, haragudott mindenkire, valamint ezen a ponton saját bevallása szerint már kifejezetten sokat fantáziált arról, hogy megöli azokat, akikre dühös, vagy csak fájdalmát kiadva magából random emberekre kezd lövöldözni a nyílt utcán. Mint ahogy a világ szinte összes őrültjénél, merénylőjénél és tömeggyilkosánál, úgy nála is szép lassan formálódni kezdett egy terv, hogy beteges hajlamait konkrét tettekkel kürtöli világgá. Ennek nyomán kopaszra borotválta a fejét és fegyvert ragadott, célkeresztjében pedig Richard Nixon elnököt jelölte meg, azzal az ideológiával, hogy az Egyesült Államok vezetője szisztematikusan elnyomja a szegényeket, és az olyan kisembereket, mint amilyen ő is.
Ám amikor Bremer rájött, hogy a szigorú védelem miatt képtelen lenne Nixon közelébe férkőzni, inkább George Wallace-ra esett a választása: a férfinak ugyan sikerült megkísérelnie a merényletet, de Wallace nem halt meg, „csak” deréktól lefelé megbénult, Bremert pedig 63 évnyi börtönbüntetésre ítélték, amelyből aztán 2007-ben szabadult. Naplójából kiderült, hogy saját mentális poklát a világra önzőn és agresszívan kivetítő Bremer férfiasságát akarta demonstrálni valami „drámai, merész, dinamikus” tett elkövetésével. Schrader saját élettapasztalatai mellett Bremernek köszönhető a Taxisofőr főhősének, Travis Bickle-nek a megszületése.
Ám Bickle egy kissé másfajta karakter, mint való világbéli társai, és itt jön képbe a történelmi vetület, amely elvitathatatlan hatást gyakorolt Schrader forgatókönyvére és a belőle készült filmre egyaránt. A ’70-es évek viharos, megtépázott Amerikájában járunk: a második világháború utáni gazdasági fellendülésnek és általános jólétnek vége, az ország megsemmisítő vereséget szenvedett Vietnámban, az ellenkultúra és a különböző polgárjogi mozgalmak méginkább felkorbácsolták a társadalmat, a Watergate-botrány miatt pedig végleg megrendült az emberek bizalma a kormánnyal szemben. A generációs szakadék egyre nagyobb lett, a plakátokról és a tévéképernyőről egy hazug, inkompetens vezér mosolygott vissza a Fehér Ház ovális irodájából, a nagyvárosokban elharapódzott a káosz. A helyzet annyira tarthatatlanná vált, hogy gyakorlatilag bárhol, bármikor kirabolhattak, megkéselhettek vagy megölhettek bárkit.
Amerika örökre elvesztette ártatlanságát, már ha volt neki egyáltalán, mióta a konkvisztádorok és a pionírok először vettették meg a lábukat a kontinensen. Hollywood szokás szerint a maga módján reagált a forrongó klímára. A mozivásznon megjelentek a keménykezű önbíráskodók, akik a „cél szentesíti az eszközt” elvén működve szemrebbenés nélkül lőtték keresztül a bűnözőket. Clint Eastwood Piszkos Harryje a bűntető törvénykönyv semmibevételével már a tetthelyen lepuffantotta a rosszfiúkat, Charles Bronson Paul Kerseyje pedig félelmet nem ismerő igazságosztóként állt bosszút a feleségét meggyilkoló punkokon. Nem váltották meg a világot, de a saját mikrovilágukban rendet tettek. Dühük a kisember dühe volt. A kisemberé, akire senki sem figyel, akivel senki sem foglalkozik, és aki a baját hibába kiáltja ki a nagyvilágba, az süket fülekre talál. Ezért végül fellázad az őt semmibe vevő rendszer ellen, és saját módszereivel érvényesíti akaratát.
Schrader és Martin Scorsese rendező azonban egy sokkal egyetemesebb szintre húzza fel Bickle lázadását. Az ő dühe és frusztrációja mögött nem a politika vagy valamelyik társadalmi/kulturális csoport bújik meg (noha eredetileg egy elnökjelöltet akar kicsinálni, de hamar letesz a tervéről – erre mindjárt visszatérünk), hanem a bűnös város, az utca mocska az indok, amelynek erkölcstelen, belterjes szemétdombján gengszterek, stricik, piti tolvajok, erőszaktevők, gyilkosok és perverz véglények kukorékolnak. Elhatározza, hogy ő akar lenni az eső, ami elmossa az utca összes mocskát. Mentális labilis? Persze! Echte pszichopata? Dehogyis! A sorsa előre meg van írva? Határozottan igen!
Az elmagányosodott, lelkileg sérült karakter a film nyitójelenetétől kezdve magabiztos léptekkel halad a végkifejlet felé, és közben hiába próbál kommunikálni a világgal, az egyszerűen nem figyel rá, vagy félreérti. Szóvá teszi a rossz gondolatait, nyit mások felé, ám ezek a kísérletek természetesen rendre kudarcba fulladnak, ahogy a vágyott nő visszautasítása is már eleve el van rendelve. Ő lehetne az utolsó szalmaszál, az utolsó bástya, ami megakadályozhatná Travist abban, hogy előtörjön belőle az irracionális düh, és azzal végül felégessen mindent és mindenkit maga körül, de a férfi egyszerűen természeténél fogva képtelen bármiféle bensőséges és egészséges kapcsolatra. Így a nő ehelyett a katalizátor szerepét tölti be: Travis véglegesen magára marad (habár a pornómozis randi alapjában véve nem erkölcstelen, hanem ízléstelen dolog, de a vége ugyanaz), és már csak egy konklúzióra tudja kifuttatni létezésének értelmét.
A peremre szorulás totálisan eltorzította, maga a két lábon járó, pisztolyt markoló immoralitás, azonban végül (és talán ez különbözteti meg legjobban Travist a mi világunk őrült ámokfutóitól és elmebetegeitől) bizonyos szempontból a helyes utat választja, amikor az elnökjelölt lemészárlása helyett egy gyerekprostituáltat akar kirántani a valóság jéghideg, szomorú és fullasztó óceánjából. Jelentéktelenebb tett, nem kavarja fel túlságosan az állóvizet, mégis sokkal intimebb és bensőségesebb bárminél. A kislány Iris viszont nem akar megmenekülni, neki így jó, ahogy van: naná, hogy az aljas utcákon nincs boldog vég, happy end és megváltás – sem a film pesszimista, sem pedig az optimista olvasatában. Ez a közeg amorális, ahogy Travis is az: a torz képzet, amit érvényesíteni akar, voltaképp a régi amerikai ideálokon nyugszik, a várost megtisztító, jól fésült, csípőből tüzelő cowboyokkal a középpontban - annak a korszaknak a kifordított, romantizált verziója, amit valójában vérrel írtak.
A prostituált megmentése Travis fejében helyén való cselekedet, külső szemmel amorális tett – jól lehet, a közeg, amiben mozog, méginkább az. Hogy a befejezés az ő elméjének szüleménye lenne, vagy épp ellenkezőleg, a celebkultúrát éltető beteg társadalom kőkemény kritikája (mely kép egyébként most, majdnem 60 évvel később már nem is annyira sarkított, mint annak idején)? Ki tudja. Bárhogy is legyen, egyik sem verzió sem jobb a másiknál. Felépülve a sérüléseiből Travist hősként ünneplik, újságok címlapjára teszik, a megmentett prosti családja levélben köszöni meg neki, hogy a férfi kimentette lányukat a gonosz karmai közül, sőt, még az a nő is rajongva néz rá, aki korábban elzavarta, és ezúttal fordul a kocka, Travis teszi meg vele ugyanezt. Ilyen lenne az a bizonyos „normális” társadalom? Könnyen lehet. Ahogy az is, hogy mindez csupán egy megzuhant elme utolsó halálhörgése, mielőtt belépne a túlvilág kapuján.
Akár ez, akár az, Travis Bickle továbbra is visszamosolyog ránk a tükörben, csakúgy, mint a zsúfolt metropoliszok kirakatüvegein, ahol nem létezik a megváltás. Igaz, hogy ez egy kiüresedett, fásult és radikális antihős tükörképe – de megsem annyira torz, hogy ne ismerjük fel benne önmagunkat.
A képek forrása: IMDb, TCM, Variety, IMPawards
