Hogy a 2020-as Tokió Királya ezek közül melyik, vagy melyikhez áll legközelebb? Nos, azt majd a cikk végére derítjük ki, addig viszont nézzük meg, mit tud a Richard Garfield készítette, az Iello gondozásában megjelent Tokió és New York Királya… pusztítást biztosan. Merthogy, ha valaki még nem találkozott volna a sorozattal, akkor címszavakban lényegében az lenne a legegyszerűbb magyarázat, hogy ez minden kaiju-mozi legesszenciálisabb feldolgozása a lehető legpopulárisabb és legegyszerűbb módon. Kaiju? Azt eszik vagy isszák? Nézik, kérem, méghozzá olyan filmek képében, mint a Godzilla-széria (inkább a japán vonal, de az utolsó kettő amerikai is egész jól megközelítette az eredeti elképzelést), a Gamera-sorozat és társaik. Sokan a hátuk közepére kívánják ezt a fajta bűnös élvezetet, pedig nincs annál felemelőbb látvány, mint mikor Gojira az ellenfeleit farkuknál fogva csapkodja makettházak oldalához, majd megriszálja magát és gumiarcának mélyéből győzelmi rikoltás szakad fel. No, ezt az élményt adja át a Királya-sorozat, aminél nem az ismert nevek, de azért mindenféle jófajta szörnyeteg gyülekezik Tokió vagy New York épületei között, aztán kockákat és kártyákat dobálva csapnak szét mindent. Ebből milyen jópofa filmet lehetne készíteni… szinte látom magam előtt, ahogy Rodan és Ghidorah kő-papír-ollózik. Felemelő élmény.
Tokió Királya – A pusztítás éjszakája (King of Tokyo – Dark Edition)
- Hazai kiadó: Reflexshop
- Típus: kompetitív
- Játékosok száma: 2-6 fő
- Játékidő: átlagosan 30 perc
- Korcsoport: 8+
- Nehézség: 1.25/5
- Ajánlott ár: 12 990 forint
Már az eredeti Tokió Királyának is volt több verziója, megváltozott illusztrációkkal és itthon kiadóval, de idén egy minden eddiginél izgalmasabb változat látott napvilágot, ráadásul limitált mennyiségben, ami még inkább erősíti bennem az érzést, miszerint ez lényegében egy “gyűjtői változat”, annak minden pozitívumával. Ez már a doboznál is egyértelmű: a címoldalon a játék neve nem is látható, csak a Godzilla-szerű Gigaszaurusz kíváncsi tekintete, miközben az igényes kialakításnak hála nemcsak külcsínre, esztétikai szempontból kiemelkedő az eredmény, de még tapintásra is. Talán direkt pszichológiai machinációval a látvány és érintés olyan érzést okoz, mintha bársonyt fogna az ember, ami ezzel a sötét dizájnvilággal nálam kimaxolta a lehetőségeket. Nem kevésbé minőségi a belső, mivel az inzertben mindennek ott a helye, minden szépen elfér, emellett az alkotók az összetevők esetében is hasonlóan adtak a megjelenésre. A kockák egyfajta kristályos, füstüveges érzetet kaptak, a karakterlapok és kártyák színvilága és stílusa, előbbiek lakkozása önmagáért beszél. Látszik, hogy semmit nem bíztak a véletlenre, a Dark Edition hű nevéhez, emellett maximálisan odateszi magát a minőség terén. De milyen a játék?
Nos, kérem, egyszerű. Mármint ez egy könnyed, családoknak és baráti társaságoknak javasolt játék, aminél a gyerekek is remekül szórakozhatnak. Nincs komoly sztori, nincsenek hatalmas döntések, csak minimális taktikázás a kártyák és kockadobások rengetegében. A játéktér lényegében egyetlen kisebb tábla, amin maximum két szörny fér el (a második kizárólag 5-6 játékos esetén), ezen kívül mindenkinek van egy karakterlapja, amin az életerőt és a győzelmi pontokat menedzseli. A lények a kartonfigurák képében versengenek, plusz néhány jelölő is kikerül az asztalra, nem utolsó sorban az erőkártyáknak kell helyet találni, ami mellé mindig három lap kerül, mint választható opció. Ha üres a belváros, vagy több játékos esetén az öböl, akkor az első akcióba lendülő játékos helyet foglal a városban, majd egészen addig ott is marad, míg le nem győzik vagy ki nem menekül. A játékosok innentől felváltva teljesítik a körüket, ami abból áll, hogy a hat speciális kockával dobnak (kétszer még újradobhatnak a megfelelő eredmény érdekében), teljesítik a dobott feladatokat, majd átadják a stafétát a következőnek.
Jó, nemcsak kockadobásból áll az élet, pláne nem a szörnyek által megszállt Tokióban, ugyanis elsősorban a győzelmi pontokra gyúr mindenki, amiket alapvetően a városban állva, illetve jó számokat dobva gyűjtögethetünk, a nyertes pedig természetesen az, aki leghamarabb összeszedi a 20-at. Vagy túléli a többieket. Mert ha szörnyek tombolnak a nagyvárosban, akkor harc is van, avagy a győzelmi pontok mellett a többieknek okozott sebesülésekért dobunk, amik a városon kívülről csak a városban álló(k)nak okoznak gondot, aki viszont bent helyezkedett el, az mindenkit egyformán sebez, aki a játéktáblán kívül áll. És itt a csavar: belül senki nem gyógyulhat, csak azok, akik kint vannak. Ezt az alapmechanikát kavarják meg kicsit a különböző (egyszeri vagy konstans) hatást okozó kártyák, amiket az energiajelölőkből vásárolhatunk, illetve ennél az új változatnál bejött a képbe a gonoszságszint is. Merthogy a dobásokkal gonoszságpontokat is kaphatunk, a tábla jobb oldalán lévő szintmutatón mindenki maga menedzseli a gonoszságjelölőjét, ha pedig a 3-as, 6-os és 10-es pontra eljut, egy-egy újabb befolyásoló extrát kap, ezzel is növelve az esélyeit.
A kaijuk királya
Kezdjem a "negatívumokkal"? Jó… a Tokió Királya – A pusztítás éjszakája, pont úgy, ahogy eredeti változatai is, túlságosan a szerencsére épít, emellett egyszerű. Pont. Akit ez eddig zavart, az most sem kap mást. Jópofa a gonoszságszintezés, amivel elég jó cuccokat lehet begyűjteni, majd azokkal szépen megváltoztatni az erőviszonyokat, de a mechanikába ez azért nem nyúlt bele komolyabban. A korábbi élmény tehát nagyjából maradt, ez itt egy kockákkal és kártyákkal kimaxolt őrület, amikor mindenki tombol és üvölt. Persze, csak a játékban. Gyerekeknek a könnyen érthető szabályai miatt ideális, illetve baráti összejövetelen is nagyszerű elfoglaltság. Pont mint eddig. Akkor semmi nem változott?
Nos, ez igazából ízlés kérdése, és biztosan vannak, akiknek a korábbi verziók színesebb rajzstílusa és dizájnvilága jött be. No, ehhez képest hatalmas ugrás a Paul Mafayon (mindkét Üdvözlet a mélyben) illusztrálta változat. Minden egyes karakter és összetevő elképesztően jól mutat, összehasonlíthatatlan a korábbi alternatívákkal. Nézzetek rá a “mérgező tüskék”-re vagy bármi másra, és máris látjátok a különbséget. A sötét alapok melletti színhasználat, a dizájn… számomra nagyjából tényleg a látványvilág csúcsát kapjuk, ami természetesen továbbra is egyéni vélemény, de biztos vagyok benne, hogy ezzel akkor sem vagyok egyedül. Nem mondom, hogy játékmenet terén nem tudnék több mélységet elviselni, de az teljesen elfogadható dolog, hogy a Tokió Királya ilyen, ezt nyújtja, itt az élmény arról szól, hogy a szörnyetegek zúznak. És nincs is ezzel semmi gond. Nem véletlen, hogy két vonallal is rendelkezik a sorozat, ami azért a korábbi verziókkal elég jó helyen szerepel a BGG-n – a címéhez hű Dark Edition ezt tökéletesíti és pakolja egy olyan csomagolásba, ami elsőre megragadja az ember figyelmét. És éppen ezért nem tartom pénzlehúzásnak sem. Az újradizájnolás miatt külsőre egészen mást kapunk, ez az eredmény pedig eleve nem mindenkinek szól, nem mindenki szereti az ilyen “darkos” dolgokat, akinek viszont tetszik, az hozzám hasonlóan ott fog ujjongani a kártyák, karakterek nézegetése közben. Szóval több mint ajánlott, ha a dizájn megfog, ha pedig még a kaiju-téma sem áll távol és még a Criterion Godzilla-gyűjteménye is a polcot díszíti, akkor nem is kérdéses, mit kell legközelebb kérni a Reflexshopnál járva.
Nyerd meg a társasjátékot a Reflexshop és a PG Guru nyereményjátékával!
