Mi tagadás, szeretem a szörnyfilmeket, minden velejárójukkal – a bugyuta párbeszédekkel, mondvacsinált gonosztevőkkel, abszolút lehetetlen teremtményekkel – együtt. Nem tudom pontosan, mi lehet az, de van bennük valami, ami gyermeki énemhez szól. És itt most nem elsősorban az amerikai Godzilla-filmekre gondolok, hanem a régi, „ős-Godzillára”, aki elsőként 1954-ben került filmvászonra, méghozzá Japánban – és rövidesen a nukleáris fegyverek allegóriájaként a háború utáni távolkeleti kultúra egy modern ikonjává vált. Sikerét meglovagolva aztán a japán Toho stúdió ontani kezdte a folytatásokat és az újabb szörnyeket, akiket azután összeeresztettek a hamar közönségkedvenccé váló Godzillával. A Funko Games játéka, a Godzilla: Tokyo Clash is ezekhez a mozikhoz nyúl vissza, egész pontosan a klasszikus első érához, és olyan monstrumokat szedett elő, mint Mothra, Ghidorah és Megalon, hogy egy jó kis arénaharc-játékot tegyenek le az asztalra.
Godzilla: Tokyo Clash
- Partner/kiadó: Funko Games
- Tarsasjatekok.com adatlap
- Típus: kompetitív
- Játékosok száma: 2-4
- Játékidő: átlagosan 45 perc
- Korcsoport: 10+
- Nehézség: 2,23/5
- Ajánlott fogyasztói ár: a kiadótól rendelve 16 800 forint
A párom kissé erőtlen tiltakozása és sokatmondó szemforgatása ellenére is sikerült összehozni, hogy a Godzilla: Tokyo Clash kipróbálása előtt beiktassunk egy szörnyfilmet – és a gyerek miatt, valamint, ha már a játékban is benne van Mothra és Ghidorah modern verziója, csak a Godzilla: A Szörnyek Királya jöhetett szóba. Igaz, hogy nem az „igazi”, de legalább olyan bugyuta báj lengi körbe, mint a Shōwa és a Heisei-éra mozijait. Mesterkedésem végeredménye az lett, hogy az összecsapások minikkel történő eljátszása és a jármű-tokenek épületekbe pöckölése háziszabály rangjára emelkedett.
Szörnyen egyszerű
Mielőtt azonban idáig jutnánk, a játékosok számától függően, meghatározott alakzatba rendezett moduláris elemekből fel kell építenünk a várost. A nagyobb és kisebb épületek után felkerül a két véletlenszerűen kiválasztott eseménykártyának megfelelően még egy adag jármű is, végül a megjelölt helyeken a kiválasztott szörny-figurákat is elhelyezzük egy-egy hatszögletű mezőn. A kezünkbe öt kártya, játékostáblánk energiasávján pedig két energia jut kezdésnek, és indulhat is a szörnypankráció, ami egészen addig tart, míg az oxigénégető bombát le nem dobják. Ennek jelölőjét körről körre mozgatjuk az idősávon, és amint ez a vele ellentétes irányba felkerülő épület-tokenek mellett elhalad, véget ér a csetepaté. Addig azonban számos kört lejátszunk, melyek során felváltva egy-egy akciót hajtunk végre mindaddig, míg egy fordulóban nem passzol mindenki.
Akcióinkért minden esetben egy kártyával adózunk, vagy kijátszva, vagy eldobva azt. Ha kijátsszuk a lapot, akkor megfizetve esetleges energiaköltségét, végrehajtjuk a rajta feltüntetett támadást, mozgást vagy védekezést, és az esetleges hatásokat; de támadó-kártya esetén dönthetünk úgy is, hogy a feltüntetett ikonok és hatások helyett eldobunk egy, velünk azonos mezőn tartózkodó járművet vagy szörnyet a kártya erejének megfelelő távolságra. Ha viszont csak simán eldobjuk a kártyát, akkor vagy egy mezőt mozoghatunk, vagy egy mező távolságra dobhatunk valamit – ez utóbbi elsősorban vészmegoldásnak jó. A kör végén az esemény-kártyáknak megfelelően kapnak erősítést, mozognak és támadnak a különféle járművek (vasúti szerelvénytől a repülő csészealjig van mindenféle).
Az épületek és járművek szétrombolásával jutunk energiához, melyet jellemzően az erősebb kártyák kijátszásához használunk fel. A célunk pedig az, hogy sebzést okozó támadásainkkal kártyákat vegyünk el ellenfelünk paklijából. Ezzel egyrészt korlátozzuk a lehetőségeit, másrészt pedig a lap jobb alsó sarkában feltüntetett érték lesz győzelmi pontjaink száma. A játék teljességgel aszimmetrikus, minden szörnypakli teljesen más; Mothrát például nem támadják a tankok és a hajók, de nem is rombolhat épületeket, míg Ghidorah támadásai akkor a legerősebbek, ha már mindhárom fejét „felébresztettük”. Ennek megfelelően mindegyikük más és más taktikát, más játékstílust igényel, melyet végső soron a körben éppen felhúzott kártyák is erősen bekorlátoznak.
Szörnyen nosztalgikus
A Godzilla: Tokyo Clash illusztrációi remekül nyúlnak vissza az alapanyaghoz, minden kártyán remek grafika ábrázolja az egyes akciókat, hátoldalukon és vonatkozó tartozékaikon ezek mellett eredeti japán kandzsi írással rótt nevük is olvasható. A minik is abszolút hűséggel hozzák el asztalunkra a kaidzsukat, azok filmen megjelent formáját egy az egyben megidézve. A városlapkák nagyon sötét illusztrációja mellett a bemosó felvitelével akad probléma, ami céljának megfelelően ugyan kiemeli a figurák részleteit, de sajnos a nagyobb felületeken cseppekben száradt meg a festék. Ettől eltekintve minden más szempontból kiváló minőségű elemekről beszélünk, mely komponensekhez bőven elegendő, kartonnal három részre osztott rekeszes tárolómegoldást is kapunk.
A játék néhány elemében talán nem kifejezetten intuitív, de játékmechanikai szempontokból érthető megoldásokkal operál. Például kissé furcsa, hogy a nagy épületeket csak járművek és ellenfelek hozzávágásával lehet lerombolni, viszont a kaidzsukat meg sem karcolják; persze értem, hogy ez a manőver csak az energiaszerzésre hivatott, hogy később kijátszhassuk a támadókártyákat, csak éppen nehezen illeszkedik a tematikába. Ettől függetlenül egy gyorsan elsajátítható, kifejezetten szórakoztató arénaharc-játékról van szó, mely akkor működik a legjobban, ha legalább hárman küzdenek a Szörnyek Királyának címéért. A klasszikus szörnyfilmek, vagy úgy általában Godzilla-rajongók abszolút megtalálhatják benne a számításukat.
(A tesztpéldányt köszönjük partnerünknek, a Funko Gamesnek! A játék részben ikonokkal kommunikál, de szabályai és kártyái megértéséhez alapfokú angol nyelvtudás szükséges. Rajongói fordításról nem tudunk.)
