Karl May életművének nem nagyon van olyan eleme, amely mai szemmel nézve ne lenne rettentő furcsa. Az író művein generációk nőttek fel, így nem túlzás azt mondani, hogy May jóvoltából emberek milliói kalandoztak egy olyan korban, mely már jóval a születésük előtt letűnt, és akkor sem éppen olyan volt, mint amilyennek a May-univerzum szerteágazó eseményei és karakterei lefestették. Nem csoda: az 1842-ben született író nem sokszor tette be a lábát az Egyesült Államokba, és akkor is a keleti-parton ragadt, így amit nem látott (márcsak azért sem, mert évtizedek teltek el a látogatása és az általa lefestett kor között), azt a fantáziájával pótolta. Például a törvény és az igazságosság mintaképének számító Winnetou és Old Shatterhand párosának megfestésével, akiket amerikaiak, franciák, jugoszlávok is alakítottak a filmekben, melyeket német, olasz, francia és spanyol közreműködők jegyeztek, valamint a vadnyugat helyszíneivel, melyek valójában (többnyire) Horvátország egy-egy szegletét ábrázolták. Ebből a multikulturális főzetből pedig természetesen Magyarország is kivette a részét, méghozzá egy olyan társasjátékkal, amely hasonlóan gazdag karriert futott be.
AZ EZÜST-TÓ KINCSE
- Kiadó/partner: Retro Games
- Tarsasjatekok.com adatlap
- Típus: kompetitív
- Játékosok száma: 2-6 fő
- Játékidő: átlagosan 30 perc
- Korcsoport: 10+
- Nehézség: 1,80/5
- Ára: a kiadó webshopjából 11 490 forint, a bemutatott Deluxe Gold kiadás 22 490.
Az eredetileg 1988-ban megjelent Az Ezüst-tó kincse ugyanis egy olyan stúdió munkája, amely a vasfüggöny árnyékában örömmel „ihletődött” nyugati társasjátékokból (erre a leghíresebb példa a hamarosan szintén bemutatásra kerülő Police 07), és halmozott sikert sikerre ezzel a recepttel. A Novoplast portfóliójában azonban szinte semmi sem volt mérhető a May-játék sikeréhez, hiszen úgy kelt el belőle több tízezer darab, hogy bármi másból ennek általában csak a kerekítési százaléknak is beillő töredéke fogyott.
Az „új”, 2015-ös kiadás pedig pontosan ezt a játékot keltetette újra életre, hiszen évtizedeken át nem volt forgalomban, és aki mindenáron arra vágyott, hogy maga szerezze meg Az Ezüst-tó kincsét, a saját példányáért bizony alaposan a pénztárcája mélyére kellett nyúlnia az aukciós portálokon. Ez a változat így jobbára ennek hivatott véget vetni – a jogi háttér rendezésével, egy-két apró elem finomhangolásával (például a táblán szereplő feliratok betűtípusának megváltoztatásával) orvosolva a nagy előd kisebb-nagyobb hiányosságait.
Ebből következik azonban az is, hogy ez egy több mint 30 éves játék, és ez magával hordozza annak minden terhét is – nemes egyszerűséggel azt, hogy Az Ezüst-tó kincse nemcsak réginek érződik, de totálisan archaikusnak is. Alapvetően egy száz százalékosan szerencse alapú, dobj-és-mozogj típusú, ultra fapados társas, ahol adott mennyiségű körön át kell a lehető legnagyobb vagyont felhalmozni, amit időnként útonállók, kiszámíthatatlan akciókat tartalmazó „szerencsekártyák” hivatottak megakadályozni. Na meg egy olyan rendszer, amit a Monopoly „ihletett”, csak itt nem hoteleket és más hasonló jellegű épületeket lehet felvásárolni vagy bérbe adni, hanem halászati, vadászati, bányászati engedélyeket lehet megvenni, és azokkal idővel profitot termelni. Ez azonban egyáltalán nem megy annyira könnyen, mint a Monopoly-birodalomban, a mezők száma ugyanis lényegesen magasabb, a hatalmas játéktéren – amit a még mindig fantasztikus eredeti festmény kissé homályos változata tölt ki – így tényleg mázli kell ahhoz, hogy kamatoztatni lehessen ezt a birodalmat, amihez ráadásul elég borsos áron mérik a beugrót.
Ezt az árat ugyanakkor a komponensek minősége sem indokolja: a leheletvékony papírra nyomtatott (ámbár hangulatos) papírpénzek, az ugyanilyen paraméterekkel rendelkező engedélyek mellé mindössze csak pár egyszerű műanyag figura és egy jó minőségű szerencsekártya-pakli jutott, így a legigényesebb és legjobb alkatrész díja egyértelműen az aranyrögöké.
Egy kicsivel más a helyzet a lényegesen drágább, hozzávetőlegesen 22 490 forintos Deluxe kiadás esetében: a mindössze 75 példányban készült verzió például egy új paklinyi szerencsekártyát tartalmaz, amely a változatosságot hivatott szolgáltatni, de javarészt inkább a tálalást erősíti. Egyrészt lecseréli a kockákat piros színű darabokra, másrészt 9 darab elképesztően súlyos, rendkívül jól kidolgozott fémbábút kínál az alapjáték figurái helyett, felidézve Karl May világát az olyan alakok szerepeltetésével, mint Old Firehand, Winettou vagy épp Old Shatterhand (akikkel új barátság köthető vagy a régi eleveníthető fel a mellékelt regény díszkiadása jóvoltából). És bár szerepük abszolúte nincs, egy kicsi löketet azért adnak a hangulatnak. A figurák tapintása fantasztikus, aggódásra ad azonban okot, hogy az aljukra nincs filc vagy más erősítve, így az alapvetően fényes bevonattal rendelkező pályán előbb vagy utóbb mindenképp mély karcokat fognak maguk után hagyni.
Az Ezüst-tó kincse sajnos azonban jobbára csak egy meglehetősen drágán mért múltidézés, egy olyan reprint, amely a gyűjtőszenvedélyt, a gyerekkor újraélését tudja támogatni, de több évtizedes hallgatás utáni visszatérésével nem tölt be egy olyan űrt, mint ami mondjuk a Dűnének jutott. Az biztos, hogy rendkívül fontos darabja a hazai társasjátékos kultúrának, de egy más modell talán szerencsésebb lett volna. Egy olyan, ahol az újranyomás korlátozott darabszámban, egy szűk gyűjtői kört megszólítva készült volna el, a széles tömegek pedig egy felújított, teljesen modern köntösbe bújtatott remake formájában térhettek volna vissza a Karl May ihlette társas világába. Mert a visszatérésre most is van lehetőség – de az nem feltétlen fog többet vagy jobbat adni, mint egy kiadós nosztalgiázás.
