Nos, ez megint egy kissé elfogult írás lesz, de hiába, kétféle filmszerető ember létezik: akik szeretik Tarantinót és akik nem, köztes szint nem igazán létezik a skálán, jómagam pedig ha nem is tartozom a legnagyobb rajongók közé, mindenképpen az erősen pozitív oldalon áll nálam a munkássága.
Mesterien koreografált öldöklés
Gondolom, nagy kifejtést nem igényel Beatrix Kiddo bosszúhadjárata a kislánya visszaszerzéséért, hiszen aki eddig nem látta, az valószínűleg az életben soha nem fog belenézni. Mindenkit megnyugtatok: kedvenc videótékásunk eredettörténetével sem kívánok foglalkozni, az is eléggé közismert már, talán majd ha egyszer az ő szülinapját ünnepeljük. Nézzünk inkább bele az „üstbe”, amiből eme remekmű a világra szabadult. Minden a nem kevésbé zseniális Ponyvaregény forgatásán kezdődött, mikor is egy beszélgetés során Uma és a mester arról társalogtak, hogy milyen filmeket forgatnának szívesen. Felvetődött egy, a ’70-es évek stílusában készült kung-fu mozi ötlete, melyre hősnőnk rögtön bedobta a film kezdőjelenetét egy az egyben!
Az ötletelés után Taranino egyből felcsapta kis filmes lexikonát (nem tudom, hogy tényleg van-e neki ilyenje, de valahogy így képzelem el a folyamatot) és elkezdte összeollózni leendő mozija elemeit. Ki ennyi, ki annyi film motívumait vélte utólag felfedezni a kész művön, a legdurvább becslések 143-at számoltak össze. Nagyon ne is részletezzük, de a Halálos játszmától (Bruce Lee kezeslábasa) a Star Trek 2-ig (a hidegen tálalt bosszú) elég nagy a szórás. Ám igazság szerint jótól lopni nem bűn és lássuk be, ha ilyen a végeredmény, a fenét sem érdekli, mi honnan van – tisztára, mint az utcai gyorskaja, ha valóban finom.
Se nem 88, se nem eszement
Mondanom sem kell, Tarantino maximalizmusa mindig is csúcsra járt, amikor forgatott, és most sem volt ez másként. Válogatott csapat gyűlt össze, hogy az elméletet gyakorlattá változtassa. Igaz, hogy az utókor bizonyította, mekkora disznó is Harvey Weinstein (elvégre bírói ítélete is van róla), de lássuk be, producerként azért csak tudott valamit. A szereplőgárdában persze ott voltak a mester „házi színészei”, mint Michael Madsen vagy Samuel L. Jackson (tudjuk, ő mindenütt ott van, ám a nyúlfarknyi szerep is szerep), de a többiek sem voltak kispályások. Umáról már volt szó, de itt volt még David Carradine, aki igazából Kevin Costner helyett kapta meg Bill szerepét, utóbbi ugyanis inkább a Fegyvertársak című westernt választotta, amit ő maga is rendezett (megjegyzem, az sem sikerült rosszul, egy próbát mindenképp megér). Lucy Liu és Daryl Hannah sem bizonyult rossz választásnak, de talán a legkülönlegesebb választás az a Sony Chiba volt, aki anno pont ilyen filmek főszerepeivel vált ismertté a ’70-es években. Ne feledkezzünk meg továbbá Michael Parks McGraw rangeréről sem (aki ugyan Robert Rodriguez Alkonyattól pirkadatig filmjében tűnt fel először, de maga a karakter később is elő-előkerült mindkét rendező alkotásaiban), valamint Zoë Bellről, aki itt ugyan még csak kaszkadőrként volt jelen, de nyilván az itteni teljesítményének köszönhette a Halálbiztos egyik főszerepét.
Maga a film elkészülte is hozott érdekes történeteket. Példának okáért Tarantino ragaszkodott hozzá, hogy igazi művért használjanak a forgatás során digitális utómunka helyett. A dolog pont úgy nézett ki, mint a ’70-es évek hongkong-i akciófilmjeiben: óvszerekbe töltötték a művért, ami amikor eldurrant, szépen szétfröcskölt mindenfelé. Ha minden igaz, 560 liter vörös lé fogyott a felvételek során. De ha már vérről volt szó, maga a mester is áldozott belőle a siker oltárán. Történt ugyanis, hogy a Menyasszony-Gogo meccs során a láncos golyó véletlenül a direktorunkat találta el – szerencsére nagyobb baj nem lett az esetből. Nem úgy, mint főszereplőnőnk autóbalesetéből, Uma hiába kérte, hogy kaszkadőr helyettesítse, mégis neki kellett megcsinálnia a jelenetet, aminek egy fának ütközés lett a vége és az ott szerzett sérülésekből azóta sem sikerült teljesen felgyógyulnia. Hősnőnkre amúgy is rájárt a rúd, mivel a rendező előszeretettel alázta meg a munka közben: volt itt fojtogatás és leköpés, de később tisztázták a felek az ügyet.
Fontos még megemlékeznünk a film zenéjéről, már csak azért is, mert Tarantino mesternél ez a szegmens mindig is rettentően fontos volt, ráadásul rettentő profin ért a megfelelő zeneszámok összeválogatásához. Legyen elég annyi, hogy ha szimulátorozva találok Chevy Novát a bevethető vasak között és van rá lehetőség, akkor mindig előkerül a Ponyvaregény OST-je. Nos, a mester itt sem adta alább a színvonalat – ütős lista született ezúttal is. Ide kívánkozik a The 5.6.7.8's (ők játszottak a Kék Levelek Házában) filmbe kerülésének esete. Direktorunk éppen Tokióban keresgélt forgatási helyszíneket, amikor az egyik boltból meghallotta a bandát játszani. Egyből beleszeretett a zenéjükbe, de mivel már nem volt ideje elmenni egy lemezboltba, így kikönyörögte a boltostól, hogy megvehesse az éppen a lejátszóban pörgő albumot.
A penge két oldala
Őszintén szólva, a Kill Bill nem lett egy igazán sikeres film. A nyitóhétvégéjén az Egyesült Államokban 22 millió dollárt termelt és összességében 180 millió lett a vége, a kritikusok pedig kifejezetten szerették, ám ezt mégsem sikerült díjakra váltania, ha a két Szaturnuszt nem számoljuk. Igaz, egyesek szerint, ha egyben került volna moziba, akkor akár az Oscar-t is bezsebelhette volna. Ennél sokkal fontosabb a popkultúrális lábnyom, amit maga után hagyott, hiszen ha valaki meglátja a Menyasszonyt a sárga szerelésében, egyből tudja, miről van szó, ahogy a zenei részleg egyes elemei is elég sűrűn visszaköszönnek innen-onnan (van olyan volt tanárom, akinek mai napig Ellie Driver fütyörészése a csengőhangja), sőt, mind a mai napig készülnek a filmhez köthető mémek, fan-artok és vicces képek.
Hogy némi saját véleményt is hozzáfűzzek a végére: szerintem a Kill Bill az akciófilmeken belül egy megkerülhetetlen klasszikus. Elég, ha annyit írok, hogy ez volt az első eset, hogy újrázás nélkül írtam egy filmről. Annyira beleég az ember elméjébe minden egyes jelenet, hogy aki egyszer látta, az garantáltan sosem felejti el (ki ezért, ki azért). Ráadásul a látványos és egyértelműen túlzó külcsín alatt azért akad eszmei mondanivaló is (a maga módján), mert aki a stáblista után nem gondolkodott el azon, ő mit tett volna, ha elvették volna a gyermekét, annál valami nem biztos, hogy rendben van. Persze csak úgy ér igazán valamit az egész, ha a két részt együtt kezeljük, mivel több szempontból is egy penge két oldalát látjuk az egyes fejezetek megtekintése közben. Innen is üzenem a szerkesztőségnek, hogy stipi-stopi Kill Bill Vol. 2 szülinapos cikk, de addig is (egy, a mester által szabadon választott) Isten éltesse a Vol. 1-et!
Képek forrása: Miramax, New Beverly Cinema, YouTube, USA Today
