Bemutatója negyvenedik évfordulója alkalmából újra vászonra került A dolog. A hét elején több budapesti moziban vetítették John Carpenter korszakos sci-fi-horrorjának digitálisan felújított változatát. Noha a rendező mára lényegében visszavonult a filmkészítéstől, legfontosabb munkáinak korszakokon átívelő jelentőségét jelzi a Halloween széria sikeres feltámasztása és a 2022 legsikeresebb sorozatában, a Stranger Things során sokszorosan (nyíltan!) megidézett születésnapos opusz. Aki ott volt A dolog vetítésein, újfent megbizonyosodhatott a mű nagyszerűségéről és halhatatlanságáról.
(A kép forrása: IMDB)
Ihlet és inspiráció
Amint a Stranger Things manapság sokat merít Carpenter mesterművéből, az 1982-es film is újragondolása (nem remake-je) volt Howard Hawks A lény című 1951-es hidegháborús opuszának. A klasszikus hollywoodi rendezőikon, akinek a nevéhez olyan remekművek köthetők, mint A hosszú álom és A sebhelyesarcú, pedig John W. Campbell Who Goes There? című 1938-as novellájára alapozta saját produkcióját. Carpentert kétségkívül megihlette a pusztán három évvel korábban bemutatott, lavinaszerű sikert hozó A nyolcadik utas: a Halál is. Továbbfejlesztette Ridley Scott kiváló koncepcióját, ezúttal az idegenek nem öncélú pusztítók, sőt sokkal intelligensebb módon költöznek be az emberek testébe és a túlélés érdekében igyekeznek tanulni a homo sapiens-től. Ilyen értelemben leginkább a többszörösen feldolgozott Testrablók támadásához hasonlítható A dolog, ami egyébként minden bizonnyal hatást gyakorolt A ragadozóra is.
(A kép forrása: FilmDoo)
Ami a mai filmekből hiányzik
A dolog több olyan erényt megvillant, ami a mai filmekből fájóan hiányzik. Hagy időt a feszültség felfokozásának, nincs mindig szem előtt a gonosz, sőt alig kapunk információt a látottak hátteréről, az alkotók előszeretettel játszanak a láthatatlanság és a sejtetés erejével. Carpenter hosszú jelenetekbe szervezve elnyújtja és nem egyszer elvágja a kulcsszituációkat. A kétezres évek áldokumentarista horrorjainak egy helyszínen vagy zárt térben játszódó, rosszul világított, kézikamerás stílusjegyei itt is felbukkannak. Carpenter rendezése vizuálisan is hasonul a történet borús jellegéhez és a karakterek poshadtságához. Noha erős felütéssel kezdődik a cselekmény, és a rejtélyes alapszituáció odaszegezi a nézőt a képernyő elé, csak lassan bontakozik ki a kofliktus. Eleinte a rideg táj és az Antarktisz embertelen körülményei közt cél nélkül vegetáló hősök hordozzák a nyomasztó hangulatot, ami később horrorba fordul. A készítők ügyes húzással egy whodunit típusú krimi-nyomozásdramaturgiát rejtenek a sci-fi cselekménybe, amitől még kiélezettebbé válik az élmény.
(A kép forrása: MUBI)
Az emberiség halála
Hawks filmje klasszikus hidegháborús történet volt, amiben az idegenek a kommunistákat vagy közelebbről az orosz kémeket jelképezték. Mivel Carpenter munkája a szovjet-amerikai vetélkedés második nagy korszakában, a nyolcvanas években készült, ráadásul a lények először egy skandináv támaszpontot lepnek el, természetesen nem lehet kizárni a fenti értelmezést, ugyanakkor ennél sokkal többet üzen a film. Akárcsak a Halloweenben, Carpenter ezúttal is az emberi kapcsolatok széthullását, a közösségek elhidegülését mutatja be. Ne feledjük, a szörny nem akar feltétlen vadászni, csak saját túlélését keresi. A horror már érkezése előtt jelen van a bázison. Máskor egy teljes katasztrófathrillert építenek a sarkvidéki kutatók történetére, akik távol mindenféle civilizációtól, elveszítik a rádiókapcsolatot az állammal. Hőseink maguk is azon élcelődnek, miként épülnek le, őrülnek meg, sokallnak be a hónapok során a jégtömbök közé telepített sivár támaszponton (különösen az alaszkai amerikaiaknak lehet eleven élményük erről a létállapotról). Egyrészt a nyolcvanas évek mindenhatónak gondolt technológiai-innovációs törekvéseit és individualizmusát igyekszik kritizálni a film, illetve sokan a korszak AIDS-rémületét látják a történet mögött.
Saját korában kissé kontextus nélkülinek tűnt Carpenter pokoli története. A Reagan-korszak Hollywoodjáról – érthető módon – a jólét, a felhőtlen optimizmus, akár pezsdítő rémtörténetek és az önfeledt történetmesélés jut eszünkbe. A dologhoz hasonló depresszív filmek inkább a hatvanas-hetvenes évek művészetét jellemezték. Ma viszont, a járványidőszak alatt sokkal közvetlenebbül érezhetjük az élősködő organizmus fenyegetését. A dolog rendkívül ügyesen felépített horror, a nyitányban látható ikonikus sakkgépes jelenet már előrevetíti a későbbieket. A feszültség szó szerint az utolsó snittig ott lappang a vásznon, hogy aztán teljes kilátástalanság közepette köszönjünk el hőseinktől. Érdemes méltatni a magyar szinkront is, ami frappánsabb zárómondatokkal végződik, mint az eredeti szövegkönyv, egyben összegzi a látottakat. „különben sem vagyok valami jó formában.”
