Némi magyarázkodással kezdeném, ugyanis eredetileg a Stones Keeperről (a végleges játékról) szerettünk volna beszámolni, de kiadó által küldött kód, amire több hónapja vártunk, csak az időközben amúgy is ingyenessé tett Prologue fejezetet nyitotta, ezért most utóbbiról következik egy rövid étvágygerjesztő. Ami a fejlesztőket illeti, a közelmúlt világpolitikai eseményeinek tükrében eléggé pikáns összeállításnak tűnhet, hogy egy ukrán művész, egy orosz játéktervező és egy belorusz programozó áll a játék mögött, de a hírek szerint ez egy jó néhány évvel korábbra datálható kapcsolat, amit az olyan szerepjátékok iránti rajongás hozott össze, mint a World of Warcraft, az Age of Wonders, vagy a Heroes of Might and Magic.
A Stones Keepernek egyébként semmi köze a híres japán ifjúsági regényhez (The Stonekeeper), vagy például a legendás Stonekeep szerepjátékhoz, így aztán a története egy eddig ismeretlen, Tania Australis nevű planétán játszódik, ahol a legfőbb fenyegetést az élőhalott hordák jelentik. De vannak mellettük gaz tündék, sötét szellemek, és úgy hírlik, ork martalócok is. Az ország, és egyben a Griff Rend feje, Aurelius épp egy válsághelyzet közepén érkezik meg a határvidékre, ahol a gyepüket védő inkvizítorok olyan túlerővel kerültek szembe, amit nem képesek megállítani. A lebegő erődön berobogó felmentőseregen egyébként idővel éppúgy túlnő az élőhalott áradat, mint a szent küldetést teljesítő, és amúgy igen gusztára megformált határőr szektán, de addig is gazdagabbak lehetünk némi tapasztalattal. Kiderül például, hogy nem pusztán ”harapnivalóért” jöttek át a zombik, hanem a királynál található Vízkő, egy régi családi ereklye vonzotta őket, amely a megfelelő helyen és időben akár a háború sorsát is eldöntheti. Aurelius, mielőtt a túlerő legyűrné, úgy dönt, hogy hátramarad figyelemelterelésnek, és a lányára hagyja a világ megmentését (no meg persze a követ).
A játék lényegében két fázisból áll: az első, körökre osztott szekvenciában, új kincsek és küldetések után kajtatva, egy repülő erőddel körbejárjuk és felfedezzük a vidéket, aztán ha találunk némi harci feladatot, kieresszük a sereget. A sereg ez esetben egy eléggé idézőjeles fogalom, mert a társulat inkább egy kalandozó csapatra hajaz, csak hősök helyett olyan beszédes nevű formációkkal, mint a lovag, a paladin, a vadász, a griff vagy a lovas. A harc szintén körökre osztott, és a nagyobb érdekességek között megemlíthetünk olyan elemeket, mint a gránátokkal felrobbantható tereptárgyak, vagy a mindennapos használatra szánt varázslöttyök (például a vasbőr kotyvalék), de felszerelési tárgyakból és fegyverekből sincs hiány. Persze mindezekért aranyakkal és különböző (a harcok során begyűjtött), ritka nyersanyagokkal kell fizetni.
A kalandozós rész a prológusban kevésbé ütős, nem sokban különbözik attól, mintha egy csapat harcos a hátára kapott volna néhány kereskedőt meg egy templomot. Utóbbiban amúgy az elhunytak nagyüzemi feltámasztása folyik, meglehetősen diszkont áron, tehát nem kell kétségbeesni, ha valamelyik emberünk otthagyná a fogát a csatatéren. A lebegő kastély/erőd vélhetően később (a végleges verzióban), az összes épületet (piac, kocsma, műhely stb.) felhúzva, no meg lövegekkel, támogató képességekkel megerősítve már komolyabb örömforrást jelent. Pláne, hogy akkor már más repülő városokkal is lehet csatázni, most azonban alig egy fokkal érdekesebb, mint mondjuk, öszvéren utazni. A harcrendszer és a szerepjátékos körítés egyébként egy roppant barátságos elegyet alkot, mindkét oldalon vannak jópofa képességek, teleportálás, életelszívás, vagy akár sétáló bombává változó lények. Figuráink persze tetőtől talpig felszerelhetők extra páncélokkal, fegyverekkel, de az üres zsebek szintén megtömhetők gránátokkal vagy löttyökkel – jelzem, hogy utóbbiakat az ellenfél is gyakorta és meglepő hatékonysággal használja.
A grafikában van némi oldszkúl beütés, és a Stones Keeper vélhetően nem indul a 2022 legszebbje címért, ugyanakkor az ellenfelekből elég széles repertoárt sikerült kialakítani, az élőhalottakból például az alap csontik mellett a vámpírtól a boszorkányig jó néhány variáció létezik, ráadásul alaposan eltérő harcmodorral. A történet eléggé sablonos, és látszólag számos dizájnelemet a Heroes of Might and Magicből vagy japán szerepjátékokból nyúltak le, de a betyáros nehézségi szint, és úgy összességében a koncepció megér egy misét, pláne, hogy a bevezető szakaszra (kb. 6-8 küldetés) ingyen is rá tudunk próbálni.
