„Az űr a legvégső határ” – mondta ezt James T. Kirk kapitány, közel 55 évvel ezelőtt, amikor útjára indult a Star Trek. Bár az első sorozatot három évad után, 1969-ben elkaszálták, 1979-ben feltámadt a mozivásznon, majd 1987-ben, az Új generációval visszatért a televíziók képernyőjére, és kisebb szünetekkel azóta is ott van a moziban vagy a tévében, népszerűsége pedig töretlen.

A Star Trek: Discovery az első volt az újgenerációs Trekkek sorában. A Star Trek: Enterprise 2005-ös elkaszálása után a franchise 2017-ben ezzel a sorozattal tért vissza a tévék képernyőjére, ráadásul a 2009-es Star Trek című mozifilmmel ellentétben a Discovery ugyanabban az univerzumban játszódott, amiben a korábbi sorozatok és az első tíz film.

Ugyan az ősrajongók tetszését nem nyerte el sem a vizuális reboot, sem az, hogy a széria visszatért a Deep Space Nine és az Enterprise folyamatosabb történetvezetéséhez, valamint sötét és akcióorientált tónusához, de maga a sorozat sikeres lett, és immár a harmadik évad is véget ért, ami sok szempontból lett különleges.

Vissza a jövőbe

Egyrészt ez a szezon a sorozat soft-rebootjának is tekinthető, ugyanis a USS Discovery a második évad végén a távoli jövőbe, egész pontosan a 32. századba utazott, hogy megvédjen minden szerves életformát egy lázadozó MI-től. Ezzel a készítők kikerültek az eredeti sorozat és folytatásai árnyékából. Ennek köszönhetően szabadon használhatnak bármilyen technológiát, fajt vagy eseményt, anélkül, hogy az ellentmondásba kerülne egy később játszódó szériával.

A második érdekesség pedig maga az éra, hiszen a Discovery ezzel a Star Trek távoli jövőjébe vezetett el minket. Ez a jövő viszont távolról sem fényes. Ahogy arra Michael Burnham (Sonequa Martin-Green) és a USS Discovery legénysége hamar rájön, a Tejútrendszer komoly gondokkal küzd. Először is, a szubtérben való utazáshoz elengedhetetlen dilithium immár ritka kincs, ugyanis a 30. század derekán az a kevés lelőhely, amit addig találtak, kiapadt. Aztán alig száz évvel a készlethiány fellépését követően galaktikus kataklizma következett be: a Kiégés során minden feldolgozott dilithium kristály destabilizálódott. Ennek eredményeképpen az összes olyan hajó, aminek aktív volt a térhajtómű-reaktora, felrobbant. Több százezer csillaghajó és több millió élet veszett oda néhány másodperc leforgása alatt. A birodalmak összeomlottak, a csillagközi utazás szinte teljesen ellehetetlenült. Ami korábban néhány napnyi útra volt, most elérhetetlen messzeségbe került.

A Föderáció, hogy megóvja azt a keveset, amije maradt, elrejtőzött a maradék csillaghajóival és az államapparátussal. A hatalmi vákuumot rengeteg szervezet próbálja betölteni, a legeredményesebb az orionok és az andoriaiak szövetségéből létrejött Smaragdlánc. Ez viszont, hát mondjuk úgy, a Föderáció szöges ellentéte. Egy ilyen univerzumba csöppen bele a több mint 900 éves technológiai és tudásbeli lemaradásban lévő USS Discovery, fedélzetén a minden problémára megoldást jelentő spórahajtómóvel.

A harmadik évad tehát rengeteg kérdéssel nyit. Hová lett a Föderáció? Mi vagy ki okozta a kiégést és megismétlődhet-e? Mi a Smaragdlánc célja? Hogyan boldogulhat egy 900 éves hajó és a legénysége ilyen körülmények között? Vissza lehet-e állítani a Föderáció régi dicsőségét?

Felfedezők idegenben

A Discovery készítői eme kérdések köré építették fel az új szezont, s néhány kivételtől eltekintve, végig ezekre keresi a választ. Bár a vége felé a Kiégéssel kapcsolatban van egy duplarészes időhúzás, ám mivel jó részekről van szó, ez megbocsátható. És miközben a legénység próbál beilleszkedni az új szerepkörébe, az egyes szereplők, mint Michael, Saru (Doug Jones), Tilly (Mary Wiseman), Georgiou (Michelle Yeoh) és Stamets (Anthony Rapp) szintén keresik a helyüket a hajón, ennek hála az akciókon túl rengeteg karakterdrámát is kapunk. De igazán csak Machellel, Georgiouval és Stametsszel tudtak kezdeni valamit a készítők.

A sorozat főhősnője, Michael, alaposan megváltozott a harmadik évadra, küllemében és jellemében egyaránt. Az életvidám és a néző által is hamar megkedvelhető Booker (David Ajala) és „szörnymacskája”, Grudge társaságában hamar kihúzta a karót a hátsójából, ennek hála sokkal lazább és barátságosabb lett, többet mosolyog, de lázadozóbbá is vált. Leginkább az első évad első részében látott Michaelre emlékeztet, aki még nem árulta el a kapitányát és vált egy háború kirobbanásának egyik felelősévé. Az új Michael Burnham szerethetőbb a réginél, és úgy tűnik, Martin-Green is jobban szereti ezt a karaktert játszani, mint a sótlan, magában őrlődő változatot, mert szinte lubickol a szerepben.

Stamets is megkapta a maga kis újjászületését. Míg az első évadban még egy mogorva, öntelt tahó volt, a harmadik szezonra családapává érett. Ő és a párja, Dr. Culber (aki átszellemült a Discovery tanácsadójává) szinte örökbe fogadják az ifjú Adira Talt (Blu del Barrio). Stamets karakterfejlődése főleg az utolsó előtti részben válik erőssé, amikor hirtelen a Tejútrendszer legfontosabb emberévé válik, hiszen csak ő képes üzemeltetni a spórahajtóművet, szerettei pedig életveszélybe kerülnek.

Az egykori császárnő, Georgiou, szintén saját sztorit kapott, ami jót tett a korábban csak szúrós megjegyzéseket eregető és verekedő karakternek. Szembekerülése a halandósággal és a ráébredése arra, hogy van mit vesztenie, olyan jellembeli változást okozott, aminek a végén az ember egészen megkedvelheti – kár, hogy mint oly sokszor a Discovery-ben, ez is az utolsó pillanatban jött.

Saruval kapcsolatban az az érzésem, hogy a készítők indokolatlanul visszaléptek. Két évad után végre megkapja a Discovery kapitányi székét, amiben túlnyomórészt amúgy is ő ült. Viszont mintha meg sem történt volna mindaz, amit eddig „megbízott kapitányként” és első tisztként véghezvitt, mert újra bizonytalankodik és látványosan nem képes felnőni a parancsnoki feladathoz, ráadásul kapitányi minősítésében még háttérbe is szorult. Két részből teljesen kimaradt, pedig Michael mellett őt tekinthetjük a sorozat másik főszereplőjének. A széria legérdekesebb karakteréből erre az évadra másodhegedűst, vagy inkább háttértáncost csináltak, és még Tilly is több lehetőséget kapott – a sors iróniája, hogy pont Sarunak köszönhetően.

Tilly zászlós karrierjének pályája ugyanis Kirköt megszégyenítő sebességgel ível felfelé, de ez a sebesség sajnos kissé irreális és indokolatlan is. Bár a legénység elfogadta Tilly-t új beosztásában, Sarutól akkor is botorság volt kineveznie arra a posztra egy olyan embert, aki az ő szemszögükből nézve két évvel korábban még kadét volt. Pláne úgy, hogy a Discovery fedélzetén szinte mindenki tapasztaltabb Tilly-nél. A hídon legalábbis biztos. Bár a végkimenetelt tekintve annyi jó azért elmondható erről az elhamarkodott döntésről, hogy a készítők ésszel kezelték, és nem csináltak a zászlósból rendíthetetlen "Captain Tilly-t".

Varázslatos technológia

Ami a jövő megvalósítását illeti, itt eléggé felemás a helyzet. Bár a készítőknek már nem kell azzal foglalkoznia, hogy a technológiai vívmányok túlságosan fejlettek az eredeti sorozathoz képest, valahogy nem merték igazán szabadjára ereszteni a fantáziájukat. A legvadabb cucc a programozható anyag, aminek hála bármit megteremthetnek a semmiből. Látványos, ahogy kialakulnak a bútorok (a székek már lebegnek, mert miért is ne), meg falak és hidak, de ennyi. A legtöbb high-high-tech, mint például a leválasztható térhajtómű-gondola, csak céltalanul szolgálja a látványt.

Viszont míg az első két évad inkább látványosan eltávolodott az eredeti Trek szériáktól, az új szezon szubtérsebességgel közelítette meg azokat. Rengeteg olyan dolgot láthattunk, ami a régebbi epizódokból indult ki. Többet is megtudhatunk az Enterprise-ban bemutatott temporális háborúról, és az Új nemzedékben elindított vulcan-romulan újraegyesülés eredményét is láthatjuk (itt ráadásul még az epizód címével is utaltak a régi részekre). De visszatérünk a Trillre, és még a 2009-es mozifilmben megszületett Kelvin-idővonalra is kapunk utalást. A 3. évad lényegében minden sorozatból és érából merített valamit.

Mindent egybevéve, a Star Trek: Discovery folytatta azt, amit eddig elkezdett, szóval annak, akinek eddig tetszett, ezután sem fog csalódást okozni. Továbbra is galaktikus balhékkal operál, amiket a kisebb-nagyobb karakterdrámák mellett rengeteg akció szegélyez. Ugyanakkor valamennyire mégis visszafogottabb lett. A készítők szántak időt az új korszak bemutatására, még néhány elhanyagolt mellékszereplő is kapott egy-egy nagy pillanatot. A látvány továbbra is első osztályú, bár a 32. század technológiai vívmányai inkább csak látványos kiegészítő elemek, semmint céllal használható cuccok. A Kiégésre adott magyarázat szódával elfogadható, de az igazán izgalmas dolgok még láthatóan hátravannak. És az a Föderáció helyreállítása.

A 4. évad pedig jön, novemberben már megkezdődött a forgatás. Újdonság lesz, hogy ugyanazt a StageCraft technológiát fogják használni az idegen világok megjelenítéséhez, mint amit a Star Wars: The Mandalorianben is, mivel a koronavírus miatt most nem utazhatnak el a forgatási helyszínekre. Remélhetőleg az új szezonban már nem kell egy újabb galaktikus válsághelyzettel szembenézni, helyette a Discovery teheti azt, amit a neve sugall: felfedez. Jó lenne látni, milyen a klingonok és a cardassiaik helyzete a 32. században, de akár a Domínium és a borg is beköszönhetne új formában. Elvégre, a spórahajtóművel bárhová elugorhatnak pár másodperc alatt és most már az íróknak a korábbi Trekekhez sem kell igazodnia. A fantázia pedig határtalan.