A síelés érdekesen kettős sport. A lesiklás a sebességről szól, de az odáig vezető út a sorbanállással és síliftezéssel, valamint a tetőn a haverok bevárásával inkább a békés beszélgetésről, napozásról, teázásról, a természet szépségének csodálásáról, láblógatásról. Úgy tűnik, az utóbbi belső béke-csomag ihlette meg a Snowtopia készítőit.
Magas hegyek között…
Feladatunk meglehetősen egyszerű, ráadásul elég jó oktatórészt is kapunk az alapokhoz. A nekünk tetsző pályán építünk pár felvonót, a tetejükről levezetünk egy vagy több sípályát, elszórunk pár karbantartó épületet és kajáldát, aztán várunk. Ha nagyjából mindent jól tettünk, elkezdenek érkezni a síelők, a kutatólaborban meg közben készülnek a fejlesztések, hogy több felvonó és épület álljon rendelkezésre, a meglévők pedig jobban működjenek. És ha minden ideális, elkezd nőni a látogatók boldogsága, valamint a hírnevünk.
Teljesítendő feladatunk legfeljebb az oktatórészben van, onnantól azt teszünk, amit akarunk. A síterep valahol a Star Trek világában lehet, így építkezéskor nem kell törődnünk a mocskos anyagiakkal. Egyetlen erőforrásunkat az épületek működtetéséhez szükséges emberek jelentik, de ők meg önkéntesek, akik az elégedett síelőkből termelődnek szinte folyamatosan. Menedzserjátékokra jellemző kihívást így nem érdemes keresni, ez inkább afféle hátradőlős sandbox, hacsak nem vagyunk maximalisták.
Abban az esetben ugyanis meggyűlhet a bajunk a felvonók megfelelő elhelyezésével, és különösen a kialakuló sorokkal, amiket semmilyen fejlesztéssel nem lehet elfogadhatóra apasztani. Ahogy a pályák felrajzolása is nehézkes lehet, főleg, ha kellően homogéneket szeretnénk. A sípályák ugyanis négy csoportba tartozhatnak, a rossz nyelvek szerint az alapján, hogy mit okoz, ha elesünk rajtuk: kék zöld foltokat, vért, vagy gyászszertartást. A színt a program a lejtés, a kanyarok és az elérhető sebesség átlaga alapján határozza meg, amit ugyan felülbírálhatunk, de ha túl egyenetlen lesz a pálya, vagy a profik boldogsága csökken, vagy a kezdők ép csontjainak száma.
Minek is kell ez a hó?
Kínzó kérdés, hogy ezek a megoldhatatlannak tűnő problémák a Snowtopia valós, ám rejtett kihívásai (saját ügyetlenségemmel kombinálva), vagy csak a korai hozzáféréssel járó, finomhangolásra szoruló elemek. Ami az egyéb koraiságot illeti, a játék stabilan fut, optimalizálásán viszont még dolgozhatnának, a kezelőfelülettel egyetemben. A grafika kissé szögletes, de jó stílusú, ami a terepet és épületeket illeti. Az emberek kinézete már valamivel gyengébb, és az is biztos, hogy az animáción kell még dolgozniuk a készítőknek, bár az kimondottan vicces, ahogy az arcra esett síelők gyakran ugyanabban a testhelyzetben suhannak le a hegyről. A zene valamiféle lounge tingli-tangli, ami nagyjából illik a helyszínhez, de nekem villámgyorsan zavaróvá vált, ahogy a felvonók üzemi zaja is. A nagy kérdés azonban, hogy min fognak dolgozni a korai hozzáférés alatt. Mert ha a játék külsejét és kezelését fel is turbózzák, még mindig hiányzik a veleje, a tycoonság, amitől több lenne, mint egy szép, de üres hómokozó (bocs!). A jelenlegi fejlesztési fán nagyjából 1-3 óra alatt minden elérhető, ez alatt felépíthető a számunkra ideális síparadicsom. Utána viszont egyszerűen nincs igazi tennivalónk, és csak idő kérdése, mikor váltja fel művünk (és a táj) csodálatát az unalom.
Let it go!
Minden bizonnyal én vagyok a szerkesztőség leginkább kihíváskerülő tagja, de a Snowtopia: Ski Resort Tycoon már nekem is túl kevés volt: mintha egy sétaszimulátor lenne – csak még története sincs. Aki gyerekkora óta sípálya-menedzser vagy legalább gondnok akart lenni, esetleg vonzza a téli táj, az persze lecsaphat rá, de előbb próbálja ki a demót, mennyire jön be neki a gondtalan élet. Mindenki más pedig várja ki a megjelenést, hátha addigra az ígéretes alapokhoz hozzáadnak egy komolyabb menedzser módot.
