Természetesen a szerkesztőségünk jó hazafiként ott volt Andrew J. Schredder kérésére a megbeszélt helyen. Vészjósló volt a közeg, a megadott házszám alatt sehol egy lélek, a terep kihalt, gyanús hangokat kiadó szipusok a sarokban. Kezdett minden kicsit Raccoon City-re hajazni –- de hát ez képtelenség, az csak egy zombis játék fiktív világa. Különben is, zombik nem léteznek. Szerencsére a „titkos ajtó keresése” képességünket tökélyre fejlesztettük korábban már, így kisvártatva megtaláltuk a falba rejtett bejáratot. Belépvén rögtön igazoltatás, feltették a karszalagot, beadatták velünk az előzetesen a levéllel küldött injekciót, és beengedtek bennünket a tömegbe.
Kisvártatva egy tudós lépett elő, aki egy bizonyos T-vírus létezéséről és a halál ellenszerének felfedezéséről tartott beszámolót. Mi az, hogy beszámolót... élő(holt) bizonyítékokkal szolgált mindenki legnagyobb megdöbbenésére, amikor bevezette az egyik ilyen halálból átmutálódott emberi teremtményt. Isten tudja, hogy mi okozhatta, de ez a tudattalan élőholt megvadult és a tudósra támadt. Innentől kezdve elszabadult pokol, kommandósok jelentek meg, mindenkit felkészítettek a legrosszabbra és túlélési tanácsokkal vérteztek fel bennünket. Felszólítottak mindenkit, hogy a túlélés reményében mindenki fogyasszon annyi sárga buborékos löttyöt (amit műanyag pohárban osztogatnak a pultnál), amennyit csak lehet. Így utólag már mondhatom, hogy bevált a tanács, mindenki túlélte az estét, és egy élménnyel gazdagabban távoztunk. Az élményt pedig két szóba és egy számba lehet foglalni: Resident Evil 5!
