Bizony, ma már egyáltalán nem „ciki” egy önéletrajzban megemlíteni ezeket az állomásokat, a művészet pedig nem ismer határokat, így lényegtelen, hogy egy zenemű filmhez vagy játékhoz íródott, a hatás a lényeg, amivel megfogja hallgatóit. Épp ezért nem kell csodálkozni azon, hogy egy videojáték zenéje Grammy-díjat kap, vagy hogy egy nagyszabású koncerten felcsendülnek a játékosok számára ismerős dallamok. Utóbbira is több példa volt már, és alig egy hónap múlva újfent megtörténik ez, hiszen a Kaliforniai Állami Egyetem „Media Composition and Studio Ensemble” elnevezésű szimfonikus zenekarának vendége napjaink egyik kiemelkedő komponistája, Gary Schyman lesz.
Az 1954-ben született amerikai művész tulajdonképpen „hazatér”, hiszen Schyman a Dél-kaliforniai Egyetemen diplomázott zeneszerzés szakon, és atyjának barátja, a színész Dennis Weaver (ő volt többek között Spielberg szenzációs első filmje, a Párbaj rémült sofőrje) segítségével hamar az álomgyárban találta magát, ahol olyan tévészériák alá írt zenét, mint a Magnum vagy az A-Team. A videojáték-iparba meglepően korán, 1993-ban került be, köszönhetően barátjának, Robert Weavernek, aki a Philips rövid életű játékkonzol-szegmensének főnöke volt. Első munkáját a Voyeur című FMV-játék zenéjének megkomponálása jelentette, amiről bizonyára kevesen hallottatok, pedig történelmi alkotásról van szó: a benne szereplő meztelen csajok és szimulált szexjelenetek jelentették az utolsó cseppet a pohárban abban a vizsgálatban, melyet az USA kongresszusa folytatott a videojátékok vonatkozásában, és amelynek hatására megszületett a korhatár-besorolást végző független szervezet, az ESRB. De más miatt is fontos a Voyeur: Schyman élő zenekarral rögzítette a játék muzsikáját (amely elnyerte a rangos Cybermania Award nagydíját), amiben szintén úttörőnek mondható. Ez követte a Crystal Dynamics-féle Off World Interceptor és a Voyeur II – ám ezután a Philips bezárta az anyagilag totális bukást jelentő CD-i divíziót, Schyman pedig közel egy évtizedre hátat fordított a videojáték-iparnak.
A visszatérése szerencsére épp olyan zajosra sikerült, mint a távozása: a Destroy All Humans zenéje 2005-ben hatalmas kritikai sikert hozott csakúgy, mint a második rész mellé írt muzsika, 2007-ben aztán jött a Bioshock, és emberünk a „mennybe ment”: a hangulathoz tökéletesen passzoló, nagy lélegzetű zenei anyag (amely egyébként ingyenesen letölthető erről a címről) díjak özönét jelentette (G4 Television Awards, Game Audio Network Guild, Spike Video Game Awards, Academy of Interactive Arts & Sciences). Hasonlóan meleg fogadtatásra lelt a Full Spectrum Warrior: Ten Hammers, a Resistance: Retribution, a Dante's Inferno, a Bioshock 2 és a Front Mission Evolved zenéje is, amelyekkel Schyman immár kitörölhetetlenül bevéste nevét a videojáték-ipar nagykönyvébe.
Május 9-én Los Angelesben, az említett koncerten a Bioshock első két része és a Dante's Inferno legjobb zenéi csendülnek fel, plusz egy „kakukktojás”, Schyman hegedűversenye, a Zingaro második tétele, Andrew Duckles előadásában. Íme a teljes program:
Cohen's Masterpiece (BioShock)
Redemption (Dante's Inferno)
Érdekesség: bizonyára sokatok látta már a YouTube-on a „Where the Hell is Matt?” című klipet (lásd alant), amely napjaink egyik legfelkapottabb „vírusvideója”. A főszereplő fiatalember Matt Harding, aki a Pandemic Studios egyik játéktervezője volt, és elmondása szerint az ő poénkodása szülte a Destroy All Humans alapötletét, ám mivel nem tetszett neki a koncepció, kilépett a cégtől és megkezdte világ körüli utazását, amellyel aztán híressé vált. Nos, a 2008-as, harmadik „Matt-klip” zenéjét szintén Gary Schyman szerezte, akivel a táncos lábú világpolgár a Pandemicnél haverkodott össze; a szám címe Praan, előadója Palbasha Siddique, szövege Rabindranath Tagore híres (irodalmi Nobel-díjat érő) Gitándzsali (Áldozati énekek) versciklusának 69. dala, mely Szentirmay Gizella fordításában így hangzik (hogy áldozzunk párt percet ezen művészeti ágnak is, ha már tegnap ünnepeltük a Költészet Napját...):
„Ugyanaz az életözön, mely ereimen éjjel-nappal átáramlik, futja be a világot is, és táncol ritmikus ütemekben.
Ugyanaz az élet ez, mely a föld porán át boldog gyönyörűségben szökken sudárba a számtalan fűszálban, s mely a levelek és virágok tarkán kavargó hullámaira törik meg.
Ugyanaz az élet ez, mely a dagályban és apályban ott ringatózik a születés és halál óceán-bölcsőjében.
Érzem, mint dicsőülnek meg tagjaim ez életteli világ érintésétől. S büszkeségem az örökkévalóságok életlüktetéséből fakad, melyek itt táncolnak e pillanatban is vérem sejtjeiben.”
Az 1954-ben született amerikai művész tulajdonképpen „hazatér”, hiszen Schyman a Dél-kaliforniai Egyetemen diplomázott zeneszerzés szakon, és atyjának barátja, a színész Dennis Weaver (ő volt többek között Spielberg szenzációs első filmje, a Párbaj rémült sofőrje) segítségével hamar az álomgyárban találta magát, ahol olyan tévészériák alá írt zenét, mint a Magnum vagy az A-Team. A videojáték-iparba meglepően korán, 1993-ban került be, köszönhetően barátjának, Robert Weavernek, aki a Philips rövid életű játékkonzol-szegmensének főnöke volt. Első munkáját a Voyeur című FMV-játék zenéjének megkomponálása jelentette, amiről bizonyára kevesen hallottatok, pedig történelmi alkotásról van szó: a benne szereplő meztelen csajok és szimulált szexjelenetek jelentették az utolsó cseppet a pohárban abban a vizsgálatban, melyet az USA kongresszusa folytatott a videojátékok vonatkozásában, és amelynek hatására megszületett a korhatár-besorolást végző független szervezet, az ESRB. De más miatt is fontos a Voyeur: Schyman élő zenekarral rögzítette a játék muzsikáját (amely elnyerte a rangos Cybermania Award nagydíját), amiben szintén úttörőnek mondható. Ez követte a Crystal Dynamics-féle Off World Interceptor és a Voyeur II – ám ezután a Philips bezárta az anyagilag totális bukást jelentő CD-i divíziót, Schyman pedig közel egy évtizedre hátat fordított a videojáték-iparnak.
A visszatérése szerencsére épp olyan zajosra sikerült, mint a távozása: a Destroy All Humans zenéje 2005-ben hatalmas kritikai sikert hozott csakúgy, mint a második rész mellé írt muzsika, 2007-ben aztán jött a Bioshock, és emberünk a „mennybe ment”: a hangulathoz tökéletesen passzoló, nagy lélegzetű zenei anyag (amely egyébként ingyenesen letölthető erről a címről) díjak özönét jelentette (G4 Television Awards, Game Audio Network Guild, Spike Video Game Awards, Academy of Interactive Arts & Sciences). Hasonlóan meleg fogadtatásra lelt a Full Spectrum Warrior: Ten Hammers, a Resistance: Retribution, a Dante's Inferno, a Bioshock 2 és a Front Mission Evolved zenéje is, amelyekkel Schyman immár kitörölhetetlenül bevéste nevét a videojáték-ipar nagykönyvébe.
Május 9-én Los Angelesben, az említett koncerten a Bioshock első két része és a Dante's Inferno legjobb zenéi csendülnek fel, plusz egy „kakukktojás”, Schyman hegedűversenye, a Zingaro második tétele, Andrew Duckles előadásában. Íme a teljes program:
- BioShock 2 Suite
- Bathysphere (BioShock 2)
- Pairbond (BioShock 2 Theme)
- Dancers On A String (BioShock)
- How She Sees The World (BioShock 2)
- Cohen's Masterpiece (BioShock)
- The Second Circle (Dante's Inferno)
- Storm of Lust (Dante's Inferno)
- Donasdogama Micma (Dante's Inferno)
- Bella's Secret Revealed (Dante's Inferno)
- The Queen of Hell (Dante's Inferno)
- Redemption (Dante's Inferno)
- Beatrice Taken (Dante's Inferno)
- Zingaro (második tétel, szólista: Andrew Duckles)
- Eleanor's Darkness (BioShock 2)
Cohen's Masterpiece (BioShock)
Redemption (Dante's Inferno)
Érdekesség: bizonyára sokatok látta már a YouTube-on a „Where the Hell is Matt?” című klipet (lásd alant), amely napjaink egyik legfelkapottabb „vírusvideója”. A főszereplő fiatalember Matt Harding, aki a Pandemic Studios egyik játéktervezője volt, és elmondása szerint az ő poénkodása szülte a Destroy All Humans alapötletét, ám mivel nem tetszett neki a koncepció, kilépett a cégtől és megkezdte világ körüli utazását, amellyel aztán híressé vált. Nos, a 2008-as, harmadik „Matt-klip” zenéjét szintén Gary Schyman szerezte, akivel a táncos lábú világpolgár a Pandemicnél haverkodott össze; a szám címe Praan, előadója Palbasha Siddique, szövege Rabindranath Tagore híres (irodalmi Nobel-díjat érő) Gitándzsali (Áldozati énekek) versciklusának 69. dala, mely Szentirmay Gizella fordításában így hangzik (hogy áldozzunk párt percet ezen művészeti ágnak is, ha már tegnap ünnepeltük a Költészet Napját...):
„Ugyanaz az életözön, mely ereimen éjjel-nappal átáramlik, futja be a világot is, és táncol ritmikus ütemekben.
Ugyanaz az élet ez, mely a föld porán át boldog gyönyörűségben szökken sudárba a számtalan fűszálban, s mely a levelek és virágok tarkán kavargó hullámaira törik meg.
Ugyanaz az élet ez, mely a dagályban és apályban ott ringatózik a születés és halál óceán-bölcsőjében.
Érzem, mint dicsőülnek meg tagjaim ez életteli világ érintésétől. S büszkeségem az örökkévalóságok életlüktetéséből fakad, melyek itt táncolnak e pillanatban is vérem sejtjeiben.”
A grafikájától meg hányinger kerülgetett. Nemcsak mert technikailag volt rég elavult és csúnyácska, az egész dizájn megfeküdte a gyomrom. Simán megkapná tőlem 2010 legízléstelenebb látványa díjat. Ha ez no comment akkor sajnálom.
Én kb 5 ujjamon meg tudom számolni hány ilyen tucat játék van, vagy akár csak hasonló. Persze van egy csomó hack'n'lslash, de ritka kevés van olyan hangulati elemekkel megtoldva ami erre és a GOW-ra jellemző. AZ lehet, hogy klón játék, de szerintem aligha találsz még egy hasonlót...
Az OST viszont kétségtelenül mindkettőnél büntetős.