Két tábort különböztethetünk meg manapság: vannak, akik élből elítélik a Ubisoft játékait, és bugos, félkész, középszerű (vagy annál rosszabb) címeknek titulálják őket többnyire egyetlen percnyi belenézés nélkül, illetve vannak azok, akik hűen megveszik és lelkesen játsszák a hetvenedik Assassin’s Creed-részt is. De tényleg rászolgált a nagy múltú kiadó a sárdobálásra? És a bizonyos játékokért szinte vallási áhítattal rajongókkal mi van? Manapság nehezen találni megosztóbb vállalatot a Ubisoftnál, és bár 2020-at a cég meglehetősen rohamtempóban, de végtére is sikeresen zárta (a három legnagyobb megjelenése is az őszi-téli időszakban jött), a többnyire dicsérő kritikák ellenére sem hinném, hogy az általános megítélés a közeljövőben egyértelműen átbillenne a mérleg pozitív oldalára. „Fúj, de rettenet bugos volt a Unity!”, meg „A Watch Dogs nem is így nézett ki az E3-videókon!” – ezeket állandóan visszahallom másoktól. Persze a downgrade nem szép dolog, és igen, a megjelenés napján Arno kalandja valóban rettenetes állapotban volt, de a legtöbb monstre hibát alig egy hét alatt javították. Ennek ellenére a közutálat megmaradt.
Gyorséttermi-mentalitás
Oké, de hogy jutottunk el idáig? Mi az oka annak, hogy nagyjából az Assassin’s Creed Unity óta divat lett mantraszerűen ócsárolni a franciákat? Személyes véleményem az egészről annyi, hogy a Ubi – csak úgy, mint minden nagyobb cégóriás – ráállt a tömegek minél hatékonyabb és gyorsabb kiszolgálására. Pont úgy, mint egy gyorsétterem. Elmész, megrendeled a pár száz forintos menüt, behabzsolod a műanyag, ízfokozókkal teli hamburgereket, aztán úgy érzed, hogy jóllaktál, de másfél óra múlva már megint éhes vagy. Hopp, jön egy új Ghost Recon! Nagyon finomnak néz ki (a megfizethető árkategóriás szobrokkal és gyűjtői kiadásokkal még mindig élen járnak) és eheted a haverjaiddal is, hiszen van benne négyfős kooperatív mód! Ja, hogy egy-két porc, mócsing, meg csontdarabka benne maradt? Ugyan már, annyi baj legyen! Hiszen végül is ízlett, nemde? Túl sok játékukat tudnám felsorolni, amelyre ráhúzható ez a mentalitás, holott én pont azok közé tartozom, akik rendre nagyszerűen szórakoznak velük, még akkor is, ha ezek alapjait már sokadszorra nyomják le a torkunkon (lásd: Far Cry-széria, ami az elmúlt 7-8 évben alig változott).
Komfortzónában ragadva
Nyilván nem ettől a kiadótól kell várjuk a következő Horizon Zero Dawn vagy Ghost of Tsushima kaliberű remekművet, ezért a Ubisoft játékai inkább hatnak „fillerként” az év közben, amikkel el lehet szórakozni akár hosszabb távon is, de maradandót csak igen kivételes esetekben nyújtanak. Persze én is tudom, hogy ez nem mindig volt így. PoP: The Sands of Time, Splinter Cell: Pandora Tomorrow, Rayman Legends, Beyond Good & Evil és társaik – ezek a címek méltán vonultak be a gamer-történelemkönyvekbe. Nem tett hozzá sok pozitívat a Ubisoft rossz hírnevéhez a rettenetesen kezdetleges, technikailag is egy gyatra fércműnek számító Uplay sem, ami képes volt még megjelenése (2009) után hónapokkal is orbitális fagyásokat és kidobálásokat produkálni. Ráadásul ezt kvázi annyira exkluzívként sikerült eladni, mintha az új Origin lenne, közben pedig – nyilván az erős pénzhajhászás miatt – az összes itt landolt játék megvásárolható volt Steamen is. Személyes „élményem” az Assassins’s Creed 3-hoz köthető, amit a megjelenés napján el is kezdtem tisztességesen, majd a sztori befejezése, és a térkép nagyjából 80%-ban történő kipucolása után áttértem a The Tyranny of King Washington DLC-re. Lenyomtam, és félre is raktam Connor kalandját. Évekkel később ötlött fejembe a gondolat, hogy talán ideje lenne kimaxolni végre a játékot, hiszen mégsincs már sok hátra a 100%-ig. Csakhogy a The Tyranny of King Washington DLC azóta lekerült a kínálatból, és mivel a mentésem pont ott volt, így csak egy kövér hibaüzenetet kaptam.
2020, az elátkozott év
A jól bejáratott nevek futószalagon érkező folytatásai annak ellenére is elhasaltak, hogy az igyekezet és a kreatív energiák felszínre törése némelyiken már meglátszott (a Far Cry Primal ősemberes settingje például sokaknál betalált), de egészen 2017-ig kellett várnunk arra, hogy a Ubisoft végre meghallgassa az évek óta záporozó kritikus hangokat és merőben új irányok felé forduljon. Ennek eredménye lett az Assassin’s Creed-széria teljes átalakulása egyfajta ARPG-vé, illetve a legnagyobb címek mellett a visszatérés az indie-szcénához is (Transference, Brawlhalla, Trials Rising stb.). 2020-ban majdnem a teljes év elszaladt Ubiék mellett. Azon túl, hogy Google Stadiára adták ki korábbi játékaikat, egészen augusztusig kellett várni az első nagyobb IP-re (ez lett a Hyper Scape, amivel a kutya nem játszott). Ezt követően – hogy azért valamennyire lehessen villogni az éves bevételekkel – október végétől három olyan játékot is piacra dobtak, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A Watch Dogs: Legion nagyon hamar az egyik kedvencemmé avanzsálódott, az Assassin’s Creed Valhalla is állandóan visszahúzott maga elé, az Immortals Fenyx Rising pedig egy nagyon tisztességes The Legend of Zelda: Breath of the Wild-klón lett, méghozzá igényesen és humorosan tálalva. Ráadásul utóbbi az egyetlen a három közül, amiben 30-35 órával a start után sem találkoztam bugokkal, szóval látszik, hogy tényleg kellő mennyiségű időt fordítottak a fejlesztésére.
A jövő kapujában
2021 lesz az az év, amely véglegesen eldönti majd a Ubisoft jövőbeni megítélését. A kiadónál láthatóan ráléptek egy járhatóbb útra, ahol végre figyelembe veszik a játékosok visszajelzését (és a Uplay is lecserélődött a Ubisoft Connectre), és ez mindenképp pozitív dolog. Sajnos a koronavírus miatt mind a Far Cry 6, mind a Rainbow Six Quarantine megjelenése hátrébb csúszott, de talán nem is baj, ha ezeket pár extra hónapon át még toldozzák-foldozzák. Kérdéses azonban, hogy a húzóneveiket merre viszik tovább? Az Assassin’s Creed Valhalla esetében igaznak bizonyultak az előzetes pletykák, miszerint a vikingek korába repítenek bennünket, a Watch Dogs: Legion helyszíne pedig már a Watch Dogs 2 stáblistája alatt egyértelművé vált. Utóbbi sorozat egyébként véleményem szerint pont most forrt ki igazán. A futurisztikus, félig-meddig high-tech London tökéletes választás volt, ezt azonban nehéz lesz megugrani egy hasonló környezettel. Tippem valamelyik ázsiai országra esne (Hong Kong a Sleeping Dogs óta hanyagolva van), hiszen ott tökéletesen vissza lehetne adni ugyanezt a fejlődő technikai utópiát/disztópiát. Az Assassin’s Creed már keményebb dió, bár az időben visszafelé haladás eddig is jót tett a sorozatnak, és ha továbbra is meg akarják tartani a misztikumot, illetve ragaszkodnak a különféle mitológiai lények, valamint istenségek beemeléséhez, akkor akár az azték, a maja vagy inka kultúra is jó kiindulópont lehet. Az új trilógia a Valhallával érezhetően révbe ért, és bár a középkori Angliát nagyszerűen jelenítették meg, sokszor (főleg előző generációs konzolokon) érezhető, hogy ez bizony egy 2017-es motorra lett felhúzva. Egy-két évre most biztosan megint pihenőre megy a széria, hogy újra átgyúrhassák.
A soron következő nagy dobás egyértelműen az idei Far Cry 6 lesz, amihez sikerült megnyerni a Breaking Bad óta jókora népszerűségre szert tett (és újabban a Mandalorian-, vagy a The Boys-sorozatokban is látható) Giancarlo Esposito-t. Kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy pont a Far Cry – ami 2012 óta vajmi keveset változott – miben tud majd újat mutatni izzadtságszag nélkül. A Beyond Good & Evil 2 előttem is kérdéses, hogy egyáltalán megjelenik-e valaha, a PoP: The Sands of Time remake-je pedig az egyik legfeleslegesebb remastered-kiadás, ami a tavalyi Need For Speed Hot Pursuit óta napvilágot látott. Félreértés ne essék, a játék méltán klasszikus. Csak épp a teljes trilógia felújítását kihagyva, egyetlen részre koncentrálva – ráadásul, amiben az eredeti 2003-as ruha is csak külön kioldható extraként lesz jelen –, ennyi pénzért nettó lehúzásnak tűnik. De majd meglátjuk márciusban, mikor a Herceg ismét eljön közénk. Addig érdemes kedvenceink Season Pass kínálatát figyelemmel követni, hiszen év közben igen masszív tartalmakra számíthatunk. A Ubisoftban pedig egyértelműen benne van, hogy megint felküzdhesse magát a videójáték-ipar élére, oda, ahol annak idején a Black Flag vagy a Far Cry 3 miatt állt. Csak le kéne szokni végre erről a „gyorsétterem-mentalitásról”, és inkább csak akkor kiadni valamit, ha az átment minden szűrőn (történet, látványvilág, játékmenet stb.). Ha a kiadónál ezt képesek meglépni, akkor 100%, hogy ebben a generációban is kapunk tőlük pár instant klasszikust.
