Májusi teljes játék: Deponia

A kalandjáték műfaja a videojátékok legpatinásabb, legértékesebb intézményei közé tartozik. A nyolcvanas évek végétől, a Commodore 64 párszáz kilobájtos kalandjain át, az Amiga gyönyörű hátterein keresztül a pécés CD-ROM-ok akkoriban még hihetetlennek tűnő lehetőségeihez érve egy eszméletlenül izgalmas és szórakoztató fejlődésen ment keresztül a zsáner. A kalandjátékok között is legkiválóbbnak tartott point and click (azaz kurzorral mutass rá és kattints) mechanika volt a közönség kedvence, ami nem is csoda. Ezek a programok nemcsak a rejtvényekkel, valamint az intelligensen, sokszor viccesen megírt dialógusokkal lopták be magukat az emberek szívébe, hanem a festői hátterekkel is. Akkortájt a játékos számára nem kellett még csak 256 szín sem, hogy el tudjon vonatkoztatni a jelentől és a valóságtól. Az igazán jó kalandjátékok mesteri díszletei között egy kész utazást élhetett át az ember, miközben pusztán egy monitort bámulva képzelte oda magát Guybrush Threepwood, Roger Wilco, Malcolm, Rincewind és még sok-sok más hírhedt kalandor mellé. A történethez hozzátartozik, hogy a kétdimenziós megjelenítés után betört a 3D-reneszánsz, ez pedig nem állt jól a műfajnak. Mi több, a kalandjátékok halálát ekkor már többször is megénekelték a nagyokosok. Aztán telt-múlt az idő, a független fejlesztők és idővel a nagyok is újra felfedezték a stílust. Mi több, arra is rájöttek, hogy egy tehetséges kis csapattal jó befektetés lehet ismét point and click kalandokat fejleszteni – a játékosok ugyanis közel sem felejtették el a szívükhöz oly közeli zsánert. A nagy feléledés után pedig záporoztak a jobbnál jobb, modern felfogásban készült címek. Ilyen remekmű jelenlegi teljes játékunk, a Deponia is.

A SZEMÉTDOMB TETEJÉN

Klasszikus alapfelállás következik. Olyan szinten klasszikus, hogy akár több filmben és sci-fi sztoriban is láthattunk már hasonlót. Hősünk (nevezzük nevén: Rufus) Deponia szemétbolygó Kuvaq városkájának semmirekellő lakosa, a lerakat léha lézengője.  A bolygóról azt illik tudni, hogy egy óriási kacattenger borítja, ahol semmilyen jövőkép, pozitív reménysugár nem terem a lelkes fiatalok számára. Rufus ugyan fiatalnak mondható, de lelkesnek semmiképp sem. Egy munkanélküli, nagypofájú szájhősről van szó, akinek fő vágya, hogy az alja világot elhagyja, és bármilyen áron is, de feljusson az Elysiumba. Az Elysium (a hasonló című mozival párhuzamosan) egy égi csodavárost rejt, jómódú dzsentrikkel, modern körülményekkel, és persze mindenféle olyan lehetőséggel, amiről egy naplopó csak álmodozhat a szeméthegy tetején. A menekülés persze nem lesz egyszerű – Rufus a történet elején összeakad egy elysiumi robocsibével, amely természetesen több értelemben is megszédíti a hősünket. A történet persze messze nem csak egy „fiú-lány” sztori. Bőven előkerülnek az utópisztikus sci-fire jellemző dolgok – a sorozat jellemzője, hogy meglepően sötét pillanatokat is képes felvillantani –, és természetesen egy olyan tényező is a forgatókönyv szerves részét képzi, amely a Deponia érdemei között is talán a legfontosabbá növi ki magát.

HUMOR, AHOGYAN SZERETJÜK

Ez az elem pedig a humor, amely mesterien próbálja követni a kilencvenes évek nagy kedvenceinek jellegzetességeit. A dumákban bőven találni prosztó poént, százával jönnek az agyasabb, néhol a negyedik falat is áttörő szövegek, és bizony akad olyan humor is, amely görbe tükröt tart a társadalom vagy úgy általában a játékos elé. Rufus egy hihetetlenül jól eltalált karakter, akinek mind az animációja, mind a hanglejtése (Kerry Shale, mint szinkronszínész, remek formáját adja!), mind pedig a mihaszna jellemének karikatúra jellege is remekül működik. A többi karakter sem rossz, és a gonoszokat megformáló Organonok is ügyesen eltalált antagonisták, de abszolút Rufus áll a reflektorfény közepén. Ami pedig mindezek ismeretében tagadhatatlanná válik: a készítők mind a dramaturgiával, mind pedig a humor stílusával a régi kalandjáték-rajongók ingerközpontját próbálják meg letarolni, majdnem teljes sikerrel. Aztán lehet, hogy velem van a probléma, de egy kifogásom azért akad a Deponia stílusával kapcsolatban. A játék közben képtelen voltam attól a szubjektív meglátástól szabadulni, hogy az egész játékot átjárja egy kis európai/németes hatás is. Tudjátok, olyasmi hangulatra kell gondolni, amely általában a Daedalic játékainál és korábban a Pendulo kalandokban is felszínre tört. De biztosan lesz olyan játékos, akinek pont ez a jellegzetesség rakja fel majd a cseresznyét a habos tortaszelet tetejére. (Én köszönöm szépen, szívem mélyén azért megmaradnék a Gilbert- és Pratchett-iskolánál.)

STÍLUSGYAKORLAT

A Deponia esetében a klasszikus játékmechanika és a modernizálás ügyes összehangolását is ildomos megdicsérni. A készítők végig figyeltek arra, hogy a kilencvenes években elharapódzó grafikai giccsparádé és vizuális burjánzás ne menjen a játékmenet rovására. Bár a Deponia hátterei is tobzódnak a részletekben (Naná, egy képregényes-rajzfilmes kalandjátéknál ez a minimum!), a készítők egy space vagy középső egérgomb lenyomásra megmutatják a használható, interaktivitással kecsegtető tárgyakat és terepelemeket. Ez nagyban segíti a navigációt, és eliminálja azt a rettenetesen hajtépős szokást, amit annak idején csak „pixelvadászatnak” hívtunk. A másik ilyen mechanikai okosság, hogy Rufus meglepően sokat elárul a tárgyak lehetséges felhasználási lehetőségeiről – erre szükség is lesz, mert olykor hamar teleszalad az inventory. Szerencsére agyeldobós, nyakatekert megoldásokat csak nagyon ritkán várnak el tőlünk a germán fejlesztők. Arra figyeljetek, hogy ha valami a rajzfilmes logika mentén poént vagy működő megoldást rejthet, ne legyetek restek rápróbálni. Jó eséllyel megtalálhatjátok a megoldás kulcsát! A minijátékok is helyükön vannak, és a három fő helyszínen lezongorázott végigjátszás során sem érezzük őket tolakodónak vagy oda nem illőnek.

A TECHNIKAI HÁTTÉRRŐL

Mint láthatjátok, pár hasábbal odébb a gépigénynél, a PC Guru szerkesztőségének képernyővel és egérrel felvértezett Kenyérpirítóján™ is elfut a program. Laptopot használók figyeljenek rá, hogy a különálló GPU-ról esetleg vissza kell majd váltani a gyári, beépített megoldásra (Intel HD4000 szintű kártyán is tökéletesen megy a program). A látvány minden szempontból megállja a helyét 2017-ben is, a hangokról nem is beszélve. Oké, a zenék garantáltan nem kerülnek majd be a Video Games Live repertoárjába, de ez legyen a legnagyobb probléma a prezentációval. Bár a Deponia-sorozat forgatókönyvbéli időhúzásai és későbbi részeinek furcsa befejezései megosztják a közönséget, az első rész a mai napig is megáll a saját lábán. Mi több, az utóbbi idők legjobb grafikus point and click kalandjátékai között is előkelő helyen tanyázik. Nincs más hátra, mint hogy jó szórakozást kívánjunk mi is az önfeledt kalandozáshoz.

PS: Ne feledjétek – elakadáskor csak akkor guglizzatok rá a megoldásra, ha már minden eszetekbe jutó kombináción túl vagytok, és esetleg a rápihenés sem segített a továbbjutáson.

KÓDBEVÁLTÁS

A tartalomjegyzéknél lévő matricán található matricára nyomtatott kódsorokat nem a Steamen kell felhasználni, hanem a PC Guru Online kódbeváltó oldalán. Ehhez mindössze egy ingyenes regisztrációra van szükség, majd a belépést követően el kell navigálni a kódbeváltás oldalra, ott be kell ütni matricán található kódot, az eredmény pedig egy Steam-kód lesz, amit már beválthattok a Valve áruházában.

A matricán található kódot csak egyszer lehet felhasználni, de összesen tízszer lehet megpróbálni a beváltást, így ha elgépelsz egy karaktert, akkor sem kell félned, nem fog eltűnni a teljes játékod. Ha mind a tíz alkalommal hibás kódot adsz meg, a rendszer 24 órára letiltja a kódbeváltás funkciót, úgyhogy csakóvatosan! Ha problémát okozna a kódbeváltás, olvasd el a Kódbeváltás tudástárunkat a PC Guru Online-on!

A MÁJUSI PC GURU MÁJUS 11-TŐL KAPHATÓ
AZ ÚJSÁGOSOKNÁL ÉS A HIPERMARKETEKBEN!