Lehet-e játék egy DLC?

Az újságírásban az a jó, hogy néha kutatni kell a témák után, néha pedig a küszöbödön landol egy. E cikk az utóbbi kategóriába esett, hiszen a témáját a Kedvenc játék kerestetik májusi szavazásához érkezett kommentek ihlették. A sztori lényegében a következő: a szavazólistára felvettem a The Witcher 3: Blood and Wine-t, a Fallout 4: Far Harbort és a Hitman harmadik részét, amik ugye DLC-nek, azaz downloadable contentnek, magyarán letölthető tartalomnak számítanak.

Nos, néhány olvasónk felvetette, hogy ezek nem lehetnének egy ilyen listán, hiszen nem játékok. Ki is alakult egy kisebb vita a témában, minekünk meg az ölünkbe hullott egy téma, amit úgy gondoltam, érdemesebb alaposabban is körbejárni. Előre leszögezném, hogy a következők szerény személyem szerény véleménye, nem a PC Guru kinyilatkoztatása és nem univerzális igazság.

Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy a DLC-ket vagy az expanziókat nem nevezhetjük önálló játéknak, hiszen az esetek nagy hányadában szükség van egy alapprogramra, amire rátelepülnek és ugyanígy a legtöbb esetben eme programokon belül érhetjük el a kiegészítőket a menüből vagy esetleg magából a játékból. A Witcher 3 mindkettőre jó példa, mert a Blood and Wine és a Hearts of Stone mind menüből, mind a játékból elérhető.

Na de nem is ez a kérdés tárgya, hanem az, hogy ettől függetlenül játék-e a DLC/expanzió. Először vizsgáljuk meg, miféle lehet egy DLC. A legalapvetőbb változat a kozmetikai kiegészítőket tartalmazó csomag, amely általában új skineket, karaktereket, díszítéseket, fegyvereket, meg mindenféle külsőségeket befolyásoló dolgokat tartalmaz, és potom áron osztogatják – kivéve az olyan esetekben, mint az Evolve, ahol még a cicomacsomagokat is aranyárban mérték.

Ennek egy kellemetlenebb változata, amikor a csomag tartalma olyasmi, ami előnyt biztosít a megvásárlójának azokkal szemben, akik nem akarnak egy petákot sem költeni a játékukra azon túl, amit egyszer kifizettek a megvásárlásakor. Ezek a fajta DLC-k jellemzően a pay-to-win játékokban jelennek meg, a legtöbbet a mobilplatformokra tervezett programokban lelhetjük fel.

Emellett még vannak olyan DLC-k, amik komplett pályákat adnak a programokhoz, de ennél többet nem. Esetleg eme csomagokhoz még hozzácsapnak néhány extra eszközt, vagy ruhát vagy páncélt. Ilyenekre jó példa a Battlefield-széria, de sok más multiplayer-orientált programra is jellemzőek eme kiegészítők.

És az utolsó nagy csoport a történet központú DLC – ezek egyben megfelelnek a régi, lemezes expanzióknak –, amiben úgyszintén fellelhetők a fent felsorolt cuccok, de emellé jár sztori, új NPC-k, párbeszédek, átvezetők, és így tovább. Ezek megjelenhetnek egy-egy kisebb küldetés vagy egy több órát lefedő küldetéssorozat képében, sőt, néha megesik, hogy különálló résszé válhatnak, lásd: Wolfenstein: The Old Blood. Önállóan futtatható program, mégis „csak” egy expanzió, és csupán azért nem nevezik DLC-nek, mert lemezen is elérhető.

Ezzel elérkeztünk arra a pontra, ami már a kérdésbe vág. Mert mitől lesz játék egy játék? Nyilván nem attól, hogy egy dobozba csomagolt lemezen terpeszkedik, hiszen manapság már nem egy játék csak letölthető formában érhető el – sok esetben, ha van is lemez a dobozban, azon csak egy link található, ami a Steamre, Originre, Uplay-re, akármire vezet, ahonnét letölthetjük a tartalmat, ez esetben a játékot. Arról nem beszélve, hogy szinte már nincs is olyan program, ami csak dobozosan jelenne meg.

Szóval a külsőségek manapság aligha számítanak, marad a belső, a tartalom. Ezek közül a legfontosabb, hogy milyen a játékmenet, és az milyen játékélményt nyújt. Érdemes összevetni teszem azt a GTA 5-öt a Beyond: Two Soulsszal – csakhogy két, egymáshoz képest végletes példát említsek. A kontraszt nyilvánvaló: a GTA 5-ben millió és egy dolgot csinálhatunk millió és egyféleképpen. Küldetések tucatjai állnak rendelkezésünkre, de még akkor is jól szórakozunk a játékban rejlő lehetőségek kiaknázásával, ha egyáltalán nem foglalkozunk holmi missziókkal.

Ezzel szemben a Beyond: Two Souls abszolút megköti a kezünket, a karakter felett csak néha vehetjük át az irányítást, a játékidő maradékában csupán a quick time eventekkel avatkozhatunk bele. Hiába szerteágazó a történet, hiába van egy-egy szituációnak több kimenetele, valójában a program a végletekig kötött, játékmenet, mint olyan alig-alig van benne, ezáltal a játékélmény is csorbát szenved. Ezért szokás a Beyond: Two Soulsra és az ahhoz hasonló játékokra (pl.: Telltale-programok) inkább interaktív filmként, semmint videojátékként hivatkozni, noha ezek ugyanúgy játékok, mint a GTA 5.

És véleményem szerint ettől lesz valami játék. Hogy játszhatok vele. Ez kimerülhet egy órában, négy órában vagy kétszáz órában, az idő tulajdonképpen nem számít. De addig, amíg ott ülök a program előtt, addig játszok. Felfedezhetem a környezetet, a történetet, ritkíthatom az ellenfelet, dumcsizhatok a többi karakterrel, vagy csak szimplán golfozhatok, autókázhatok, lovagolhatok vagy kártyázhatok. Stb… Végtelenségig lehet sorolni, hány és hányfajta dolgot lehet csinálni egy játékban.

Na, most, ennek a feltételnek nyilván nem felel meg egy cicomacsomag, hiszen az csak egy eszköz a játékban, egy apró eleme a teljes élménynek. Ugyanez igaz a fegyverekre, a pályákra, mindenre, ami csak egyetlen eleme a nagy egésznek. Kiadhatnak egy pályát a Doomhoz, és lehet rajta száz órát játszani, de ha megkérdezik, mitől volt jó a Doom, senki sem csak azt a bizonyos pályát kezdi el leírni. Sőt, ha megkérdeznénk, mitől volt jó az a pálya, senki sem tudna túl sok dolgot elmondani, még ha az a pálya minden idők legzseniálisabb térképe, akkor sem. Mert az csak egy elem.

De mi a helyzet azokkal a DLC-kel, amik nem csak elemeket kapcsolnak hozzá a produktumhoz, hanem mindent, ami jellemző egy önálló játékra. Az új pálya/helyszín mellé jár új sztori, új karakterek, új szinkronhangok és átvezetők, esetleg alaposan belepiszkál a játékmenet egyéb tényezőibe (lásd: WoW kiegészítők), mi több, magába a program technikai hátterébe – javítja a grafikát, a stabilitást, és így tovább. Még ha ezek a DLC-k/expanziók nem is futtathatóak önállóan (már amikor, mert ugye ellenpéldának ezúttal is hozhatjuk a Wolfenstein: The Old Bloodot), rengeteg játékelemet tartalmaznak és nagyon sok élményt biztosíthatnak. Sokat lehet velük játszani, hiszen nem csak annyi van bennük, hogy futhatunk rajtuk pár kört, vagy lelőhetünk velük pár ellenfelet, esetleg kék helyett sárga lesz a páncélunk. Ténylegesen játszhatunk velük.

Felmerült a kommentek között, hogy attól lesz valami játék, hogy leülnek a fejlesztők az üres motor elé és azt mondják, csinálunk egy játékot. De kérdem én, biztos jó megközelítés ez? Mert ugye, ha a játékipar éppen nem egy remake-kel vagy reboottal zaklat minket, akkor folytatást gyárt. És ha a fenti megállapítás a kritériuma egy játéknak, akkor az új játékok száma igen csak megcsappanhat, pláne, ha elkezdünk szemezgetni olyan sorozatok között, mint a Call of Duty, a Battlefield, az Assassin’s Creed, a Need for Speed, vagy az EA bármelyik sportjátéka. Hiszen mi is a legtöbb panasz a Call of Duty-val szemben? „Évről évre ugyanaz.” Milyen vádak szokták érni a Battlefieldet? „Egyik a másik reskinje.”

Míg egyes cégek DLC-ket készítenek, és azt teljes játéknak hívják, addig más cégek teljes játékot készítenek, amit DLC-nek neveznek.

És ezek nem alaptalan vélemények. Durván leegyszerűsítettek, de nem alaptalanok. Az évről évre jelentkező újabb és újabb epizódokat nem az alapoktól építik meg, és távolról sem nevezhetjük ezeket újabbaknak, mint egy Fallout 4: Far Harbort. Tegyük csak egymás mellé a két elhatározást:

• Készítek egy harmadik részt.
• Készítek egy single player DLC-t.

Annyira más a jelentésbeli tartalom? Ugye, hogy nem. A végeredmény ugyanaz: a készítők csinálnak egy programot, amivel majd az embere játszanak. Hogy annak Titanfall 2 vagy Blood and Wine a címe, az szinte lényegtelen a végén, legalábbis a cikk címében feltett kérdés szempontjából.

Szóba jöhetne a játékidő, de ezzel kár dobálózni, mert léteznek harminc órát felölelő sztori alapú DLC-ék és négy órát sem lefedő teljes játékok, és persze vica versa. Ugyanígy a fejlesztési idő és a beleölt munkát sem érzem relevánsak, mivel sok történet központú DLC fejlesztésébe ugyanúgy hosszú hónapokat ölnek bele (sok DLC-nek általában már jóval az alapjáték kiadása előtt nekiállnak), akárcsak egy teljes értékű játékba. Lehet, hogy az assetek többségét nem kell megalkotni, de így is létre kell hozni újakat, felvenni új párbeszédeket és hangokat, megírni a történeteket, stb. Sőt, bizonyos szempontból egy ilyen bővítmény megalkotása még macerásabb is, hiszen a készítők kevesebb pénzt és időt kapnak rá, ráadásul sok esetben bonyolítja az életét, hogy adott karakter megformálóját lehet, hogy költségvetési okok miatt vagy idő hiányában nem tudják visszahívni. A társaink nem véletlen némaleventék a Mass Effect DLC-iben.

Az ár sem számíthat egy játék meghatározásánál, hiszen néha a DLC annyiba kerül, mint egy teljes játék, és akár boltban is hozzájuthatok. Erre megint jó példa a Witcher 3, hiszen a két nagy kiegészítője megvásárolható boltban, és egyik sem 3000 forint. Hogy csak egy kód van a dobozokban? Miért, a Half-Life 2 talán DVD-ről telepíthető? Hát a Mass Effect 3?

Még elgondolkodhatunk azon, van-e lényeges különbség egy hagyományos expanzió és egy sztori alapú DLC között, vagy nyugodtan használhatjuk őket egymás szinonimájának. Nos, véleményem szerint az egyik eb, a másik kutya. Maradjunk a Blood and Wine-nál és a The Old Bloodnál. Nálam az a faramuci helyzet áll fenn, hogy a Witcher DLC-k vannak meg dobozosan, a Wolfenstein kiegészítője meg csak digitálisan. És ezzel le is festettem, mennyire nem számít a beszerzési forma eme kérdésben. Persze a DLC-k nagy többsége nem kapható dobozosan, de az a nagy büdös helyzet, hogy az expanzióktól sem roskadoznak a polcok, és legtöbbször ezek pont DLC formájában jelennek meg, mert a mai, szélessávú internettel átszőtt világban sokkal könnyebb így kiadni egy játékot. És az bizony nem számít témánkat illetően, hogy az Old Blood a Steam könyvtárban a New Order alatt van, míg a Blood and Wine-t a GOG az Extra dowloads listán jegyzi. Már csak azért sem, mert a Steam például a Doom 3: Resurrection of Evilt is külön jegyzi a könyvtárban, aztán mégsem futtathatjuk az alap Doom 3 nélkül. A határok önállóan futtatható és alapjáték nélkül nem indítható expanziók, valamint a sztori központú DLC-k között mára elmosodótak, sőt, továbbmegyek, megszűntek.

Összegezve tehát: egy történet alapú DLC szinte minden tekintetben megfelel egy játéknak. Annak, ami eszünkbe jut, ha egy videojátékra gondolunk. És bizony a fő szempont a tartalom, vagyis több játékelemből áll össze, van rendes játékmenete, a játék élményét adja, jó esetben hosszú órákra leköt, az áruk is néha eléri egy önálló játék árát, stb. Minden, amiről fentebb megemlékeztem.

Igen, ezeket DLC-nek nevezik. Ez lett a nevük, de ez még nem zárja ki egyiket sem a játék kategóriából. Ha lenne ilyen lexikon (lehet, hogy van), nem a szövegszerkesztők, hanem a videojátékok címszó alatt találjuk meg a DLC szót. És attól, hogy a DLC-k túlnyomó többsége csak kozmetikai csomag, vagy elemi bővítés, ezáltal valóban nem játékok, attól még igenis van olyan DLC, ami viszont játék, mert sokkal-sokkal több tartalommal bír. Mert a tartalma elég egy játékra.

És ezzel, illetve egy kérdéssel zárnám a gondolataimat: Teszem azt, a Star Wars: Battlefront valóban „játékabb” a Witcher 3: Blood and Wine-nál, csak azért, mert az előbbi futtatásához nem kell egy másik játékprogram?

A véleményeket pro és kontra ezúttal is szívesen fogadjuk a kommentekben.