[Sorozatkritika] Trónok harca 7. évad (HBO)

A Starkok mantrája immár elavult, a tél nem közeleg, hanem megérkezett. Már nem csak Északot fedi hó, Királyvárban is hullik, s ahogy a helyzet áll, nemsokára talán királyok mellett hullák is potyognak majd az égből. Csak kicsit elevenebbek, mint az átlagos holtak, merthogy ezek járkálnak, harcolnak és a soraikat legyőzött ellenfeleikkel töltik fel.

A Trónok harca 7. évada tehát véget ért, ezzel rákanyarodtunk a célegyenesre, bár egyelőre még nem tudjuk, az mikor tűnik fel a láthatáron, 2018-ban vagy 2019-ben érkezik. Az idei szezon három résszel rövidebb volt, mint az előző hat, ami nyilván jót tett a költségvetésnek, de vajon a történetnek nem ártott?

FIGYELEM, A KRITIKA SPOILERES!

Hihető képtelenség

Kezdjük azzal, ami ha nem is vált a kárára az évadnak, mindenképpen felvonja miatta az ember a szemöldökét. A gyorsabb tempó néha bizony eléggé átgondolatlan, összecsapott megoldásokat eredményezett, aminek leglátványosabb megnyilvánulása Westeros miniatürizálása volt.

Maga George R. R. Martin is meglehetősen szabadon bánik az idővel és a térrel, s a sorozat készítői sem most kezdtek ugyanígy szabadon bánni a téridővel (példának okáért Catelyn Stark még az 1. évadban egy rész alatt ér el Deresből Királyvárba, aztán a Királyvárhoz Deresnél sokkal közelebb lévő Sasfészekbe már csak két epizód lefutása alatt jutott át). Ugyanakkor korábban ezek a csalások átíveltek az epizódokon, így kevésbé voltak feltűnőek, mint most, amikor egyetlen részben több „teleportálás” is történt.

Már azon sokan megütköztek, hogy a makulátlanok flottája sitty-sutty megkerülte a kontinenst, de a csúcs mindenképpen az volt, amikor Gendry elküldése a segélykéréssel és Daenerys megmentő beröppenése között nagyjából egy nap telik el. És ez csak kettő a homlokráncoló momentumok közül, mert aztán volt itt még deus ex machina (Benjen Stark épp időben tűnt fel a semmiből ahhoz, hogy megmentse Jont), kiszámítható fordulat (zombisárkány teremtése) és néhány fura megoldás (Gendry fölösleges előrántása a kalapból).

Ilyen és ehhez hasonló példákat sajnos könnyű mondani, és tény, ezek nem tettek jót a sorozatnak. Noha a legtöbb esetre lehetne példát hozni korábbról is, idén látványosabbak az évad tömörebb jellege miatt. Aztán, hogy ez kit mennyire zavar, az már egyéni ízlés kérdése. Én személy szerint belátom, hogy erre a készítők által „hihető képtelenségnek” nevezett megoldásra olykor szükség van, és csak néha zavart (Benjen), de azokon túltettem magamat. Nem azért szeretem a Trónok harcát, mert penge logikával épül fel, vagy nincs benne hatásvadászat. Mindig is volt, az utolsó évadban is lesz.

Vissza a régi kerékvágásba

Ami miatt én első sorban megszerettem ezt a sorozatot, az a karakterek voltak. Bár jómagam későn, az ötödik évad magasságában csatlakoztam be, így az első öt szezont darálva néztem meg, még így is feltűnt, hogy ahogy haladunk előre, úgy tolódott el a hangsúly a karakterekről a látvány és hatásvadászat irányába.

Egyrészt, baromi sok szereplőnk volt, másrészt, sokszor pont a legjobbaknak nem volt szerepe. Tyrion az előző két évadban például mintha csak szenvedett volna. Az ötödik évadban csupán annyi dolga volt, hogy eljusson Meereenbe, a hatodikban meg ezt a várost kellett kormányoznia, miközben a lőtéri kutyát nem érdekelte, hogy mi van Meereennel. Innét visszagondolva, az egész meereeni szál egy bitang nagy időhúzás volt, aminek egyelőre semmi foganatja nincs. De említhetném a dorne-i szálat is, ami szintén alig vezetett valahová, de azt legalább unalmasan csinálta.

Erre az évadra viszont újra szerepet kaptak a karakterek. Korábban ritkán esett meg, hogy egy-egy szálra több ízben is visszatérünk egy epizódon belül, itt viszont minden részben rengeteg idő jutott minden szálra. Ez kifejezetten jót tett az évadnak, jobban élveztem ezeket a szakaszokat, mint a két, amúgy hihetetlen látványos csatát.

Varys rég nem kapott olyan remek jelenetet, mint amikor Daenerysszel az árulásáról beszéltek. De olyasmit is régen játszottak meg, hogy az évadnyitó utolsó perceiben senki nem szól egy kukkot sem (vagyis csak a legvégén egy mondatot), mégis, hihetetlenül érzelmes és méltóságteljes az egész jelenetsor. Vagy gondoljunk Olenna Tyrell utolsó szavaira, esetleg arra, ahogy Cersei bosszút állt lányáért a Sandeken. De azt is kiemelhetném, hogy milyen szépen építették több részen át Daenerys és Jon kapcsolatát, ennek a szálnak ebben az évadban konkrétan megvan az eleje, vége, közepe, és sehol sem érezni törést benne.

Karakterek terén a legkiemelkedőbb mindenképpen az utolsó rész, amiben jobbnál jobb pillanatokat láthattunk, és ehhez nem kellettek csaták, sárkányok (oké, azok voltak), mindössze annyi, hogy összeeresztettek szereplőket, akik szívesen kiontották volna egymás vérét. Gondolok itt konkrétan a három uralkodó meetingjére, vagy Kisujj elítélésére, ami nálam top 3-as Trónok harca pillanat lett. De felhozhatnám Cersei és Tyrion találkozóját, vagy azt, amikor Jaime-nek megjött az esze és végre otthagyta az „asszonyt” (mondjuk egy pillanatig azt hittem, hogy a Hegy tényleg levágja).

Mindez persze nem csak azon múlt, hogy az évad gyorsabb lett, de sokat számít az is, hogy a készítők tudják, mennyi epizód van még hátra, így nem húzzák az időt felesleges karakterekkel. Emellett nagy segítség az, hogy sokan meghaltak már, ebben az évadban is kihúztak párat, plusz a különböző szálak összevonása szintén előnyhöz juttatta a készítőket. Például Bran, Sansa és Arya egy helyen tartása komoly spórolási lehetőség, hiszen a három karaktert lehet egyszerre kezelni. Ki is használták!

Sárkányok tánca

Még gyorsan ejtenék néhány szót a látványról, mert azért ez komoly meghatározó tényező a sorozatban, főleg így a vége felé. Látványos csatából kettő is volt a szezonban, plusz még egy ráadás faláttörés. Az biztos, hogy a spórolás itt meglátszik, jó értelemben. Merthogy ilyen látványt sorozat ritkán produkál.

Oké, érezhető, hol spóroltak negatív értelemben még annak ellenére is, hogy csak hét epizódot kaptunk. Egész pontosan Égkert bevételére gondolok, ahol ugye kaptunk egy snittet a menetelő Lannisterekről, aztán vágás, és az erőd elesett. Ugyan felesleges lett volna Casterly-hegy bevétele után még egy várostromot megmutatni, de azért érződött, hogy ez a pénzmegtakarítás jegyében lett olyan, amilyen. De legalább Olenna Tyrell kárpótolt minket.

Meg az a két csata, amiben végre komolyan bevonták a sárkányokat. Oké, hajókat már korábban gyújtogattak, de most katonák ellen vonultak. A dothraki horda és a Lannisterek serege közötti csata már akkor ütős lett volna, ha Drogont nem vonják be, de bevonták, mi meg táthattuk a szánkat. Ráadásul sikerült úgy felépíteni az ütközetet, hogy a sárkányért, Jaime-ért és Bronnért is izgulhattunk, noha sejthető volt, hogy a háromból kettőnek nem esik komoly baja.

Aztán jött a Falon túl a zombihorda elleni ütközet, ami szintén sárkányokkal ért véget, ráadásul ekkor végre az egyik szárnyas gyík is megmurdelt. Azért írom, hogy végre, mert kellett már ez. A sárkányok Dany kezében olyan ászok voltak, amiktől meg kellett szabadítani, vagy legalábbis kellett valami, ami rájuk is veszélyt jelent, mert egészen eddig legyőzhetetlenné tették az anyukájukat. Márpedig semmi okunk nincs olyasvalakiért izgulni, aki legyőzhetetlen.

Egy szó, mint száz, az évadon látszódik, hogy az epizódszámon megspórolt részt a látványba ölték, és itt nem csak a gyönyörű CGI-ra gondolok, hanem a statiszták számára, a látványos díszletekre és helyszínekre is. Igazán magas minőségről van szó.

Beköszöntött a tél

Nem mondom, hogy ez lett a legjobb évad, mert a fent ecsetelt gyengeségek azért rányomják a bélyegüket. Ugyanakkor azt ki merem jelenteni, hogy az előző két szezonnál, de főleg a hatodiknál jobb lett. A szereplőkre a kevesebb epizód ellenére is több idő jutott, a látvány első osztályú és a sorozat végre tempósan halad, nem csak cammog, mint a holtak serege. Több éves titkokról hulltak le a leplek, elvarrásra került néhány szál, a Mások is áttörtek a falon, és még mindig maradt idő arra, hogy olyan irányba vigyék el a sorozatot, amiért érdemes lesz nekiülni a nyolcadik, befejező évadnak. Én alig várom.

Értékelés: 10/8