Márpedig kötetünk főhőse, a városi élettől, pénzhajhászástól és lélektelen törtetésektől megcsömörlött, középkorú Julian Lawndsley – tőzsdecápaság ide, kemény munkával összeszedett hírnév oda – hát, ilyen kis aranyos, legalábbis meglepően sokáig. Aztán persze, mint minden le Carré-történetben, alaposan összekuszálódnak a szálak. Nehéz azért szimpla kémregényként olvasni (és persze akár újraolvasni) az Ezüstfényt. Számomra sokkal inkább egyfajta identitáskeresős történetnek jött át, erőteljes újrakezdési vággyal. Mert higgye el a kedves Olvasó, nagyon, de nagyon a magaménak tudtam érezni ezt a figurát. Az esetlenségével, a „valami teljesen mást akarok csinálni” akarattal, a világvégi kisvárosba költözéssel, az ott történő fura figurák felfedezésével (azért krimiken edzett szemmel nézve bizony már itt is vannak vörös zászlók, számosan), a beilleszkedési próbálkozásokkal, a lokális mekkmesterekkel, azaz szerelőkkel történő küzdéssel, a „végre egy ember, akivel igazán tudok beszélgetni” megkönnyebbüléssel… Nagyon is emberi, nagyon is átélhető, megszerethető.
Ugyanakkor meg tudjuk érteni azt is, ahogyan az Ezüstfényben a brit szolgálatok, a felderítők és elhárítók viselkednek, küzdenek (olykor az Ügyért, olykor csak a saját ügyükért, néha pedig isten tudja, miért), hazudnak és élnek nem is létező életeket. Persze, „rendes” munkahelyem miatt bizonyosan találkoztam már én is olyan Kiss Pállal, aki vélhetően nem is létezik, de míg ez csak feltételezésem, az Ezüstfény „gumitalpú” szereplői bizony igen jól megrajzolt karakterek. És nem is olyan könnyű olvasni egy olyan családról, amely tulajdonképpen a brit elhárítás egyik részlegeként is működik. Emlékezzünk csak vissza a kanadai Tracey Lee Ann Foley és Donald Howard Heathfield esetére, akikről 2010-ben egyszer csak kiderült, hogy Elena Vavilova és Andrej Bezrukov az igazi nevük, csakhát éppen orosz fedett ügynökök voltak. És a gyerekeik története, küzdelmük a saját identitásukért, a nevükért, az állampolgárságukért csak ezután kezdődött.
Mocskos dolgok ezek és alapvetően mocskos dolog a lojalitásokkal játszani – kihez legyél hű? A családodhoz vagy az igazsághoz? Van-e egyáltalán olyan, hogy Igazság? Az Agave Kiadó szerzői életműsorozatának utolsó köteteként augusztus 9-én megjelent Ezüstfény pont ezeket a kérdéseket járja körül és finoman szólva sem ad megnyugtató, mosolyra fakasztó, lelkünket simogató válaszokat. Valószínűleg azért, mert egyrészt le Carré, az le Carré, és neki nem ez a stílusa. Másodszor pedig talán azért, mert mindenkinek vannak személyre szóló megélései, tapasztalásai arról, hogy mivel tartozunk azoknak, akik a legközelebb állnak hozzánk. Hogy kiért vagy miért mit lehet és mit szabad egyáltalán bevállalni. Hogy van-e egy olyan pont, amikor már nemet mondasz, de ebben a világban lehet-e egyáltalán kiszállni? Vagy igazat mondani – akárkinek, bárkinek?
Orosz Anna fordítása a léleknek kedves, az ezüst és szürke baljóslatú játékával a könyvesboltok polcán ragyogó borító Kuszkó Rajmund remeke. 225 oldal, könnyen olvasható, szellős tördeléssel, egy hétvége alatt megvan. És ami a végén igazi meglepetés, az Nick Cornwell, John le Carré legkisebb fiának utószava és megemlékezése. Érdemes nem futtában elolvasni.
- Regény címe: Ezüstfény
- Szerző: John le Carré
- Kiadó: Agave Könyvek
- Ára: 3680 forint, az Agave oldalán most akciósan 2944 forint
