A magyar fantasztikum az utóbbi években enyhén szólva is durva fejlődésen ment keresztül, aminek hála már eljutottunk odáig, hogy hazánk legjobb szerzői gond nélkül fel tudják venni a versenyt a külföldi nagyágyúkkal is, mind ötletesség, mind minőség szintjén. Első pillanatra az Afázia is egy ilyen ígéretes kötetnek tűnhet, hiszen a fülszöveg és az első pár oldal alapján egy kifejezetten ütős háttérvilág képe bontakozik ki előttünk, azonban mindennek hosszútávon sajnos nagyon keresztbe tesz a döcögős tempóban adagolt cselekmény…
A jövő szemétdombja
Az Afázia a távoli jövőbe kalauzol el minket, ahol a Föld már lakhatatlan, az emberiség pedig két frakcióra szakadva osztozkodik a Naprendszeren. A Mars, a Vénusz és a többi belső bolygó a jó öreg kommunistákat képviselő Háló Birodalom részét képzi, míg a nyugati államok maradéka, Demokrácia néven, a Szaturnusz és az Uránusz holdjai köré vonult vissza. A két nagyhatalom területe közé azonban beékelődik egy kis műbolygó, Pandonhya (korábban csak Pannonhya), az úgynevezett moyerek (korábban csak magyerek) hazája, aminek a legfőbb érdekessége, hogy egyedül az itt lakók tudnak még beszélni az egész Naprendszerben…
Az Afázia jövőjében a beszélt nyelvet ugyanis a vizuális kommunikáció váltotta fel, így az, ha valaki kerek, egész mondatokban tud fogalmazni, már valóságos csodaszámba megy. Sőt, az élő beszéd a visszafejlett agyakra valóságos drogként hat, így mind a Háló Birodalom, mind a Demokrácia települései tele vannak nyelvfüggőkkel, akik bármit megadnának, hogy egy moyer akár csak pár szót szóljon hozzájuk. És bár ez a háttérvilág roppant ígéretesnek tűnik, sajnos a regény végül nem tudja maradéktalanul kihasználni a benne lapuló potenciált.
Csak még egy mondatot
Stílusát tekintve az Afázia egy lassan építkező, elmélkedős darab, ahol a háttérvilágra és a szereplőkre sokkal nagyobb hangsúly helyeződik, mint a cselekményre. Hogy mást ne mondjunk, az, hogy igazából miről is szól a sztori, nagyjából a századik oldalon, azaz a könyv egyharmadánál derül ki. Ezzel így önmagában nem is lenne gond, hiszen a kellően beszívott technológiákkal és kultúrákkal dolgozó űroperáknál abszolút működhet ez a recept (lásd például Iain M. Banks vagy Dan Simmons műveit), azonban itt sajnos sem a háttérvilág, sem a legtöbb karakter nem elég érdekes ahhoz, hogy elvigye a hátán a sztorit, amíg arra várunk, hogy történjen is valami.
Ez pedig már csak azért is nagy kár, mert onnantól kezdve, hogy az Afázia rákapcsol, érezhetően kialakul egy nagyon határozott, nagyon sodró lendülete, ami csak úgy viszi magával az olvasót. És bár a szöveg hajlamos elég vaskos, tömbös leírásokkal operálni, a regény beindulása és a tempó felcsavarása után igazából ezek is egész jól csúsznak. Csak az a kár, hogy ezen részekig sokan valószínűleg el sem fognak jutni, mert az első száz oldal egyszerűen kidobja őket a sztoriból.
Emellett pedig az is fájó pontnak mondható, hogy a nagyon elhúzódó kezdés miatt a sztori legtöbb csavarjának sincs idő megágyazni. A moyerek között például van egy áruló, de mire felfognánk, hogy milyen mértékű titkokat szivárogtatott ki Pandonhyáról, már le is bukik és meg is hal, és a két fő karakter is nagyon későn találkozik egymással ahhoz, hogy bármiféle értelmes bajtársi kötelék alakulhasson ki köztük, mire a sztori végére érünk.
De igazából az Afázia minden egyes aspektusán érződik, hogy mindez sokkal jobb, sokkal feszültebb is lehetne, ha a fülszövegben is emlegetett konfliktus a Háló Birodalom és a Demokrácia között egy jó ötven oldallal korábban kezdődik el. Hiszen mind a moyerek belső intrikája, mind a beszélt nyelv fontosságán és szerepén történő merengés sokkal izgalmasabban hatna, ha Pandonhya kapuin közben már ott kopogtatnának a szuperhatalmak űrhajói.
A jó alapötlet önmagában nem elég
Mindent összevetve az Afáziában minden megvolt, hogy egy igazán ütős és elgondolkodtató írás lehessen, a kivitelezés azonban sajnos elég döcögősre sikeredett. Maga az alapötlet, miszerint a jövőben már alig tudnak beszélni az emberek, és így a nyelv egyfajta drogként hat, kifejezetten jónak mondható, ahogy az is érdekes, ahogy a szerző párhuzamot von a jelenlegi Magyarország és a jövőben élő moyerek között. Sajnos azonban mindezt visszafogja a meglehetősen döcögős cselekmény, főleg az első száz oldalon, ahol igazából még a történet tétjét is maximum csak sejteni tudja az ember.
Ennek ellenére, ha valaki nem idegenkedik a kicsit lassabb, kicsit filozofikusabb sci-fiktől, akkor érdemes lehet egy pillantást vetnie az Afáziára, már csak azért is, mert relatív ritkán olvashatunk olyan regényt, amiben a magyar nyelv a legpusztítóbb drog a világon.
- Regény címe: Afázia
- Kiadó: Agave Könyvek
- Ára: 2610 forint (akciósan az Agave honlapjáról, egyébként 3480 forint)
