Eredetileg még 2015-ben látott napvilágot az első Café Postnuclear, avagy Budai Dénes és Szűcs Gyula alkotása, ami vékony, de formailag annál nagyobb méretű, keményfedeles albumban érhette el a hazai képregény-rajongókat, akik között a szerzők egyből egy kis kult-státuszt szereztek maguknak. Jonny, akinek a szájából Symphonia lóg, Csencsvárosba tartott egy urna miatt, ami láthatóan nagyon fontos számára. És a csernobili robbanást, majd a világháborút követően itt indult be a sztori, 2015-ben, hogy 2022 legvégén, egy újrakiadással és egy folytatással vegye fel a fonalat ott, ahol korábban leejtette.
Szektásodás
A 72 oldalas mű, ha nem is volt minden téren tökéletes, de nagyon jó ízléssel keverte a Mad Max-es világot hazánk jellegzetességeivel, kezdve a márkáktól egészen a beidézett dalszövegekig, vagy éppen a vizuális gegekig. A könyv végén 5 oldal csak azzal foglalkozott, hogy a képregényben felmerülő, vagy azzal kapcsolatos régi márkákat és helyszíneket, járműveket megismerje az olvasó. Aztán főhősünk és Judittka, miután testileg is jól egymásra találtak, elindultak Buda felé, hogy sok évvel később folytatódjon a kalandjuk.
Ez a második epizód, ami mindenben rákontráz az előzményre. 144 oldalon kínálva a retrót és a kult témákat, beidézve filmektől a zenékig mindent, amit lehetséges, ehhez most már 12 oldalnyi jegyzetet és egyben magyarázatot nyújtva annak, aki nem tud eligazodni az előző évszázad második felének kifejezésein. Ezúttal már félmeztelen amazonok és a föld alá szorult, mutáns lények is előkerülnek, miközben a felszínen és alatta éppen ugyanolyan harc folyik a több szálon futó cselekmény során. A Mad Max-i hagyaték továbbra is működik, fröcsög a vér és hullnak a testrészek, miközben az erotika már-már pornóba vált, hogy a szereplők végül véget vessenek az űrből jött fenyegetésnek.
Néha kicsit kusza és csapongó, időnként teljesen elvontba csap át, illetve a sztori sem mutat semmi olyat, amit eddig még nem láttunk, mégis van benne valami, ami miatt kimondottan szerethető képregényről beszélhetünk. Persze, ehhez biztosan rengeteget tesz hozzá a környezet, a rengeteg utalás és kikacsintás, a sok-sok nosztalgia, amivel a szerzőpáros ügyesen hat az olvasóra, miközben a rajzok kifejezetten stílusosak, legyen szó egy átlagos pillanatról, már-már horrorba csapó darabolásról, explicit szexről vagy éppen magyar népmesés elszállásról. Ehhez kapunk még a kötet végén vázlatokat is, szóval extrákra is futotta. Ha nem is kiemelkedő, de a benne lévő, kimondottan érezhető lelkesedés és a téma szeretete miatt a Chameleon Comix kiadásában megjelent Café Postnuclear ajánlott darab a hazai képregények rajongóinak.
