Jason Bourne. Ugyanolyan ikon az akcióhősök között, mint James Bond és Ethan Hunt. A Robert Ludlum által megalkotott karakter 1988-ban kápráztatta el először a nézőket. A Richard Chamberlain főszereplésével készült minisorozat az eredeti regényt követte, ellenfélnek pedig Carlost, a sakált tette meg. Azonban Chamberlain Jason Bourne-ként közel sem volt karizmatikus, arra pedig, hogy nagyvásznon is bemutatkozzon a karakter, még 14 évet kellett várni. A Doug Liman rendezésében készült film forgatása nem volt problémamentes, az alkotást a 2000-es évek nézőjének ízléséhez kellett igazítani. A film sikere megalapozta a 21. század első évtizedének legjobb akciósorozatát, a folytatások egyre jobbak lettek. A Bourne-ultimatumban – a sorozat legjobb részében – az egykori CIA bérgyilkos látszólag megfejtette saját múltját, felfedte a Fekete Hanga és Kőlépcső műveletek illegális voltát, ami után számos CIA vezetőnek hullott le a feje...
A Kőlépcső hatása azonban nem múlhatott el nyomtalanul, így a simán Jason Bourne címre keresztelt filmben a címszereplőnek ennek eredetét kell felfedeznie, amibe egy családi szál is került. A múlt kísérteteitől nem tud szabadulni, áldozatainak képe folyamatosan kísérti őt. Úgy bünteti magát, hogy Görögországban verekszik, egészen addig, amíg egy korábbi CIA-s kapcsolata, Nicky Parsons (Julia Stiles) fel nem tűnik, hogy elmondja: egy új és még veszélyesebb program van készülőben. Ezek után a cselekmény két szálra szakad, az egyik a személyiségi jogok/közösségi hálózatok/kormányzati megfigyelés témakörben bontakozik ki, a másik pedig a Kőlépcső titkának megfejtése felé halad. A Központi Hírszerző Ügynökség igazgatója, Robert Dewey persze ismét egy szemét féreg, aki csak a veszélyt látja az egykori tisztben és mindent megtesz azért, hogy eliminálja.
Innentől pedig Paul Greengrass ugyanazt a formulát követi, mint az eddig részekben, és ez nem baj, hiszen a tempó ugyanaz, Jason Bourne pedig ugyanolyan kemény, mint kilenc éve volt. A CIA kamerái mindent látnak, elbújni előlük nem lehet, így a film nagyszerű szórakozást adhat az összeesküvés elméletek rajongóinak, miszerint a közösségi médiák a kormányzati megfigyelések színterei. Jason Bourne-t ez persze nem zavarja, ő megy előre, amíg el nem éri a célját. Jó, lehet azt mondani, hogy a film önmagát másolja, azonban a tempó feszes, a kétórás játékidő észrevétlenül eltelik. Márpedig ez minden eddigi részre jellemző volt. Egymást váltogatják a helyszínek, a főszereplő minden városban lever egy rakás embert, akik ki akarják őt iktatni, természetesen a kormányzati érdekeknek megfelelően.
Az igazi gond az, hogy az új rész egy teljesen sablonos, kiszámítható történetet kapott, amelyben a negatív szereplők nem elég negatívak, a segítők pedig egysíkúak. A felvetett témák, az információszabadság, a személyes biztonság, a kormányzati megfigyelések napjaink legfontosabb kérdései közé tartoznak – például a Facebookot rendszeresen támadják adatkezelési gyakorlata miatt. Való igaz: egy évnyi bankszámlakivonatból fel lehet térképezni egy ember teljes mozgási körét, hol vásárol, hogyan szórakozik, merre jár, és így tovább. Rossz kezekben a megszerzett információ könnyen visszaélés eszközévé válhat. Edward Snowden pont emiatt állt ki a nyilvánosság elé. A filmben az egykori műveleti tiszt neve kétszer is elhangzik.
A kormányzati információk szivárogtatásától való félelem indítja be az egész cselekményt. Ennek természetes hozadéka az, hogy Bourne-film nem létezhet zseniális hackerek nélkül. Ez most sincs másként: az Alicia Vikander alakította Heather Lee a kiberbűnözési osztály vezetőjeként próbál rájönni Bourne céljára, ugyanakkor egy eltérő nézőpontot képvisel a Tommy Lee Jones által megformált CIA igazgató véleményével szemben. Utóbbi, bár egy nagyon manipulatív karakter, mégsem elég gonosz. Nekem jobban bejött a korábbi rész, A Bourne-ultimatum Noah Vosenje. A Vincent Cassel alakította „szakértőt” pedig személyes motivációk vezérlik. A bemutatott konfliktust ugyanakkor sokkal jobban is meg lehetett volna írni, egy nagyobb gyakorlattal rendelkező írónak talán sikerült is volna. Christopher Rouse-nak azonban ez volt az első ilyen munkája, és bár Greengrass is részt vett a feladatban, a történet érdektelenebb lett, mind eddig bármikor (A Bourne-hagyatékot nem számítva).
Technikai megvalósítás szempontjából az új részt nem érheti kritika, különösen a filmvégi autós üldözés látványos, amelyben ezúttal egy szerepcsere miatt nem Jason Bourne az üldözött. A Las Vegas-i jeleneteket nagyszerű nézni, a széria védjegyévé vált rángatózó kézikamera itt is megtalálható, a klasszikus dallamokkal együtt. A Bourne-filmekre mindig is a hitelesség volt a jellemző, és bár ez most csorbát szenvedett, ezen, és a gyengébb forgatókönyvön kívül mást nem lehet Paul Greengrassnek felróni hibául. A film a régi utat követi, nem a CGI-ra épül, és ez már nagy szó, hiszen az alkotások nagy része már maximálisan kihasználja a számítógépek által elérhető látványt. A Bourne-rajongók ismét megkapják kedvenc hősüket, a hibák ellenére pedig jól szórakozhatnak. A többiek pedig, akik az előzmények ismerete nélkül ülnek be rá, kapnak egy olyan filmet, amit egy közepes élményként fognak jellemezni egy hét múlva.
