Tizenöt év távlatából talán már kellő magabiztossággal lehet kijelenteni, hogy ha nem is feltétlenül a legsötétebb, de mindenképp az egyik legkevésbé kreatív korszaka volt a videojátékok egy szegmensének a PlayStation 2-es konzolgeneráció, amely épp oly könnyedséggel termelt ki maradandó, úttörő klasszikusokat, mint kifogyhatatlan alapanyagot az országos bolthálózatok párszáz forintos leárazásaihoz. A végeláthatatlan sorban érkező, csapnivalóbbnál csapnivalóbb filmes és sorozatos adaptációk pár év alatt olyan minőségi mélypontot értek el, hogy mára már nem az a meglepő, ha egy is jól sikerül, hanem az, ha egyáltalán elkészül az aktuális otthoni gépekre. Pedig alapanyagból nincs hiány, hiszen a Netflix, a Hulu, az Amazon, a Showtime és az ehhez hasonló szolgáltatók és stúdiók jóvoltából sosem volt még annyi választási lehetőség és akkora változatosság, mint most. De a más műfajokba való betörés, a szitokszónak is használható transzmédia azonban az otthoni videojátékok világát hajlamos nagyon óvatosan kezelni, és inkább csak mobilon ostromolni, ott viszont kifogyhatatlan arzenállal. Vannak azonban olyan franchise-ok, melyeket ott is hiába keresnénk – a 14. szezonját és lassan 300. epizódját taposó Supernatural például pont ilyen, és ha két főszereplője lenne, vagy ha beállt volna mögé a TheCW csatorna, akkor a HellSign ennek lenne a hivatalos videojáték-adaptációja.
SZELLEMVADÁSZAT
Azt ugyanis még maguk az alkotók sem tagadhatják, hogy a HellSign a lehető legtöbb dolgot emelte át a Winchester-fivérek viszontagságaiból, legalábbis az alapokat tekintve. Itt ugyan csak egy főszereplő van – akit saját magadnak kell legenerálnod –, de a feladat tulajdonképpen ugyanaz: kivonulni komorabbnál komorabb helyszínekre, nyomok után kutatni, aztán legyőzni az adott helyszín ellenfelét. Itt nem bekattant embereket, esetleg zombikat kell becserkészni, hanem a túlvilág kreatúráit, a gigantikus rovaroktól kezdve a nagyobb szörnyeken át egészen a szellemekig és a démonokig.
A becserkészés igazából szó szerint értendő, mivel a HellSignban vadászként kell boldogulni: lőfegyver helyett elsősorban a zseb- és az UV-lámpa, illetve az egyéb kiegészítők nyújtják a legnagyobb segítséget, de természetesen elég sokszor elő kell húzni a pisztolyt és a puskát is. Újoncként persze meglehetősen korlátozottak a lehetőségek, így az első pár órában csak teljesen elhagyatottnak tűnő házakat kell átnézni töviről-hegyire, nyomokat és jeleket keresve. Ehhez két eszköz van: egy EMF-detektor, amely egyfajta hideg-meleg játékként próbál elvezetni a paranormális erők által megérintett tárgyakhoz, illetve az UV-lámpa, amely vérrel és egyéb folyadékokkal lefestett írásokat fed fel.
Habár a helyszínek minden esetben véletlenszerűen generálódnak, egy teljesen limitált elempalettából épülnek fel, így az elhagyatott házak nemcsak hogy ugyanúgy néznek ki – csak máshol van a bejárat, és a folyosók elhelyezkedése –, de sajnos minden alkalommal, lépésről lépésre ugyanazt is kell bennük csinálni. Vagyis megérkezünk a tárgyakkal, kiegészítőkkel, lőszerrel, fegyverekkel csurig tölthető teherautóval, belépünk az ajtón, előkapjuk az EMF-detektort és az UV-lámpát, és megpróbáljuk összeszedni az előre meghatározott számú nyomot és jelet. Ezek mindig egy könyv, egy bútor vagy egy holttest közvetlen közelében találhatók, és rájuk bukkanva tárgyként kerülnek be az inventoryba: mondjuk, egy Ouija-táblaként vagy egy megtépázott babaként. Itt ugyanis nincsen igazi körítés az egyes missziókhoz, azaz nevesített szereplők sem várnak, sőt felderítésre váró szálak sem – vagyis lényegében nincs narratíva, csak egyfajta hidden objectes keresgélés.
HALLOWEEN
Emiatt a HellSign borzasztóan monotonná és unalmassá tud válni, és nem szól másról, mint a grindelésről, mert pénzt csak és kizárólag az ilyen és ehhez hasonló „küldetésekkel”, azaz 100%-os grindeléssel lehet kifarmolni. Márpedig ebben a világban minden baromira drága, a golyóktól kezdve a fegyvereken át egészen a sikeres teljesítéshez elengedhetetlenül szükséges extra felszerelésig. Hiába van ugyanis egy minimális arzenálunk az induláskor, az egy szál pisztoly, az EMF-detektor és az UV-lámpa egyszerűen nem elég ahhoz, hogy rendesen be tudjuk fejezni a küldetést, mert sokkal több minden kell a feladatok teljesítéséhez. Így sokáig igazából csak abból áll az egész, hogy megpróbálunk összekaparni pár nyomot és jelet, és még azelőtt távozni, hogy megölnének, gyorsan túladva a kereskedőknél a megszerzett javakon, ötven vagy száz dollárral bővítve vagyonunkat.
Ez viszont általában nem szokott olyan könnyedén összejönni, a HellSign ugyanis sokszor elképesztően nehéz, ami önmagában még nem lenne baj, csakhogy ez leginkább frusztrációban mutatkozik meg, miután sokadik alkalommal torkoll idő előtti halálba a legtöbb misszió. Az ok? A legnagyobb jóindulattal kidolgozatlannak nevezhető, de igazából teljesen csapnivaló harcrendszer. A valós időben zajló összecsapások során lőfegyverekkel kell boldogulni, csakhogy nincs befogás, nincs időlassítás, vagy bármi egyéb segítség, ami csak és kizárólag azért komoly negatívum, mert az egérrel való manuális célzáshoz egész egyszerűen nem passzol a külső nézetes perspektíva, a szűk folyosókra és apró szobákra szabdalt pályadizájn és az irreálisan gyorsan mozgó ellenfelek egyvelege. Habár a pókok, csúszómászók és a hozzájuk hasonló lények 2-3 lövéssel könnyedén megfektethetők, de sikeres találatot bevinni egyáltalán nem egyszerű: a golyók gyorsan esnek és pontatlanok, a tár apró, az ellenfelek által bevitt sebzés hatalmas, a gyógyítás csigalassú és korlátozott, az oldalra vetődés pedig csak arra jó, hogy egy támadást kikerüljünk, de jobb helyzetbe ez sem hoz. Pedig lehetne honnan ötletet meríteni, twin stick shooterből, izometrikus nézetből prezentált akciójátékból nem egy jelent meg az elmúlt 10-15 évben, és nem kerülne sokba sokkal felhasználóbarátabbá tenni a rendszert, amely sok szenvedés, újrapróbálkozás árán valóban megszokható, és ha sikerül megtanulni az ellenfelek ritmusát, akkor idővel még kicsit akár szórakoztató is, de egész biztos, hogy még lenne vele munka.
BÜFI, A VÁMPÍRVADÁSZ
Javításra, fejlesztésre viszont nemcsak itt szorul a HellSign, de az írás terén is. Karakterből és párbeszédből meglehetősen sok van, de a figurák eléggé sablonosak. Az összes iszonyatosan sokat káromkodik, méghozzá teljesen feleslegesen: szinte mindegyikük úgy beszél, mint egy beképzelt 18 éves, így valami félelmetesen erőltetettek a dialógusok, és kitaszítanak az amúgy is kissé lélektelen, jellegtelen tucatvilágból, aminek elvileg van egyfajta, a hetvenes évekig visszanyúló háttértörténete, de ez csak nagyon kevés alkalommal kerül elő.
A szörnyvadászatnak van viszont egy olyan része, ahol nem érheti szó a ház elejét, és ahol egyértelművé válik, hogy a HellSign mélyén egy remek játékötlet lapul – ez az a nyomrendszer, amely egy vaskos könyvet használ. Ide kell bepattintani a megszerzett jeleket és nyomokat, és kitalálni, hogy mivel állunk szemben: a szimbólumok azonosításával, a folyadékok kémiai elemzésével, a szörnyek viselkedési jellemzőinek felkutatásával kell kitalálni, hogy az adott küldetésben kit is kell elintézni, és ha sikerül erre rájönni, szintén ez a lexikon ad ötletet arra, hogy az adott lény ellen milyen arzenállal érdemes nekiindulni. Van, aki a fényére érzékeny, más egy bizonyos típusú fémet utál, néha pedig a túlvilágról kell segítséget kérni.
A 12,49 eurós, nagyjából 4000 forintos HellSign így a jelenlegi formájában csak egy nagyon jó ötlettel rendelkező, de még kissé kidolgozatlan, emellett túlságosan frusztráló játék, amihez foghatót ugyan keresve sem találni a piacon, de a fejlesztésből hátralevő minimum egy év alatt dől el, hogy sikerül-e ebből egy szórakoztató szörnyvadászatot faragni.
