Gondolatok... : A GTA 5 elemzése

A GTA 5-ről sok cikk jelent meg a PC Guru Online-on az elmúlt két hét során. Talán túl sok is. Egy dolog azonban még hátravan, pedig azóta tervezem, hogy bejelentették a játékot: kielemezzük, miért olyan nagyszerű a GTA 5, és mi indokolja a körülötte lévő hatalmas felhajtást.

Nem mintha könnyű lenne úgy beszélni a GTA 5-ről, hogy közben nem lövök le pár poént -- már most, itt, a cikk elején jelzem, hogy ez az írás elsősorban azoknak szól, akik végigjátszották a programot. Ugyan nem akarok részletesen belemenni a spoilerekbe, de például a befejezéssel kapcsolatban lesznek megjegyzéseim, így ha valaki nem akarja idő előtt megtudni a játék egyik részletét sem, jobban teszi, ha nem olvas tovább. Mindenki elment, aki nem GTA 5-özött eleget? Tiszta a levegő? Na, akkor irány San Andreas!

Társadalomkritika

A GTA 5 első és legfontosabb eleme, hogy a túlzásba vitt erőszak és a sok hülye vicc tulajdonképpen egy célt szolgál: görbe tükröt akar állítani a 21. századi társadalom elé, különös tekintettel az Egyesült Államok lakosságára. Ennek első számú jele, hogy semmi olyan nincs a GTA 5-ben, ami a körülöttünk lévő világban ne lenne megtalálható: vér, szex, buta emberek, rosszindulat, és egy csomó olyan pénzes városlakó, aki élvezettel dagonyázik a soha véget nem érő virtuális fertőben. Korunk gyakorlatilag a képmutatásra épít, és ez több ponton fellelhető a GTA 5-ben. Lazlow például, a tévés tehetségkutató zsűritagja bevallottan nem ért semmihez, csak a fiatal, üresfejű lányok ágyba hurcolásában jó. Tracey, Michael lánya pedig csak úgy tud kitörni az unalmas szőke csajok pénzes életéből, ha nettó hülyét csinál magából a nemzeti televízióban: rázza a cickót, emeli a lábakat, a tévénézők pedig zabálják, mert ez kell nekik, nem a valódi tehetség. Most állíthatnék párhuzamot Magyarország legnézettebb, épp futó énekes műsorával, de inkább nem teszem -- legyen elég annyi, hogy a GTA 5 már nemcsak Amerikának szól.

Ott van aztán maga a főtéma, a bűnözés. Manapság egyre kevesebb olyan blockbuster mozifilm születik, amiben a jófiú rendőrök megállítják a bűnözőket. E helyett a tévés zsaruk is mind kemények, brutálisak, és csak a jelvényük különbözteti meg őket az elnáspángolt gazemberektől. Valami rejtélyes oknál fogva imádjuk a sötét oldalt, vonz bennünket a bűn édes íze, és ha már az életünk unalmas és kilátástalan, legalább a fikció földjén hadd tegyünk azt, amit akarunk! Az első GTA, ami véletlenül lett bűnözőszimulátor, már rég a múlté: a GTA 5-ben nem azért alakítunk bankrablókat és dühöngő őrülteket, mert nagyot lehet szakítani vele, hanem mert a való életben is epekedve várjuk, mikor ír az épp lecsukott tömeggyilkos egy jó kis könyvet, vagy vállal tévészereplést a szabadulása után. Holott a bűnözést egy egészséges társadalom betegségként kezeli, és nem akar profitálni belőle. Ezt az utópisztikus elképzelést tiporja földbe a GTA 5 abban a pillanatban, amikor a játék első félórájában Franklin közli a legjobb barátjával, hogy csak egy utat lát a kitörésre, és az sem az autókereskedős meló, hanem a bankrablás.

Ezek pedig csak a legnyilvánvalóbb példák egy sokkal bőségesebb halmazból. Azt tudtátok, hogy ha a GTA 5-ben sokáig bámultok egy rendőrre, akkor körözés és golyó lesz a jutalmatok, keserűen kikacsintva az amerikai rendőrség rendszeres túlkapásaira? Vagy, hogy az utcai beszélgetések az esetek többségében erőszakos véget érnek, mert a gyönyörű Los Santosban senki sem akar barátkozni, csak minél gyorsabban meggazdagodni? Na meg ott van az iFruit mobiltelefon is, ami szuggesztív módon pontosan ugyanolyan, mint Franklin vagy Trevor olcsóbb, Androidot utánzó készüléke, csak ugye tízszer többe kerül, és rengeteg plakáton szerepel.

A GTA 5 Facebook-Apple szerelemgyerek óriásvállalata, a Lifeinvader is megér egy misét. A közösségi oldalak pofátlan paródiája abban a küldetésben teljesedik ki, amikor Michael először találkozik Lesterrel kilenc év után. A kerekesszékes férfi elküldi Mike-ot a Lifeinvader központjába, hogy szereljen bombát a cég új mobiljába, amit egy élő Lifeinvader Keynote műsorban leplez le a céget vezető, Steve Jobsra és Mark Zuckerbergre egyaránt emlékeztető pasas. A dolog persze csúnya véget ér, amikor a telefon felrobban, de ez még csak finom odaszúrás a magánéletet egyre kevesebbre értékelő 21. századi fiatalságnak. Az igazi pofon akkor jön, amikor kiderül, hogy a magát nagyobb jóért küzdő szellemharcosnak beállító Lesterről kiderül, hogy csak a saját részvényeinek emelkedése érdekli. Képmutatás, képmutatás mindenütt!

Jó zsaru, rossz zsaru

S ha már képmutatás, semmi sem jellemzi jobban a hipokraták paradicsomát, mint az elsőre leginkább rendes gyerek benyomását keltő Franklin. Bizony, eleinte rossz útra tért szegény srácnak tűnik, de idővel azért kimutatja a foga fehérjét. Akármennyi pénze legyen, akármilyen szép házba költözzön, ugyanaz a bűnöző marad, aki volt: kegyetlen, hidegvérű, csak épp még rosszabb, mint bármelyik másik szereplő, mert folyton aggályoskodik, kiemelve, hogy „hű, hát ezt nem kéne, mert elég durva dolog”. Nem mintha utána ne robbantaná szét akárki koponyáját, lelkiismeret-furdalás nélkül. Na persze Michael sem sokkal értékesebb személyiség: játssza a családját visszakapni akaró bűnözőt, de... az igazság az, hogy csak a rablás adta adrenalin élteti, és valahol ő is tudja, hogy számára a gyerekei és a neje csak visszatartó erők. Ehhez még vegyünk hozzá egy adag kapuzárási pánikot, és megkapjuk az amerikai negyvenesek ijesztően kontúros, még a saját akcióit is lépten-nyomon megkérdőjelező sztereotípiáját.

Érdekes, de a játék legszimpatikusabb, leginkább tiszta karaktere nem más, mint a mentális problémák egész sorával küzdő, szadista Trevor. Annak ellenére, hogy az első pár küldetésében a teljes Lost motoros bandát kiirtja, és nem bánik kesztyűs kézzel a környéken élő konkurens metamfetamin-termelőkkel, ő az egyetlen olyan alak a GTA 5-ben, aki mindig őszinte és tényleg akármit megtesz a barátaiért. Rögtön a prológus alatt hajlandó lenne az életét áldozni Mike-ért, aki ezt árulással és tízévnyi hazugsággal hálálja meg. És akkor még nem ejtettünk szót az A-val jelölt befejezésről, ami fokozza Trevor tragikusságát, csúcsra járatva a Michaelben dúló szociopata jellemet. Trevor csak annyit akar, hogy a barátai elfogadják, és ha szüksége van rájuk, ott legyenek neki. Ő az egyetlen ember a játékban, aki nem képmutató -- és épp ezért ki is lóg a sorból. A GTA 5 nyelvén a jó ember metaforája egyenértékű az elfogadhatatlan, morális korlátokat nem ismerő pszichopatával. Szomorú metafora, annyi szent.

És amiért jó

A GTA 5 sikerrel űz gúnyt mindenből, ami ezt a romlott kort jellemzi. Ettől viszont még nem lenne remek játék. Amitől azzá válik, az az, hogy képes ezt az egészet belezsúfolni egy szórakoztató videojáték nyújtotta keretbe. Az is élvezi a GTA 5-öt, akinek nem esnek le a kikacsintások, sőt, le merem fogadni, hogy az egymilliárd dolláros bevételt kitermelő tömeg tele van Michaelökkel és Franklinekkel. Csakúgy, ahogy a South Park nézőtábora, akik sokszor saját magukon nevetnek, anélkül, hogy feltűnne nekik. Adam Sessler amerikai videojáték újságíró fogalmazott úgy találó videotesztjében, hogy nem lenne meglepve, ha a GTA 5-öt 200 évvel később úgy kezelné a jövő társadalma, mint ahogy mi tesszük Dickens írásaival: afféle antológiaként tekinthetnek rá, korunk összes szép és csúnya elemével, természetesen felnagyítva, hatásvadász burokba bugyolálva. És ami a legjobb: a Rockstar Games alkotói nem fürdenek dicsfényben, nem mutogatják magukat az E3-on, nem tartanak több órás bemutatókat, tehát nem rombolják le a saját mítoszukat – elhisszük nekik, hogy mint örök kívülállók, így látnak bennünket, 21. századi embereket. Ezen érdemes elgondolkodni.