Gladiátor II. Már a cím is gáz. Egy folytatás, amit senki sem kért, amire senkinek se volt szüksége, és amit mindenki csak egy meredek poénnak gondolt, még akkor is, amikor bejelentették, hogy bizony tényleg el fog készülni. Jól lehet, a 2000-ben bemutatott kultikus történelmi eposz rendezője, Ridley Scott már az első rész premierjét követően kacérkodni kezdett egy második felvonással, de aztán az olyan agyament ötletek után, mint amivel a forgatókönyvíróként is tevékenykedő zenész, Nick Cave jött elő, akinek szkriptjében a Russell Crowe alakította Maximus halhatatlan harcosként tér vissza a túlvilágról, hogy a különböző korok háborúiban megmérettetve magát eljusson egészen napjainkig, nem volt épelméjű ember a világon, aki elhitte, hogy ebből tényleg film lesz. És mégis itt vagyunk 2024-ben, majdnem negyed évszázaddal a Gladiátor után, napokkal a második fejezet bemutatója előtt, ami végül ugyan jóval földhözragadtabb formát öltött a korai terveknél, de ennek ellenére is felmerül az alapvető univerzális kérdés: miért?
A mozgókép krónikája rengeteg filmet jegyez, amik egyszerűen üvöltöttek vagy üvöltenek a folytatásért, a nagy hollywoodi frencsájzok alapszabályaival, miszerint addig kell ütni a vasat, amíg meleg, mindenki tisztában van, a Gladiátor II létjogosultságát viszont nehéz lenne megmagyarázni. Hacsak nem az az oka, hogy a most már élete alkonyán álló Ridley Scott úgy akar majd távozni erről a világról, hogy még a nyolcadik ikszen túl is képes volt nagyszabású blockbustereket letenni az asztalra, akárcsak az aranykorban. Több mint biztos, hogy valahol itt kell keresni a választ, ami egyébként azt az attitűdöt is megmagyarázza, ami levakarhatatlan bélyegként ragadt rá a legutóbbi filmjeire, a Napóleonra és Az utolsó párbajra: mázsaszámra röpüljön a kenyér, nagy robaj közepette dübörögjön a cirkusz azét, hogy ha átlép az Elízium kapuján, akkor a neve az örökkévalóságban visszhangozzon.
És ez totálisan érthető – no de pont egy Gladiátor II? Annál is inkább, mert a Gladiátor egyáltalán nem egy franchise-kompatibilis film. Az egy kerek, tökéletesen lezárt történet, ami remekül meg van írva, remekül meg van rendezve, és remekül el van játszva. Mindenben a maximumot nyújtotta: a több ezer statisztát megmozgató csatajelenetek még ma is lenyűgözőek, a kardpárbajok és a test-test elleni összecsapásokat precízen koreografálták meg, a párbeszédek annyira zseniálisak, hogy ökölbe szorul a kezed, a hatásmechanizmus, no meg az atmoszféra akkorát üt, hogy te is ott érzed magad a főhős mellett a Colosseumban. Commodus személyében a filmtörténelem egyik leggennyesebb antagonistája született meg, a befejezés láttán pedig még a legkeményebb férfiemberek is elmorzsolnak egy-egy könnycseppet.
Igazából nem is kell megmagyarázni a Gladiátort: mindenki ismeri, mindenki látta már vagy ötmilliószor, és könnyen lehetne rá azt mondani, hogy ilyen filmeket manapság már nem csinálnak, de valódi érdemét nem ez, hanem pont az bizonyítja, hogy már akkor sem készült ehhez hasonló alkotás. Ezzel most nem oda akarunk kilyukadni, hogy nincs jobb a Gladiátornál, mert nyilván van, de az előtte és utána készült történelmi eposzok, még ha jobbak is voltak, Ridley Scott 2000-es klasszikusa mégis abszolút egyedülálló a maga nemében, mind a műfajtársai, mind a mozifilmek között úgy egyáltalán. És most ehhez csináltak egy folytatást – hát, enyhén szólva is nagyon-nagyon merész vállalkozás volt. A Gladiátor II előtt két lehetőség állt: vagy iszonyúan borzalmas lesz, ami vérszívó piócaként élősködik az eredetin és a jelenkori Hollywood szokásához híven szembe is köpi azt, vagy ott a másik eshetőség, ami végeredményben bevált, ugyanis leginkább egy szóval lehet jellemezni a második filmet, de erre majd a finisben visszatérünk.
A folytatás 16 évvel veszi fel a fonalat az első rész eseményei után. Marcus Aurelius álma végül nem valósult meg, mert habár Commodus meghalt, a hatalmat egy testvérpár, Caracalla és Geta császár ragadták magukhoz, akiknek köszönhetően Róma fürdik a korrupció mocskában, a szenátus elégedetlen, a nép egyre inkább fuldokol az elnyomástól, a birodalom hadserege pedig további területeket igáz és foglal el az uralkodók parancsára. Az eredeti műben megismert trónörökös, a Maximus által védelmezett, abban még gyerek Lucius azóta felnőtt férfivá érett, és feleségével él az észak-afrikai Numídiában, miután édesanyja, Lucilla elküldte őt azért, hogy megvédje attól a veszélytől, amit a családi vérvonal jelent rá. Az események akkor vesznek váratlan fordulatot, amikor Maximus egykori tanítványa, Marcus Acacius tábornok a római légióval megjelenik a tartományban, amelynek következtében Lucius felesége elesik a velük vívott csatában, őt magát pedig elhurcolják gladiátornak a fővárosba. Ezután minden eszköze adott ahhoz, hogy revansot vegyen a neje és a népe lemészárlásáért.
Eme szöveg alapján még nem tűnik szolgai másolatnak a Gladiátor II, de összességében mégis valami ilyesmiről van szó. Ismét kapunk egy bosszúszomjas főszereplőt, ismét megkapjuk az egykor fenséges, de mára belülről rothadó birodalmat, a politikai intrikák is ismerősek, ahogy az állam élén istenként tetszelgő uralkodó, valamint a rabszolgaharcosokat toborzó ex-gladiátor, továbbá a gyéren megvilágított helyiségekben szőtt összeesküvés sem újkeletű elem. A leosztás is majdhogynem ugyanaz, apró módosításokkal. Mindenki a rá kiszabott szerepet játssza, és meg kell hagyni, a színészek jól végzik a dolgukat. A Luciust alakító Paul Mescal karizmatikus, amennyire kell, Pedro Pascal hadvezére is okoz majd meglepetéseket azoknak, akik mindenféle előismeret nélkül ülnek be a filmre, a császárpárost alakító Joseph Quinn-nek és Fred Hechingernek hálistennek eszük ágában sem volt Joaquin Phoenix hírhedt karakterét imitálni, Denzel Washington pedig valósággal lubickol az ármánykodó gladiátor-díler szerepében, el is viszi a prímet minden jelenetben, ahol felbukkan a figura.
Továbbá a Gladiátor II mellett szól az is, hogy igényesen van megcsinálva. Ezen a téren Ridley Scott szinte semmit sem vesztett a tehetségéből, még mindig van érzéke az epikus és látványos akciójelenetek megrendezéséhez, legyen szó tengeri csatákról, vérgőzös ostromokról vagy arénaharcokról. Az egészből sugárzik a régi iskola filmnyelve, leszámítva a CGI-t, és ezen keresztül szép lassan el is jutunk a második rész alapvető problémáihoz. A speciális effektekkel vászonra varázsolt majmok, akiknél először el sem tudod dönteni, hogy voltaképp micsodák, még hagyján, viszont a Gladiátor II a folytatások jó öreg sémáját követi, miszerint minden legyen nagyobb és mindenből legyen több, mert akkor garantáltan jobb lesz a végeredmény.
Az első részben leesett az állad a barbár hordától? Na, itt a rómaiak hajókkal támadnak meg egy partmenti erődöt, miközben a katonák hullanak, mint a legyek. Az első részben tigrisekkel dobták fel a gladiátorviadalokat? Sebaj, itt orrszarvún lovagoló harcosokat engednek be az arénába, sőt egy ponton vízzel töltik fel a Colosseumot és cápák csócsálják meg a pórul járt delikvenseket. Az első részben egy pszichopata császár kezelte Rómát a saját külön bejáratú játszótereként? Nos, itt mindjárt kettő is van belőle, akik közül a normálisabb is teljesen alkalmatlan uralkodónak, a másik pedig rögtön duplán rálicitál a néhai Commodus agymenéseire. A híres eredetiben a szenátorok és a politikusok államcsínyt kíséreltek meg? Semmi probléma, a második felvonásban a sztori utolsó harmada teljesen elszabadul, egymást követik a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb fordulatok, ráadásul a prominens rómaiak mellett most érkezik plusz egy fő, aki mindvégig a saját pecsenyéjét sütögeti ebben az alaposan megkevert fekáliában. Szóval van itt minden, mint a búcsúban. Emellett a Gladiátor II folyton folyvást utalgat az első rész eseményeire és ikonikus mondatokat idéz fel belőle, mintha önmagában nem lenne elég az, hogy konkrét jeleneteket forgattak újra az eredeti filmből.
A Gladiátor II tipikusan olyan film lett, melynél ötpercenként vág pofon a déjá vu-érzés, hogy ezt már láttad valahol korábban. Ugyanaz az univerzum, hasonló karakterek, hasonló látványvilág, az egész olyan, mintha, de közben nem, nagyon nem. Izgalmasnak valóban izgalmas, még ha nagyjából 20-25 perccel hosszabb a kelleténél, viszont az alkotók azt felejtették el, hogy az első rész nem csupán a durva csörtéi, hanem a remekül megszerkesztett dialógusai és a csodálatos emocionális csúcspontjai miatt is lett halhatatlan. Napestig lehetne sorolni a példákat, Marcus Aurelius és Maximus beszélgetésétől kezdve, Maximus leleplezése után tett dühös és megindító monológon át a Lucillához fűződő viszonyáig, vagy a Commodussal való szembenézésig bezárólag – azonban a második rész az ehhez hasonló labdákat már nem képes rendesen lecsapni.
Megvan a potenciál a bosszú miatt érzett csillapíthatatlan haragban, a sebzett, de az események sodrásában szép lassan beforradó anya-fia kapcsolatban, vagy a néhai nemeslelkű császár álmának a felépítésében, ám a forgatókönyv nem tud ezekből a témákból igazán érzelmes és megható pillanatokat kihozni. Az meg már csak olaj a tűzre, hogy Hans Zimmer helyett ezúttal Harry Gregson-Williams szerezte a filmzenét, aki ugyan tapasztalt veteránnak számít a szakmában, de ide még az ő tudása is kevésnek bizonyult, lévén Zimmer dallamai rengeteget tettek hozzá az eredeti alkotáshoz, és ezzel valószínűleg az utódja is tisztában volt, mert amikor nem az egysíkú taktusokkal robotpilótázik, akkor konkrétan Zimmer muzsikáit veszi át. Szóval mindent összevetve többé-kevésbé az első részt mímelik az alkotók, és noha ennek ellenére sem mondható annyira rossznak a végeredmény, erre a 21-esre tényleg felesleges volt lapot húzni.
Igen, összességében ezzel a szóval lehet a legjobban kifejezni az egész filmet: felesleges. Nem gyalulja földbe az eredeti klasszikust, nem fazonírozza át a múltat, nem tesz kárt benne, tiszteli az elődöt, nem bánt senkit, mi több, egy unalmas délutáni mozizásra tökéletesen alkalmas. Nem fáj, hogy létezik, csak az a kérdés, hogy miért? Ezt a sztorit láttuk már jobb, minőségibb, színvonalasabb, nagyszerűbb, és epikusabb formában – arra mindenki emlékezni fog még 100 év múlva is, a Gladiátor II-t meg valószínűleg pár héten belül elfelejtik, és ezt a pazar szereplőgárda sem akadályozhatja meg, mivel a világ legjobb színészeit is össze lehetett volna csődíteni, a verdikt akkor is ugyanaz lenne. Az eredeti Gladiátor szép volt, jó volt, tökéletes volt, az is marad, a folytatás ehhez alanyi jogoson sem tud semmit hozzátenni, habár azt megköszönhetjük Ridley Scottnak, hogy legalább nem tette tönkre a gyerekkorunkat. Az első részen nem esett csorba, azonban a folytatás alighanem az utóbbi idők legfeleslegesebb filmje, aminek funkciója a duplanulla felé konvergál. Szimplán csak van, aztán kész. De mégis minek?
A képek forrása: Paramount, IMDb, Collider, Variety
