A Fűrész első része után Leigh Whannell és James Wan nekiálltak a természetfeletti horrorok irányába mozgolódni, aminek az eredménye lett a 2007-es Halálos hallgatás, valamint a 2010-es Insidious. Utóbbi az érdekesebb, hiszen ez a film sosem jutott el Magyarországra. Három évvel később Wan letarolta a mozikat a Démonok között (The Conjuring) első részével, és még ugyanabban az évben kijött az Insidious 2 is, ami – érdekes módon – eljutott hozzánk. Csakhogy a film egyenes ágú folytatása volt az előzőnek, és a magyar közönség egyszerűen nem értette, hogy kik ezek a szereplők, vagy mi történt korábban. Wan szépen át is tért a Démonok között szériára (miközben Hollywood is egyre nagyobb filmeket bízott rá – lásd: Halálos iramban 7, Aquaman), úgyhogy az Insidious franchise-t teljes egészében Leigh Whannell vitte a hátán, aki a harmadik filmmel debütált rendezőként. Ez egy teljesen korrekt, tisztességes horrorfilm lett. Előzmény-sztoriként szolgál, de ami még fontosabb, hogy Whannell nagyszerű érzékkel ijesztget benne. Emlékszem, ez volt az első horrorfilm, aminél azt éreztem, hogy a rendező direkt trollkodik egy-egy jumpscare-jelenettel, hiszen a szokásos hosszan kitartott, egyre fokozódó rémület végén lazán elvágta az adott jelenetet és nem jött az arcba ugró rémség. A 2018-as Insidious: Az utolsó kulcs már egyáltalán nem ütött akkorát, és pár évig csend honolt a franchise háza táján. Aztán jöttek az első hírek, hogy elkészül az 5. rész, méghozzá a korábbi főszereplő, Patrick Wilson rendezői debütálásaként.
Az Insidious: A vörös ajtó elsősorban az 1. és a 2. rész eseményeit veszi figyelembe. Kilenc év telt el a Lambert-család pokoljárása óta, a szülők szétmentek, Josh (Patrick Wilson) anyja meghalt, Dalton (Ty Simpkins) pedig már kollégiumba készül. Apa és fia között elég paprikás a hangulat, de a koleszban Daltont elkezdik különféle túlvilági lények vegzálni, Josh-t pedig az otthonában támadja le a természetfeletti. A sztori két szálon fut, ugyanis apa és fia egyszerre próbálnak rájönni, hogy mi folyik körülöttük. Dalton rendre átkerül a The Further-be (A Távol/Odaát), és valamiért folyton egy vörös ajtót lát. Josh-t ezzel szemben egy halott alak kísérti, aki mintha próbálna valamit megmutatni neki. A sztori nincs túlbonyolítva, akad benne pár örvendetes cameo is, de valami mégis félrement. Érthetetlen, hogy egy olyan horror, amin egyszerre dolgozott Jason Blum, Oren Peli (Paranormal Activity), James Wan és Leigh Whannell, az hogy lett ennyire középszerű. Az első két Insidious-ban felsorolni is nehéz lenne, hogy mennyi remek ijesztgetést kaptunk. Az első részből a Face of Fire (mikor a démon hirtelen megjelenik Josh mögött egy beszélgetés során) a mai napig a filmtörténelem egyik leghatásosabb jumpscare-je, a folytatásban pedig a letakart hullákkal teli szoba akasztott ki mindenkit annak idején – ezek igazi körömrágós pillanatokat szállítottak. A vörös ajtóban semmi ilyesmi nincs.
Akadnak benne jumpscare-ek természetesen, de ezek kicsit sem kreatívak vagy emlékezetesek. Talán az MRI-gépes maradt meg bennem a leginkább, bár ezt már az előzetes is szépen ellőtte. Sajnos A vörös ajtó félelemkeltésben nem jeleskedik igazán jól, de akkor legalább a sztori vállalható, ugye? Nos, az mindenképp pozitívum, hogy Wilson és a stáb visszanyúltak az első két részhez. Számos utalás, kikacsintás és easter egg található ezekre a filmekre, azonban A vörös ajtó kissé feleslegesnek érződik, már ha a történetet nézzük. Igyekszik logikusan továbbfűzni az eseményeket, de a végjátékra csak a 2. rész fináléjának izzadtságszagú másolására futja neki. De még ha a sztori felett szemet is hunyok, akkor is megmarad bennem az érzés, hogy piszkosul untam ezt a filmet. Ezerszer látott kliséket puffogtat, előre kiszámítható minden ijesztgetés benne és – mint említettem – nyoma sincs a kreativitásnak. Patrick Wilson az évek alatt eltanult pár dolgot James Wan-tól, A vörös ajtó félelmetesnek szánt jelenetei viszont mégsem mutatnak túl egy átlagos, amerikai horrorfilmen. Persze nehéz már ebben a műfajban újat mutatni, de épp a cikk elején említettem, hogy az Insidious 3-nak sikerült vérfrissítést hoznia a tucat-horrorok közé. Sajnos ez most nem jött össze.
Az Insidious: A vörös ajtó arra tökéletes, hogy az ember beüljön rá a moziba, itt-ott megijedjen a hangos jumpscare-jelenetektől, majd kifelé jövet már azt is elfelejtse, hogy kik voltak a főszereplők. Ellenben aki hozzám hasonlóan szerette a korábbi Insidious-filmeket és egy ütős lezárást várt, az bizony csalódni fog. Hasonló a helyzet, mint a Démonok között-spinoffokkal. Azok között is akad kiváló (Annabelle 2 – A teremtés) és egészen gyalázatos (Az apáca) is. Patrick Wilson első rendezése inkább a felejthető-kategóriába esett, bár ez tényleg nagyban függ attól, hogy mit vár tőle az ember. Ha egy habkönnyű, 16-os korhatárra belőtt, középszerű horrorfilmet, akkor arra pont ideális – ennél többet viszont nem képes nyújtani. Talán a készülő Thread: An Insidious Tale majd kárpótol minket.
Képek forrása: IMDB, The New York Times, Looper
