[Filmkritika] Deadpool

Jóból is megárt a sok – tartja a mondás, és bizony Hollywood „jó”-iból sokszor megártott már a nézőknek. A némafilmkorszak után népszerű, de agyonismételt musicalektől lett csömöre a nagyérdeműnek, a hatvanas években pedig a kosztümös kalandfilmek („sword-and-sandal epic”) váltak dinoszaurusszá. Napjainkban pedig kb. az X-Men: A kívülállók óta tart a szuperhős-őrület, de érezhetően kezd kifulladni ez a ciklus is. Batmanről megpróbálnak lehúzni még egy rókabőrt a Superman v. Batmanben, Pókembert már annyiszor rebootolták, hogy elszakadt a hálója és a betonba fejelt, az X-Menben Apokalipszis eljövetele félő, hogy a viszonylag igényes széria végső romlását is elhozza, míg a Bosszúállók a másod-harmadvonalbeli hősöket próbálja eladhatóvá tenni. Egy ideig persze nagyon jó volt látni a képregényben gyakran infantilis hősöket eredettörténeteikben sötét gúnyákban, emberibb héroszként újjászületni, de ami még Bryan Singernek, Sam Raiminek és Christopher Nolannek ment, az például Zack Snydernek már nagyon nem (lásd az Acélember szánalmas erőlködését, hogy Supermanből is vívódó, melankolikusabb „Übermänsch”-t faragjon).

A filmes műfajelméletek egy bizonyos irányzata Hollywood zsánereit a ciklikusság elve alapján írta le, azaz egy adott műfajnak, illetve műfajciklusnak van születési szakasza, klasszikus szakasza és a kifulladást megelőző önironikus vagy önreflexív stációja. Nos, a szuperhősfilmek úgy tűnik, napjainkra eljutottak ebbe az állapotba, minthogy bár már korábban is fel-feltűntek szuperhősfilm-paródiák (lásd az Incredibles című animációs filmet) vagy öntudatos, a konvenciókkal kreatívan eljátszó alkotások (mint például A sebezhetetlen), de manapság egyre nagyobb mennyiségben készülnek olyan filmek, melyek úgymond tudnak arról, hogy ők egy fiktív világban, egy populáris mítosz részeiként léteznek. Már a Vasember, sőt a Bosszúállók is főleg erre alapozza poénjait, hiszen ezeket a tényleg matinéfiguráknak beillő karaktereket nem lehet komolyan venni. De A Galaxis őrzői vagy a Hangyaember kifejezetten arra építik fel történetüket, hogy kifigurázzák a szuperhősfilmes kliséket, illetve jobbára hősök helyett antihősöket (vagyis morálisan nem éppen feddhetetlen karaktereket) vonultatnak fel. Ehhez a trendhez csatlakozik a Marvel legújabb eresztése, az X-Men Univerzum egyik mellékága, a Deadpool is.

A Deadpool persze nem találta fel a spanyolviaszt, hiszen mint a legtöbb Marvel-film, ez is a híres képregénymogul egyik sorozatán alapszik. Deadpool eredetileg egy 1991-es füzetben tűnt fel (The New Mutants), melyben a figura még nemhogy nem klasszikus hősként, de egyenesen gazemberként, antagonistaként jelent meg, és tett keresztbe a mutánsoknak. Csak a későbbi történetekben vált egyre inkább antihőssé, de pszichotikus jegyeit ekkor sem vesztette el. Hiszen Wade Wilson eredetileg egy marcona mutáns zsoldos volt, akit a bosszú vezérelt, és nem véletlenül volt sokáig hős-ellenfél, néhány vonásában kifejezetten a Jokert idézte. (Deadpoolt egyébként a mozinézők és a játékosok ismerhetik már korábbról: a 2009-es X-Men: Origins – Wolverine című filmben és akciójátékban tűnt fel, míg a 2013-as Deadpoolban irányíthattuk is.)

Habár a hollywoodi fősodor eleddig jellemzően finomította a problémásabb hősök keménységét (vesd össze Christopher Nolan Sötét Lovag: Felemelkedését és a The Dark Knight Returns című képregényt / animációs sorozatot, vagy akár a Watchmen-sztorit és a filmet – Ég és Föld a különbség), azért szerencsére Deadpool esetében sokat megőriztek az eredeti figura féktelenségéből és gyilkos humorából a mozifilmben.

A Deadpoolnak már a stáblistája is igen viccesre sikerült, hiszen a stábtagok neve helyett a filmiparban elfoglalt helyük alapján jellemzik őket sokszor igen bunkó módon (például: „rendezte: egy túlfizetett seggfej”), ezzel is hatalmas pofont adva az alkotói kreativitást jórészt elnyomó, mechanikus forgatókönyveket kibocsátó Hollywoodnak. Aztán a nyitány még frappánsabb, mely már jól jellemzi a főszereplő antihőst: Batmobil vagy valamilyen speciális hi-tech szuperhős-járgány helyett egy szakadt taxiban utazik főellenfeléhez revansot venni. S rögtön jön is egy elképesztően ütős, bár lassításokkal és bullet time-mal agyoneffektezett akciószekvencia, mely közben Deadpool, alias Wade Wilson elmeséli eredettörténetét.

Wade (Ryan Reynolds) sztorija nagyjából annyi, hogy már borostás rosszfiú korában sem volt éppen egy Földre szállt angyal: az ex-zsoldos aprópénzért félemlített meg vagy verekedett. Egy nap összejön álmai nőjével, a prostiként dolgozó Vanessával (Morena Baccarin) és már a házasságot tervezik, mikor Wade összeesik. Másnap az orvosnál megállapítják, hogy rákja van, több áttéttel. A kezelés reménytelen, a férfi pedig bár szereti Vanessát, tisztában van vele, hogy ez a kór a beteg szeretteit is kikészíti, így inkább lelépne. Ám kedvenc kocsmájában megtalálja egy rejtélyes, öltönyös férfi (Wade csak „Smith ügynök”-nek hívja), aki visszautasíthatatlan ajánlatot tesz hősünknek: ha hajlandó testébe fecskendeztetni egy mutagén anyagot, nemcsak megmentik életét, de természetfeletti képességei lesznek. S bár Wade szarkasztikusan nemet mond, ám végül barátnője miatt aláveti magát a tortúrának. A kínzást egy Francis / Ajax (Ed Skerin) nevű mutáns doktor vezeti, aki nemcsak fájdalmat, de szánalmat sem érez. Így, mint a Joker a Batmant, a kegyetlen Francis is megszüli a maga Frankenstein-szörnyét, Deadpoolt, a még Wolverine-nél is szívósabb, bosszúszomjas antihőst.

Igazából, ha eltekintünk attól, hogy a Deadpool meglehetősen mesterkélt (hatásvadászaton kívül más funkcióval nem bíró) flashback-szerkezetet működtet (sztori – visszaemlékezés – sztori – visszaemlékezés stb.), eljutunk az X-Men és a Batman: Kezdődik óta ismerős eredetsztorihoz. Azért is bátorkodtam leírni a lényegi cselekményt, mert ugyanazt a klisés mesét adják be nekünk, melyet már untig ismerünk: van egy különc, de viszonylag átlagos életet élő fickó, aki érzelmileg összezavarodik egy krízis miatt, és a negatív hős megoldást kínál a krízisére, de átveri, ezért a hős bosszút esküszik.

Azonban ami a Deadpoolt kiemeli a tucatfilmek közül, az természetesen a megvalósítása. A képregény védjegyévé vált, hogy az úgynevezett „negyedik fal”-at folytonosan áttöri. Azaz egy vagy több karakter megsérti a fiktív cselekményvilág és a valóság határait, kiszól a befogadóknak. Deadpool pedig ezt nagyon gyakran megteszi. Sőt végig szinte a kamerának meséli a történetet, és egy másodpercre sem esik ki ebből a szerepéből. Még egy olyan beszólása is van Wade barátjának, Weavernek, mikor fordulat áll be, hogy „na, végre valami feldobja a cselekményt!”. Az eltorzult arcú Deadpoolt játszó Ryan Reynolds pedig önmagának is beszól, mint annak idején a Tango és Cashban Sylvester Stallone („Rambo? Az egy buzi!”) – avagy „Ryan Reynoldsot sem a színészi képességeiért kapták fel Hollywoodban.”

Jóllehet, ez a beszólás ebben az esetben tényleg csak vicc, mert bár Ryan Reynolds valóban nem egy színészóriás (alakított már konvencionális szuperhőst a Zöld Lámpásban, de a Paperman című hősparódiában is szerepelt), ám a Deadpoolt egymaga elviszi. Hálás szerep persze ennek a hiperaktív, flegma és gátlástalan antihősnek a bőrébe bújni, hiszen játszani nem is annyira kell, csak nyomni a sódert egy maszk mögött, és éles gesztusokkal leverni, falhoz passzírozni, tökön szúrni stb. mindent, ami él és mozog. De Reynolds, ahogy mondani szokás, lubickol ebben a szerepben, érezhetően élvezi a vörösruhás hülyegyerek karakterét, és emiatt nagyon élővé, szerethetővé válik Deadpool. Sokkal többet ér ez a taxival közlekedő, mocskos szájú és szadista karakter, mint az egész Bosszúállók csapata együttvéve. Tony Stark legfeljebb komornyikja lehetne, pedig a Vasember a dögunalmas Bosszúállókból amúgy kifejezetten szerethető figurája.

Nem mondható el sajnos ez a film többi karakteréről. Talán még Wade hipsterkülsejű barátja, Weaver dob el egy-két értékelhető beszólást, de például Francis / Ajax, a negatív hős sajnos sótlan és érdektelen tucatgonosz. Persze paródiáról lévén szó nem várhatjuk el, hogy egy Ras Al’ghulhoz, Jokerhez vagy Bane-hez hasonló komplex, életigazsággal bíró emberi antagonistát kapjunk, de azért adhattak volna Francisnek is valamilyen vicces vagy ironikus képességet, mert ez, hogy nem érez fájdalmat, édes kevés. Ennyi erővel lehetett volna az is a szuperképessége, hogy bár adócsaló, de soha nem kapják el – ez sem kevésbé unalmas.

S általában igaz, hogy a többi karakternek nem nagyon van humora, pedig egy jó paródiában minden klisé, minden archetípus a szarkazmus céltáblája. Ehhez képest itt legfeljebb Deadpool kényszeres segítője az X-csapatból, Kolosszus oldódik kicsit, de ő is elég sztereotip marad, nincs semmi különös még abban a helyzetkomikumban sem, melybe a történet végén belekerül. Társa, Copcycat pedig játssza a karót nyelt, fura, hűvös kiscsajt, és a harsány Deadpoollal kontrasztban próbálnak kettejük kapcsolatából kihozni valami vicceset. De általában párbeszédjeik is inkább a vörösruhás bohóc, s nem annyira a tüzes kislány miatt működnek.

Emellett pedig problémás a poénok minősége. Mint már írtam, a „negyedik fal” áttörésével kapcsolatos humorizálás perfektül működik. Ugyanilyen frappánsak a filmes utalások is – az egyik legjobb például az Elrabolva és Liam Neeson megidézése, miszerint azért készült három rész a filmből, mert Neeson karaktere egy rossz apa, aki nem tud vigyázni a lányára. Ezek sem túl eredeti megnyilvánulások persze, hiszen kb. a nyolcvanas évek óta a fősodorbeli hollywoodi filmek direkt építenek a korábbi filmekre, és megadják a nézőnek a ráismerés örömét, mely miatt lehet, még jobban fogja élvezni az adott popcornmozit.

Azonban az önironikus és önreflexív poénok mellett sajnos a Deadpoolban is helyet kapott a szokásos erőltetett és altesti humor. Sőt végig azt érezzük, mintha mozi helyett cirkuszban lennénk, és a zenebohóc megpróbál minket minden áron szórakoztatni szó szerint a főcímtől a stáblistáig és azután is (mindenképp várjátok végig a stáblistát, mert utána / közben is jelentkezik Deadpool, jó Marvel-szokáshoz híven). S emiatt nem jó értelemben zökkenhet ki a néző az élményből, mert eszébe juthat, hogy „aha, szóval most megint nevetnem kéne”.

S mint említettem, nagyon sok az altesti poén. Maszturbáció, szex, fingás – hogy csak a három fő témát említsem az alpáriság területéről. Az persze rendkívül értékelendő, hogy Deadpool nem szofisztikált a filmben sem, és jó antihőshöz híven úgy káromkodik, mint a kocsis. De a kortárs vígjátékokra jellemző, erőltetett szexuális és ürítéssel kapcsolatos „viccek” nagyon lerontják a Deadpool színvonalát, még akkor is, ha ehhez a karakterhez illik a trágárság. Túl sok, túl gyakori, és nem is annyira jók ezek a „poénok”. Igaz, a magyar szinkronnak köszönhetően igen cifra káromkodások röpködnek, ami talán feldobja a szimpla obszcenitást (Nagy Ervin ripacskodása egyébként kiválóan illik Deadpoolhoz).

S ha már a negatívumokat szajkózzuk, érdemes megemlíteni, hogy bár van akció Tim Miller filmjében dögivel, de valójából csak egy, igazi ütős szekvenciát láthatunk, azt is ellőtték már egy teaser jellegű rövid videóban, és az idióta flashbackelés miatt szépen darabokra szabdalták. Pedig, mikor rajtaüt Deadpool a rosszfiúkon, és viccelődve hidegre teszi őket, elég ütős jelenetsorban bontakozik ki.

Ezt azonban sajnos nem tudják megismételni a fináléban. Mert igen, amúgy szerencsére nem vitték túlzásba a zúzdát, mint az Acélemberben vagy a Bosszúállókban, nem válnak erőtlenné a harcok, alapvetően jó a sztori, az összecsapások és a humor keveréke. Ezért is kár, hogy mikor az említett ominózus nagyjelenet után golyó- és pengeváltásra kerül sor, már nem pörög, csak döcög a cselekmény. Így eljutunk az egyik leginkább klisés, legérdektelenebb főellenfél-küzdelemhez. (Egyébként végig úgy fogjuk magunkat érezni, mint egy sztorivezérelt videojátékban, néhány akciójelenetnél már kapnánk is a kontroller vagy a billentyűzet után.)

Persze, a harcok relatív gyengesége nem ront sokat a Deadpoolon, mert itt nem ez a lényeg, hanem a szuperhősfilm-ciklus sémáinak kifigurázása. Ebben pedig verhetetlen Tim Miller paródiája, maga mögé utasítja még a sokak által ajnározott A Galaxis őrzőit is e téren. A baj csak az, hogy azért végső soron ez is „mindenkinek szóló” hollywoodi film, még akkor is, ha rajongók készítették rajongóknak. Ezt pedig megsínyli a Deadpool, mivel nem volt elég a fősodorban az intelligensebb, filmes és képregényes utalásokra, önreflexív játékokra építő humor, be kellett hozni a kortárs vígjátékokra jellemző, bár sajnos igen kelendő alpári poénokat is. Melyeken röhögünk, de jobb filmként élne az emlékezetünkben a Deadpool, ha ezek nem lennének jelen benne. Mindegy, még így is felüdülést hozott az ásítós CGI-orgiák szürke világába, így várjuk a folytatást, és azt, hogy ebből mit lehet még kihozni. Félő, hogy semmit, okulva az eddigi folytatások nagy részéből. Ja, és ne feledjétek: üljétek végig a stáblistát!

Mérsékelten jó