Vannak jó filmek, amikről úgy írsz, hogy elmondod mitől zseniálisak. Vannak rossz filmek, amiknél arról beszélsz, hogy mitől olyan botrányosan buták. Ezekről egyszerű tartalmas cikket alkotni, mert van, amiről tárgyalhatsz. Viszont akad egy harmadik fajta is: azok, amelyek se nem rosszak, se nem jók és az általam csak „meh”-nek nevezett kategóriába esnek. Szegény író pedig meglőve érzi magát a billentyűzete előtt ülve és végig az a kérdés jár a fejében, hogy „ugyan mégis hogyan számolsz be a semmiről?”
Oh, drága Alice. Fáj érted a szívem, mert ott volt benned a lehetőség és mégsem lett belőled semmi. Az Alice Tükörországbant leginkább úgy tudnám leírni, mint egy tehetséges kisgyereket, aki nagyot álmodott, ám megállt fejlődés közben és sosem tudta elérni a vágyait. Hát, hol is kezdjem?
Az Alice Tükörországban annak a Tim Burton féle Alice Csodaországbannak az előzménye és egyben folytatása, amely röpke 6 éve került a mozikba. A színészek és a stáb egyaránt visszatértek az előző epizódból, csupán pár változtatás történt. Rögtön a legszembetűnőbb maga a rendező kiléte. Az ikonikus Tim Burtont az a James Bobin váltotta a vezetői székben, akinek többek között olyan filmeket köszönhetünk, mint a Da Ali G Show és a 2011-es Muppets. Burton most csupán producerként van jelen, illetve Bobin munkáját segítette tanácsaival. Nagyjából az előző rész teljes stábja megmaradt, még a jól ismert színészek is visszatértek korábbi szerepeikbe. Most azonban csatlakozott a családhoz Sacha Baron Cohen, aki az Idő szerepét tölti be.
Ha már az Időnél tartunk, beszélek nektek egy keveset a plotról. A Tükörország pár évvel Csodaország sztorijának befejeztével indul el, ahol Alice önálló felnőtt nőként járja a világot. Egy nap egyik expedíciójának végeztével hazatér és megtudja, hogy a hajózási terveinek lőttek, ugyanis az felfedezőutakat indító vállalkozás – amelynek ő is résztulajdonosa – nem hajlandó tovább finanszírozni a terveit annak ellenére sem, hogy nyereséges utakat tesz meg. Alice csalódottságában összeveszik az anyjával, majd elrohan. Ekkora találkozik a pillangóvá érett Bölcselővel, aki elvezeti egy tükörhöz, amelybe belelépve Underlandben találja magát. Itt ismét találkozik barátaival, akik újra a segítségére szorulnak, ugyanis a Kalapos bajban van, és csakis Alice mentheti meg. Kieszelnek egy tervet, amely abból álló, hogy a lány egy Chrono gömbnek nevezett tárgy segítségével visszautazik az időben és megmenti a Kalapos családját, hogy aztán mindenki boldogan éljen, amíg meg nem hal. Ahhoz, hogy szert tegyen a gömbre, ellátogat Idő otthonába, hogy kölcsönkérje a ketyerét, ám a férfi pár erőltetett szóvicc között megtagadja tőle a kérést. Aliz végül az 5 ujjas leárazás módszerével meglovasítja a gömböt és útnak ered egy „röpke” 2 órán át tartó kalandra.
Ha olvastad Carroll azonos című művét, akkor egyből szemet szúr, hogy a film története köszönőviszonyban sincs az eredetivel. A mozis adaptáció egy teljesen új sztorit örökít meg, amely csak morzsányi adagokban merítkezik a forrásból. A tükrök csupán 3 alkalommal lesznek jelen a teljes játékidő alatt, és az alaptónust megadó sakk téma is csupán 1 jelenetben tűnik fel, sőt Aliceből sem lesz királynő. Micsoda sokk!
Egy tisztességes adaptáció helyett kapunk egy 2 órára nyújtott idő-utazás sztorit, ahol egyszerre 3 szál is fut. Az első a Kalapos mizéria, melyben Alice próbálja megakadályozni a família halálát. A második a Szívkirálynő eredettörténete, ezalatt mesélik el, mégis miért olyan nagy a feje és mitől vált gonosszá. A harmadik pedig a jelenkori szál, ami számomra a legnagyobb csalódást okozta. Mivel a film a viktoriánus Britanniában játszódik, ezért az írók jó ötletnek látták a női elnyomást választani fő témaként. Nem egy alkalommal előkerül az a tény, hogy Alice nem hajlandó házasságot kötni (ami egyébként bajba sodorja őt), a hajókapitányi állását sem tarthatja meg sokáig, helyette adminisztrátori munkát szánnak neki, illetve a film második felében elmegyógyintézetbe zárják. A pszichiátriai osztályon játszódó jelenet csupán 5 percig tart, de még abban is a női hisztériáról beszélnek, mint betegségről és ezzel diagnosztizálják Alice-t. Az orvost egyébiránt az az Andrew Scott játssza, akit a BBC Sherlockjából Moriartyként ismerhetnek a rajongók, és az úr nemes egyszerűséggel ellopja a showt. Kár, hogy a jelenetnek se füle se farka, mivel hiába játszódik le, később többet meg sem említik, és teljes mértékben megfeledkeznek róla, mintha meg sem történt volna. Pedig remek irányba vihette volna el a történetet, hogy kissé körbejárják ezt a vonalat, viszont a rendezőnek feltett szándékában állt, hogy egy olyan filmet hozzon létre, amit a 8 éves kislányával is megnézhet. (Slusszpoén, hogy idehaza 12-es karikát kapott Tükörország, holott ebben a részben senkinek sem szúrják ki a szemét tűvel, de még csak a sárkánygyíkot sem fejezik le.) Így azonban sajnos pusztán annyit ért el az egész, hogy kedvem támadt újra kipörgetni az Alice Madness Returns-t, pedig semmi köze sincs a filmhez.
Egy szó, mint száz: a film többi része „rendben van”, feltéve, ha számításba vesszük, hogy köze sincs az alapműhöz és önálló alkotásként kezeljük. Vannak hibái és logikailag is több sebből vérzik, mint az elődje, ám ezek a lyukak főként az Alice Csodaországbanban felállított szabályok miatt vannak jelen. Például mindmáig tisztázatlan, hogy Underland voltaképpen álom vagy valóságos hely.
Továbbá az is fejfájást okozott, hogy a film tele van olyan jelenetekkel, amelyeket gond nélkül lerövidíthettek vagy kivághattak volna, ám valamiért mégis csak bennmaradtak. Valahogy ki kell tölteni azt a 2 órát – mondta a stúdió. Példának okáért akad egy jelenet, amelyben a mostanság meglehetősen negatív publicitást kapó Johnny Depp Kalaposa próbálja meg feltartóztatni az Időt férfialakként megszemélyesítő Sacha Baron Cohent, ezzel időt nyerve Alicenek. A turpisság azonban kitudódik, és Idő mérgében elátkozza a teázó kompániát, ami egy humoros kikacsintás az eredeti Csodaországbanra, ahol mindig 1 perc van hátra teaidőig. A baj csak az, hogy a jelenet egy 8 perc hosszú improvizációs gyakorlat telis tele idő témájú gyenge szóviccekkel. Ugye, hogy nem hangzik túl jól?
Az sem segít, hogy az író helyenként agy-halottnak nézi a közönségét, gondolok itt a film első 20 percében lejátszódó órás jelenetre, ahol indikálják a film végi csavarnak szánt szösszenetet. Ezt a butítást valószínűleg a fiatalabb nézők miatt lépték meg, hogy ők is 100%-ra biztosan megértésék azt, amit a készítők sugallni akarnak. Már pedig ha nem vagy agy-halott vagy teljesen leszedált, és tudod az ABC-t, akkor világosnak kell lennie miben rejlik a csíny.
Jó hír azonban, hogy az Alice-t alakító Mia Wasikowska félúton elhagyta Kristen Stewart megszemélyesítését és végre van mimikája. Igaz, még mindig egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor vált arckifejezést, de ez is haladás.
Utólag fontos hozzátennem, hogy a filmet magyar szinkronnal láttam, és ez lehet az oka annak, amiért nem vagyok rá mérges. Az eddig megjelent kritikák alapján még az első Alice-nél is rosszabbra értékelik, pedig sokkal több szív van benne, mint elődjében. Pár elrejtett poén, pillanatokra megjelenő karakterek, helyszínek és tárgyak teszik Carroll-közelivé a 2016-os installációt. Ráadásul helyenként még mosolyt is csal az ember arcára. Van egy koronázási jelenet, ahol a dráma tetőfokának kellős közepén bevágnak egy képet, ahogy egy halcsalád reagál a korona eltörésére. Az ehhez hasonló szürreális nüánszok egész élvezetessé teszik az egyébként túl hosszúra nyúlt filmet.
A legnagyobb baj a színészek túlzó játékában keresendő. A Kalapos megszemélyesítése közben Johnny Depp az akcentus váltás helyett konzisztensen hozza a szerepét, viszont most olyan mértékben pösze lett, hogy gyakran egy szavát sem lehet érteni. Még szerencse, hogy jóval kevesebbet van képernyőn, mint korábban. Anne Hathaway hullámzó keze és testbeszéde annyira mesterkélt, hogy bárkit képes felidegesíteni. Helena Bonham Carter Vörös királynője pedig a szokottnál is többet sipítozik, ami cseppet sem tesz jót az alakításának. Gyakorlatilag minden képernyőn lévő színész eltúlozza a saját alakítását. Az egyetlen karakter, akinél működik a ripacsság az Sacha Baron Cohen Idője, aki végig érdekes tudott maradni és mivel nem a klasszikus gonosz szerepét töltötte be.
Érdemes a vizualitást is felvenni a pozitívumok listájára. A Tükörország Underlandje nem komor, hanem rettentően csábító, színes és hatalmas, illetve végre a díszlet sem 90%-ban greenscreenből áll. Egy pár jelenet erejéig építettek egy kisebb várost, amelynek csupán a széleit nagyobbították meg digitálisan, valamint a mozi elején és legvégén látható hajós jelenetek mind valódi kikötőkben játszódtak valódi hajókkal.
Összegzésként annyit tudok róla mondani, hogy ha nem eredeti hanggal nézitek, akkor egy egész tisztességes filmet kaptok, már ha vevők vagytok az első epizód által lefektetett hagyományokra. Akad benne jó is, rossz is, de egy könnyed popcorn-mozinál többet senki se reméljen tőle, mert rá fog fázni.
5/10 – Felejthető
