Az Ava után július 30-án érkezik a karantén utáni időszak második nagyprodukciója a hazai mozikba. A hazugság színe az egyik legerőteljesebb és legmegrázóbb film, ami az elmúlt években készült. Több nagyon radikális állítást tesz a művészetről és a világról, izzasztóan szélsőséges szituációkkal pakolja tele a cselekményt, kifejezetten az emberi nemről és a világ működéséről fest lesújtó képet. Tartalmas, ám deprimáló élménnyel távozik a moziból, aki látja. Súlyos témáit és művészfilmes stílusát tekintve meglepő ezért az a sztárparádé, amit Giuseppe Capotondi filmje felvonultat: a főbb szereplőket Claes Band, Elizabeth Debicki, Mick Jagger és a héten nyolcvanötödik születésnapját ünneplő Donald Sutherland alakítják.
Nehéz feladatot kap a kritikus, amikor kijön A hazugság színéről, lévén, hogy a kritikus szakma látványosan megszólíttatik a filmben – szerencsére, végre. Ennél is nagyobb fejtörést okoznak a történet mögött meghúzódó súlyos és mély témák, amiket egyénileg feldolgozni is épp elég nehéz, nemhogy írni róluk. Kezdjük talán a film elsődleges, nehezen félreérthető rétegével. Minden idők egyik legtökéletesebb nyitánya rögtön belecsap a dolgok közepébe, és egy hétköznapokban gyakran elhangzó kérdést szegez a nézőnek: mégis mi értelme van beszélni a művészetről, szükségünk van-e ún. műértőkre és kritikusokra, akik ma már minden alkotást meg tudnak magyarázni, meg annak az ellenkezőjét is? Vagy talán a befogadók az ostobák, akik egy művészkedő duma hallatán máris nagy alkotásnak képzelik a három ecsetvonásos képet? Aztán nem sokkal később érkezik a műgyűjtők, mecénások (hollywoodi producerek?) kritikája is. A cselekmény szerint ugyanis egy kapzsi kincsvadász (Jagger) azzal a feladattal bíz meg egy dörzsölt kritikus-művészettörténészt, hogy szerezzen neki festményt a híres Debney-től, akit – miután összes műve benn égett régi házában – a kastélya mellett szállásolt el kis műteremmel berendezett kunyhóban.
Adjunk igazat Capotondinak. A modern esztétika minden erénye ellenére téves úton halad. Felépült egy mítosz, miszerint csak a szalonok szakavatott tagjai formálhatnak érdemi véleményt, mert a művészetet nem érezni, hanem – természettudományos módon – érteni kell. Ebből következett aztán az a szellemi mélyrepülés és igénytelenség, ami az elmúlt húsz-huszonöt évben uralta a köznyilvánosságot és a popkultúrát. Ma választhatunk a műértők hazugsága és a felvizezett gagyi produkciók között. Valóban, kritikusok és esztéták tömegei élnek abból, hogy egymásnak írogatnak hosszú esszéket és semmitmondó jelzőkkel teletűzdelt recenziókat, amikben pont csak az adott műről nem esik szó. Holott a művészet valami földöntúli csoda (megvan persze a technikai oldala, szó sincs róla, hogy a manapság lesajnált szakértelmet akarnám még mélyebb árokba lökni), amiről mindenki beszélhet és amit mindenki érthet, akinek van füle a hallásra és van szeme a látásra. Sajnos a bölcsesség helyébe a modern esztétika, a műre való fókuszálás helyébe pedig nyakatekert magyarázatok kerültek.
A „műértők” túlzott és mindenáron történő szidalmazása miatt azonban belefut a film több demagóg állításba. Az álesztétáskodás mellett legalább akkora probléma manapság a művészi gőg és eredendő felsőbbrendűség hangsúlyozása, ami jelen alkotásban odáig fajul, hogy az üres vászon értékét akarja megetetni velünk a rendező – amit persze csak a játékra mindig hajlamos valódi művészek érthetnek. Szép és fontos erény a posztmodern korban az igazságról való őszinte elmélkedés, ahogy azt a filmben halljuk, ennek tükrében viszont érthetetlen a hófehér képről való üres fecsegés. A film mentségére szóljon, hogy bár kissé szélsőséges módon, de beszél a – XXI. században úgyszintén megkérdőjelezett – tehetségről is, mérlegel a különböző adottságú emberek között. Tűpontosan megrajzolt karakterei között igazán átélhető, halálos vetélkedés folyik. Mick Jagger csak megnyerő szélhámost alakíthat, a csodálatos Donald Sutherland önmagában hordozza a filmbéli karakterében is rejlő csintalan bájt, Claes Bang és Elizabeth Debicki alakítása mesteri, még a legapróbb grimaszok, szájmozgások és tekintetek is tökéletesen belevágnak a főhősök személyiségébe.
Művészfilmes jelleg ide vagy oda, alapvető thrilleres tónus lengi körül az egész filmet. Nem is a Sutherland alakította festő, hanem a szélhámosok játszmájába keveredő fiatal lány teremti meg az alig pár karakter között játszódó cselekmény feszültségét. Aki pusztán egy izgalmas bűnügyi kalandra vágyik, az is jól jár A hazugság színével, csakhogy akit érdekel felszín alatti morális töltet, az úgy fog kivánszorogni a moziteremből, mintha Haneke-esten járt volna. És itt felvetődik a kritikus/műkedvelő részéről egy kérdés: miért van az, hogy manapság vagy csak komolytalan látványorgiákkal, vagy érvágós apokaliptikus történetekkel tudnak előállni a nagyvászon mesterei? Végre itt egy film, egy sztárokkal tömött hollywoodi opusz, ami nagyon komoly állításokat fogalmaz meg a világról. Manapság ritka az ilyesmi. Valahogy nem véletlen, hogy pont most, amikor sokan szellemi-lelki megújulást kívánnak a világtól, jelenik meg Capotondi rendezése. Ha viszont véget szeretnénk vetni a hazugságoknak, a hétköznapok sekélyességének, ha a művészetet újra valódi tartalommal kívánjuk megtölteni üres esztétáskodás helyett, akkor hogy lehet, hogy semmiféle kiutat vagy jövőképet nem próbál felvázolni a rendező? Mára ott tartunk, hogy a nem vidámpark jellegű mozik mellett talán egyedül Christopher Nolan az az öregnek nem nevezhető sztárrendező, aki alternatívát, katarzist, árnyalt jövőt fest filmjeiben.
Egy biztos: A hazugság színe az a film, amiről még egyszer ennyit lehetne írni. Miközben súlyos, vitára hívó állításokkal van tele, a látványos felvetéseken túl látunk egy néhol thrilleres jelmezbe öltöztetett általános emberi drámát. Egy bohókás festő és egy messziről jött lány bolondot csinál egy milliomosból és egy tehetségével rosszul sáfárkodó, szélhámos esztétából. Az emberi kicsinyességről, halálos játszmákról, ill. a bűnről és megbocsátásról szóló feszült történet folyik a vásznon. Ha félretesszük a fentiekben hosszan taglalt filozófiai rétegeket, Capotondi munkája puszta thrillerként is működik. Az a film, ami maga is átveri egyszer nézőit, és legszorongatóbb jelenete után a következő színben még nagyobb feszültséget képes kelteni, a filmtörténeti lexikonok fényesebb oldalára való. Már ha oda akarna kerülni. Persze nem az önkényesen megírt esztétikai kánonok kritikájával van a baj, hanem az elefántcsonttoronyba húzódással és ennek az attitűdnek a dicséretével. A hazugság színe éppoly kilátástalanságot sugall, éppúgy leírja az emberiséget, mintha csak Haneke ülne a direktori székben (egy pici szépség azért szorult Capotondi alkotásába). Ha a rendező számonkérheti a kritikust és a közönséget, bizony utóbbi is elvárhatja a szerzőtől, hogy ne takarózzon egyszerű világvége hangulatkeltéssel és a civilizáció bukását vizionáló magyarázatokkal. Még akkor sem, ha történetesen izgalmas és gondolatoktól pezsgő filmet készít.
