Nos, a „megosztás” márpedig folytatódik, ugyanis a The Path szerzőpárosa, a belga művészházaspár, Auriea Harvey és Michaël Samyn új projektje Salomé, avagy magyar átírásban Szalómé történetét dolgozza fel. Aki esetleg nem lenne képben a bibliai eseményekkel: Nagy Heródes fia, Heródes Antipász megszöktette féltestvére, Fülöp feleségét, Heródiást, annak lányával, Szalóméval együtt. E házasságtörés ellen Keresztelő Szent János szót emelt. Később Szalómé csodás táncot lejtett a a király születésnapján, amire mostohaatyja megígérte, hogy bármit is kíván, megkapja. A lány, anyja tanácsára, János fejét kérte tálcán, melyet át is nyújtottak számára. Ezt a véres-rémes történetet persze sokan feldolgozták, az egyik legnagyobb vihart kavart mű Oscar Wilde tragédiája, amelyet Angliában annak idején be is tiltottak, ennek ellenére vagy épp ezért zajos sikert aratott, később ebből írta Richard Strauss szintén híres operáját. A Tale of Tales új alkotása is részben Wilde e drámáján alapul.
Egyelőre sokkal többet nem is tudunk a dologról, csak annyit, hogy természetesen az alkotója ismét a házaspár, a zeneszerző Gerry De Mol belga muzsikus, aki a szintén zseniális Graveyard és az Endless Forest muzsikáiért is felelős volt, de a hangszekcióban megtaláljuk a The Path zenei felelőse, Jarboe nevét is. Az azonban a hivatalos honlap szerint még titok, hogy ki tervezi és készíti el a karaktereket. Nos, ha szabad tippelnem, akkor én a párizsi születésű, de Brüsszelben élő Fabrice Lavollay nevére tennék egy kisebb összeget. Az úriember nevét bizonyára kevesen ismerik; egyike a legelborultabb kortárs művészeknek, aki amúgy vászonra álmodta már Szalómé alakját; megtalálható Lavollay weboldalán, a galériában, de felhívom a figyelmet, hogy a linkre csak felnőtt látogatóink kattintsanak, mert „a nyugalom megzavarására alkalmas képeket tartalmaz”. (Nem véletlenül nem azt használtam illusztrációnak, nem mintha a francia art nouveau festő, Lucien Lévy-Dhurmer képe, melyet a hivatalos weboldalról emeltem át, nem lenne kevésbé beteg...).
A Fatale (Végzet) című projekt idén ősszel, október 5-én jelenik meg, nyilván elődeihez hasonlóan kizárólag digitálisan letölthető formában.
Egyelőre sokkal többet nem is tudunk a dologról, csak annyit, hogy természetesen az alkotója ismét a házaspár, a zeneszerző Gerry De Mol belga muzsikus, aki a szintén zseniális Graveyard és az Endless Forest muzsikáiért is felelős volt, de a hangszekcióban megtaláljuk a The Path zenei felelőse, Jarboe nevét is. Az azonban a hivatalos honlap szerint még titok, hogy ki tervezi és készíti el a karaktereket. Nos, ha szabad tippelnem, akkor én a párizsi születésű, de Brüsszelben élő Fabrice Lavollay nevére tennék egy kisebb összeget. Az úriember nevét bizonyára kevesen ismerik; egyike a legelborultabb kortárs művészeknek, aki amúgy vászonra álmodta már Szalómé alakját; megtalálható Lavollay weboldalán, a galériában, de felhívom a figyelmet, hogy a linkre csak felnőtt látogatóink kattintsanak, mert „a nyugalom megzavarására alkalmas képeket tartalmaz”. (Nem véletlenül nem azt használtam illusztrációnak, nem mintha a francia art nouveau festő, Lucien Lévy-Dhurmer képe, melyet a hivatalos weboldalról emeltem át, nem lenne kevésbé beteg...).
A Fatale (Végzet) című projekt idén ősszel, október 5-én jelenik meg, nyilván elődeihez hasonlóan kizárólag digitálisan letölthető formában.
A képről meg beugrott a kortárs I.N.R.I kiállítás, amit volt szerencsém pár éve megtekinteni.
"Minden ember azt csinálja ami az adott pillanatban számára tökéletes, ha nem így lenne akkor valami teljesen mást tenne."
"Hiába akarsz rosszul élni, ha megfeszülsz akkor sem fog menni."
Az idézetek esetleges pontatlansága miatt elnézést kérek de nem volt időm megkeresni őket. Jó látni amúgy hogy magának a játéknak az ötlete, hány ilyen gondolkodású ember érdeklődését felkeltette. Csak támogatni tudom ezt az alkotást is, és remélem nem rontják el.
A Graveyard mi volt? Arról lemaradtam...
Ejnye, nem néztél igazi "művészfilmeket" . Luis Bunuel és Salvador Dalí csinált ehhez hasonló "beteg" alkotást már, pl. Andalúziai kutya néven, kb. 84 éve. Számos hasonló szürrealista film van, bár a The Path azért más, de tény, hogy a szürrealizmus jegyei felfedezhetők benne (álomszerűség, lehetetlen dolgok kollázsa).
Az meg, hogy a tömegfilmben ilyen próbálkozások nincsenek, még jó: a tömegfilm alapvetően arra hajt, amire a tömegjátékok, vagyis ilyen "sikercímek": minél több nézőt megfogni. Az átlagnéző pedig nem nézett szürrealista filmeket .
Szóval filmben vannak ilyen alkotások már, vagy legalábbis ehhez hasonlóak. Pont ezért is ünneplem, hogy végre megszületett egy ilyen játék is, mert a film történetében is az ilyen próbálkozások lendítették át a tucattermék állapoton a mozgóképet.
A képek elborultak, ez tény, de ez így jó, a művészet nagy alkotásai csakis radikális alapanyagból, gondolatokból jöttek létre a történelem során, az "átlagos" csakis akadémista vagy epigonista lehetett.
Ezzel talán új utak nyílnak meg: egy műalkotás, amit nem szemlélni, hallgatni, vagy végignézni kell, hanem végig kell játszani. Ez lehet az igazi áttörés! A Pathtal már elindult valami, remélem, képesek ezt folytatni is, és nem kurvulnak el egy esetleges "siker" miatt.
A Graveyard egy performance, egy művészeti alkotás. Ha játékként tekintesz rá, persze, mondhatjuk, hogy semmi értelme (ahogy, ha úgy nézzük, az egész életnek sincs...). Az egész szerintem erősen életkorfüggő, hiszen az elmúlás gondolata, amely megjelenik benne, mást jelent egy fiatal srácnak, és mást egy magamfajta középkorúnak. Én ama bizonyos sanzon közepén már rég máshol jártam, mint ahogy elég nehéz volt egy idő után a Path-ben nem eltévednem a saját gondolataimban és érzéseimben...
Plaxer, én szóltam...
Am, kicsit betegek a képek a linken, nem?