Az előző héten bemutattunk néhány olyan játékot, melyet könnyedén el tudnánk képzelni élőszereplős formában, ám értelemszerűen rengeteg olyan alkotás úszkál még a tengerben, ami gond nélkül a stúdiók és a streaming szolgáltatók horogjára akadhatna. Következzék hát a második menet, amelyben szintén öt alkotáshoz intézünk egy röpke szerenádot.
The Elder Scrolls
Tudom, hogy ma már egy picikét ciki bevallani, de én annak idején egyenesen rajongtam a Herculesért és a Xena: A harcos hercegnőért (bár szerintem sokan vannak vele így ebben az országban), éppen ezért annak ellenére is szívesen megnéznék egy The Elder Scrolls-szériát, hogy a Bethesda RPG-i nem igazán szoktak kilépni a sablon fantasyk medréből. Lore és kidolgozás terén azonban több évadra is elegendő muníciót tudna szolgáltatni a 30 éves múltra visszatekintő franchise, így ha sikerülne emlékezetes karaktereket és érdemi történetet kanyarintani a milliók által imádott világ köré, akkor biztosra vehető, hogy jól szórakoznának a műfajra fogékony nézők. Nem kellenének Trónok harcát idéző politikai machinációk és sokkolónál sokkolóbb jelenetek, számomra bőven elég lenne, ha a mai kornak megfelelő prezentáció mellett kelne életre a Skyrim vagy az Oblivion vidéke – nagy kár, hogy Todd Howard szerint erre szinte semmi esély.
Vampire: The Masquerade – Bloodlines
A White Wolf Publishing asztali szerepjátékán alapuló Vampire: The Masquerade – Bloodlines lényegében maga is egy adaptáció, ettől függetlenül madarat lehetne velem fogatni, ha valamilyen úton-módon sorozatként kelne életre a World of Darkness világa. A 2005 elején bezárt Troika Games alkotása ugyan felettébb messze állt a befejezettől (innen is köszönet a közösségnek, amiért kikalapálták a játékot!), ahhoz azonban nem nagyon férhet kétség, hogy a technikai romhalmaz alatt egy utánozhatatlan atmoszférával megáldott RPG lapult, melynek mind a története, mind pedig a karakterei ordítanak egy minőségi feldolgozásért. Nagyjából az első Penge nyomvonalán tudnám elképzelni a képi világot és az erőszak mértékét, kiegészítve a Bloodlines klánjaival és lényeivel, hiszen ebben a kalandban nem csak a vérszívók okoztak fejtörést. Külön örülnék, ha valamilyen formában az Ocean House Hotel tragédiája is belekerülne a kalapba, mert máig azt tartom az egyik legfélelmetesebb pályának, amely helyet kapott egy alapjáraton nem a horror műfajban induló programban. Megfelelő kezekben csillogó arany válhatna ebből az alapanyagból, éppen ezért sajnálatos, hogy ezt a szériát maximum csak a képzeletemben tudom elindítani.
Metro
Erre a helyre majdnem az idén (?) új résszel jelentkező S.T.A.L.K.E.R.-t raktam, ám úgy gondolom, hogy a Dmitrij Gluhovszkij regényeiből készült Metro-játékok világa talán jobban megállná a helyét ebben a formátumban. Már csak azért is, mert az atomháború következtében a föld alá kényszerült túlélők izoláltságát nagyszerűen lehetne érzékeltetni egy sorozatban, arról már nem is beszélve, hogy a kísérletező kedvű írók és rendezők akár a kamaradrámák világába is elvezethetnék a nézőket egy-egy epizód erejéig. Mindezek mellett már maga a helyszín, avagy a moszkvai metrórendszer is olyan hangulatot teremtene, ami pillanatok alatt beszippanthatja a posztapokaliptikus címek kedvelőit, a frakciók közötti ellenségeskedés, az anomáliák és a sötét sarkokban ólálkodó szörnyek pedig garantálnák az állandó feszültséget. Úgy vélem, hogy egy ilyen adaptációnak nem is feltétlenül kellene követnie Artyom útját, hiszen épp a Fallout mutatta meg nemrég, hogy bőven elég az adott videójátékos univerzum körültekintő átültetése, nem kell ragaszkodni az egyszer már elmesélt sztorikhoz. Ráadásul a szavatossággal sem nagyon lenne gond, mert ha a közönség esetleg megunná a gyéren megvilágított metrót, egy huszárvágással a felszínre lehetne helyezni a cselekményt, ahol bemutatásra kerülhetnek a korábban nem látott csoportok és mutánsok.
Mass Effect
És akkor következzenek a szívemhez legközelebb álló produkciók. Shepard parancsnok felejthetetlen históriáját már legalább hatszor (de inkább hétszer) átéltem az első rész debütálása óta, és továbbra is azt mondom, hogy a Mass Effect trilógia az egyik legjobb sci-fi, amit a videójátékipar kitermelt magából – bár tény hogy a záró akkordon egy picikét érződött a gyors ütemben zajló fejlesztés. A BioWare írói egyértelműen ebben a franchise-ban (leginkább a fantasztikus második részben) értek fel a történetmesélés csúcsára, méghozzá olyan emlékezetes karakterek segítségével, akiknek ott van a helyük az NPC-k képzeletbeli dicsőségcsarnokában. Már csak a Kaszások felfoghatatlan léptékű fenyegetése miatt is egy elképesztően grandiózus, a Csillagközi rombolót is könnyedén kispadra ültető sci-fi születhetne ebből a tündöklő matériából, az utolsó kopár planétáig kidolgozott lore-nak hála pedig még ilyen-olyan spinoffoknak is lenne értelme. Továbbra is bízom tehát abban (korábban már ugye felmerült az adaptáció ötlete), hogy végül szárba szökken egy ilyen projekt, a készítők pedig megmutatják a Halo-sorozaton ügyködő brigádnak, hogyan is kell képernyőre vinni egy páncélt viselő hős világmegmentő küldetését.
Star Wars: Knights of the Old Republic
Bizonyára nem tűnik túl professzionálisnak, hogy ugyanazon csapat két alkotását rakom egymás után, de mivel ez egy teljességgel szubjektív lista, ennyi talán belefér. Már az ide kapcsolódó visszatekintő során is leírtam, hogy máig a 2003-ban megjelent Star Wars: Knights of the Old Republic a kedvenc játékom, így lényegében evidens, hogy akár dupla árat is fizetnék a Disney+-ért, ha landolna rajta egy olyan széria, amely elkísér a Régi Köztársaság viszontagságokkal teli korába. Ebben az esetben örülnék, ha Revan sztorija kerülne elmesélésre, még akkor is, ha az alkotóknak ezzel le kellene tenniük a voksukat valamelyik befejezés mellett – mivel a Disney birtokolja a franchise-t, értelemszerűen a sötét oldal kedvelői húznák a rövidebbet. A BioWare szakijai úgy voltak képesek átadni anno a messzi-messzi galaxis utánozhatatlan atmoszféráját, hogy mind a tíz ujjukat megnyalták utána a rajongók, így már akkor is jól járnánk, ha csak félig sikerülne reprodukálni a játékban látható eseményeket – bár a The Acolyte eddigi képkockáiból kiindulva kötve hiszem, hogy összejönne ez a bravúr. Álmodozni persze szabad, így a magam részéről az Obsidian Entertainment műhelyében hegesztett folytatást, a The Sith Lords-ot is örömmel látnám élőszereplős formában – Helen Mirren szerintem fantasztikus Kreia/Darth Traya lenne. Kár, hogy a Disney-től szinte biztosan nem fogunk olyan komplex karaktereket kapni, mint az ebben felvonultatott Sith nagyurak.
Egyelőre ennyi fért bele a kívánságok mezejére kalauzoló toplistáinkba, ám ezzel a két cikkel természetesen csak a felszín legfelső rétegét kapargattuk, hiszen számtalan olyan videójáték létezik, ami elég minőségi és kidolgozott ahhoz, hogy az interaktív elemek eltávolításával is szórakoztató legyen. Megeshet tehát, hogy kibővül még egy-két fejezettel ez a kis minirovat, addig viszont ismét feltesszük nektek a kérdést: ti melyik játékból látnátok a legszívesebben egy élőszereplős sorozatot?
