Vannak olyan alkotások (vagy épp komplett franchise-ok) a kedvenc hobbink történetében, melyek a videójátékok határain átlépve valódi jelenséggé nőtték ki magukat – az esetek többségében azért, mert meghatározó szerepet töltöttek be az ipar vagy az adott műfaj alakulásában. Tekintve, hogy nem ma szökkentek szárba az első pixelvirágok, természetesen elég sok tagot számlál már ez a csoport, ám még ennyi elteltével is a DOOM az egyik legismertebb legenda az emberek körében. Ez persze egyáltalán nem a véletlen műve, hiszen az id Software 1993-ban berobbant remekműve nélkül talán soha nem lett volna ennyire népszerű az FPS műfaja, ergo olyan szériákkal lenne kevesebb a világ, mint a Half-Life, a Halo vagy a Call of Duty. Jól mutatja ennek a négy betűnek a jelentőségét, hogy a sorozat a mai napig él és virul, nem mellesleg minden egyes felvonása ott volt az adott év legjobbjai között, holott a DOOM 3-nak például a videójátékok történetének egyik legerősebb évében (2004) kellett helytállnia.
A horrorisztikus körítéssel és komótos tempóval megáldott fejezet ugyan némiképp megosztotta a veterán rajongókat, ám később így is klasszikussá érett, nem úgy a DOOM 4, amely végül el sem jutott a polcokig, mivel több közös vonást mutatott a 2010-ben debütált Rage-dzsel, mint a nagy múltú széria korábbi képviselőivel. Ezt követően aztán egészen 2016-ig kellett várnunk arra, hogy ismét kitárulkozzanak a pokol kapui, a rebootként is felfogható DOOM pedig olyan erővel rúgta ránk az ajtót, hogy azóta is sajog a fejünk – nem meglepő a 85 pontos Metacritic átlag. A csillogó köntösbe bújtatott nosztalgiabomba mindent tartalmazott, ami ezt a franchise-t halhatatlanná tette, az id Software ráadásul nem érte be a kötelező minimummal, hiszen a frenetikus gunplay, az instant fejbólogatásra késztető zenék (köszönünk mindent, Mick Gordon!), a lehengerlő látvány és a nagyszerű atmoszféra mellett olyan modern(ebb) vívmányokat is kaptunk, mint a fejlődési rendszer és a gyűjtögethető extrák.
A régi iskola tanait követő, ugyanakkor új dalokat is fütyörésző lövöldét azonban így is a Glory Kill-rendszer tette igazán egyedivé és emlékezetessé, ennek köszönhetően ugyanis válogatott, nem mellesleg roppant látványos és undorító animációk kíséretében küldhettük a másvilágra (?) a legyengült démonokat, számos árnyalattal színesítve ezzel az alapjáraton sem unalmas puffogtatást. A DOOM egy kisebb csodának tekinthető, mivel úgy lett belőle sláger, hogy több ízben is fityiszt mutatott a trendeknek (iron sight, hát az meg micsoda?), ami rávilágított arra, hogy óriási az igény a múlt felé kacsintgató hentparádékra.
A zajos siker után senkit sem ért meglepetésként, amikor az id Software és a Bethesda bejelentette a folytatást, a 2020. március 20-án megjelent DOOM Eternal pedig pillanatok alatt bebizonyította, hogy igenis lehet fokozni egy szinte tökéletes csiszolt formulát. A földi poklot elhozó „második” epizód nagyjából minden téren rákontrázott az elődjére, hiszen nagyobb, nyitottabb pályákat (és ebből adódóan még több felfedeznivalót) kínált, alaposan kibővítette a lore-t, valamint olyan taktikai lehetőségeket fecskendezett a minden korábbinál pörgősebb harcrendszerbe, amik alapjaiban változtatták meg az összecsapások menetét. Aki játszott az opusszal, az tudja, hogy szimpla darálás helyett ezúttal egy idézőjeles „tánccal” rukkoltak elő a texasi csapat mesteremberei, amelyben minden egyes megmozdulás számított, az összes fegyvernek megvolt a maga szerepe, az arzenált kiegészítő extrák (lángszóró, láncfűrész, Glory Kill) jó ütemben történő használata pedig elengedhetetlennek bizonyult a túléléshez – pláne magasabb nehézségi szinteken.
Ez az unortodox megközelítés ugyan nem igazán nyerte el azok tetszését, akik egy „mész oszt lősz” stílusú FPS-ben nem szívesen engedik el a lövés gombot, én viszont már az első másodpercben tapsikoltam a szisztéma láttán, a fejlesztések megszerzése után pedig csak még jobban élveztem a vérben és leszakadó végtagokban gazdag előadást, melynek én magam voltam a rendezője. Az Eternalbe szuszakolt ügyességi részek is eléggé megosztották a közösséget, mivel többen is úgy vélték, hogy a Mario-játékokra jellemző ugrabugra egyáltalán nem illik a mindig macsó Doom Slayerhez, én azonban ezen a téren is a másik csoportot erősítetem, kifejezetten örültem ugyanis a trancsírozást megszakító „közjátékoknak”. Ennyi dicséret után talán mondanom sem kell, hogy a DOOM Eternalt tartom az elmúlt évek egyik (ha nem A) legjobb belső nézetű lövöldéjének, így nálam elég magasan van az a léc, amit át kell ugrania az Xbox Developer Direct során részletesebben is bemutatott DOOM: The Dark Agesnek.
Ezzel pedig rá is kanyarodhatunk arra, hogy mégis miben fog különbözni az előzményként funkcionáló felvonás az előző két résztől, hiszen mindenki tudja, hogy felmelegítve csak a töltött káposzta jó. Szerencsére az id Software is ismeri ezt a mondást, éppen ezért mindent elkövetett azért, hogy a The Dark Ages a lehető legtávolabb kerüljön az Eternal fájától – ennek a törekvésnek végül az lett az eredménye, hogy a soron következő etap a DOOM 2 lombkoronája alatt landolt. Ha ez a mondat esetleg kérdőjelet rajzolt a fejetek fölé, egyet se féljetek, íme a magyarázat: cikkünk alanya szakított az előd ugrálásokra és kitérésekre épülő, sok esetben vertikálisan zajló küzdelmeivel, helyette az első két részre jellemző széles, nyitott harctereket kapunk, melyek rogyásig vannak ellenfelekkel. Ettől függetlenül persze senki se gondolja azt, hogy szépen, ráérősen fogunk bandukolni a célunk felé, ám érezhetően lassabb lett a tempó, amit a védekezésre, hárításra és darálásra használható pajzzsal (Shield Saw) is igyekeztek alátámasztani a fejlesztők. A megnövelt terület természetesen kéz a kézben jár azzal, hogy ezúttal még több lehetőségünk lesz szabadon engedni a bennünk lakozó Dórát, így aki szeretni felkutatni a rejtett zugokat (és bezsákolni az ezzel járó jutalmakat), az jó ajtón kopogtat, a DOOM: The Dark Ages ugyanis egy valódi Kánaánnak ígérkezik ebből a szempontból.
A kép forrása: Steam
Ami magukat a harcokat illeti, a már említett pajzs mellett egy láncos és egy hagyományos buzogányt, valamint egy elektromos kesztyűt is kapunk a hagyományos lőfegyverek (melyek között szintén akadnak új érkezők, elég csak a koponyákat zúzó gyilokszerszámra és a „karóvetőre” gondolni) mellé, ami elég jól mutatja, mekkora szerepe lesz a parrynek és az azt követő odasózásnak. Ugyancsak ehhez kapcsolódik, hogy a Glory Killeknek ezúttal nincsenek meghatározott animációik, tehát akármilyen irányból bevihetjük a kegyelemdöfést, és már pöröghet is tovább a pokol seregei ellen vívott küzdelem, ami nagyobb léptékben zajlik, mint valaha. Ez utóbbit erősíti, hogy végre bepattanhatunk a mindeddig csak távolról csodált 30-story Atlan pilótafülkéjébe, hogy a toronyház méretű mecha segítségével ritkítsuk meg a monstrumok sorait – ezek után már csak a hab a tortán, hogy időnként egy mindenféle földi jóval felszerelt sárkánynak is felülhetünk a hátára, mert Doom Slayer ennyire kemény. Tovább fokozhatja a nyári blockbuster érzést (nem mi, hanem a játék rendezője, Hugo Martin élt ezzel a hasonlattal), hogy a sztori is szintet lépett epikusság terén, vagyis a plafont verdeső gameplay mellett állkapcsokat a padlóhoz szegező átvezető animációk is várják a játékosokat (legyenek azok veterán rajongók vagy újoncok), ezzel is garantálva, hogy a DOOM: The Dark Ages a stáblista után is sokáig velünk maradjon.
Az id Software ráadásul azokra is gondolt a fejlesztés során, akik túl nehéznek találták az Eternalt (vagy csak szimplán nem elég ügyesek az FPS-ekben), a beállítások között ugyanis külön testre tudjuk szabni a játék sebességét (!), a tökéletes parryhez szükséges időt és a sebzés mértékét (meg egy csomó egyéb dolgot), így lényegében bárki belevetheti magát a régmúlt idők csatározásaiba. Az Xbox Developer Direct során mutatott képsorokból kiindulva én nagy összegben fogadnék arra, hogy a DOOM: The Dark Ages lesz 2025 legjobb FPS-e, amely tovább öregbíti majd az id Software és a legendás széria hírnevét – egyszerűen nem látok olyan banánhéjat, amin esetleg elcsúszhatna ez a projekt. Május 15-én kiderül, hogy kifizetődik-e az optimizmusom, addig pedig mindenkit arra bíztatok, hogy ha eddig nem tette, mindenképp pótolja az előző részeket, garantáltan nem fogja megbánni!
A borítóképek forrása: Xbox Wire, DOOM: The Dark Ages
