A színészet bonyolult szakma. Nem valami könnyen elsajátítható, kétféléves OKJ-tanfolyam szerű dolog, amit csak úgy mindenféle nehézség és ráfordítás nélkül ki lehet tanulni – ebben kérem szépen kőkemény munka van, ami nem csupán tehetséget, illetve karizmát igényel, hanem rengeteg gyakorlást, időt és kutatást, még a legjobbaknál is. Mert nem elég az, ha jó, sőt, kitűnő színészek vagyunk, a remekül megírt szerepek elsajátítása sosem megy csettintésre, minden egyes mozdulatot, minden egyes rezdülést, hanglejtést, mimikát, a legeslegapróbb részletet is alaposan, tűpontosan meg kell tervezni a tökéletesség érdekében. Konkrétan át kell lényegülni azzá a karakterré, aki arra vár, hogy életre keltsük, átvenni a stílusát, a testbeszédét és a gondolkodásmódját, teljesen mindegy, hogy az adott színész amúgy milyen ember, hogyan és miként vélekedik a világról, ezt mind-mind félre kell dobni. Hiszen a lényeg az, hogy mi, a nézők elhiggyük a műsort, elhiggyük a figurát, és közben még csak eszünkbe se jusson, hogy a mozivásznon vagy a tévéképernyőn parádézó karakter amúgy nem létezik, pusztán csak egy színész, aki eljátssza azt.
Persze ez nem mindenkinek megy, több a rossz színész, mint a jó, de most konkrétan oda szeretnék kilyukadni (és ezért kérem, hogy mellőzzük azokat a fals gondolatokat, miszerint a következő mondatokban szétgyalázom a filmtörténelem színművészeinek 99,9 százalékát), hogy vannak zseniális, meghatározó, halhatatlan színészek, de ezen felül létezik egy másik kategória is. Amikor egy adott színész annyira átalakul, annyira egybeolvad a szereppel, hogy ő már nem is egy színész, hanem tényleg az a bizonyos karakter, akit eljátszik. Mert ott van például Leonardo DiCaprio, vagy épp Tom Hanks. Bármennyire zsenik, bármennyire jók, ha látsz tőlük egy filmet, képtelen vagy elvonatkoztatni attól, hogy kik is ők valójában. Nem azok a karakterek, akiket eljátszanak, hanem „csak” színészek – és meg kell hagyni, tényleg nagyszerűek, de most nem ez a lényeg.
Viszont van az a szint, amikor valaki annyira átszellemül, olyan messzire képes elmenni, hogy azt már-már nem is lehet hagyományos színészetnek nevezni – az egy egészen külön dimenzió, egy teljesen más létsík. Ilyen Marlon Brando, Christian Bale, Daniel Day Lewis, vagy Joaquin Phoenix, és persze Robert De Niro. Jól lehet, még az ilyen szintű tálentumoknál sem fordul elő mindig (ami azt illeti, ezek kifejezetten ritka esetek), hogy valóságos félistenné átlényegülve kapnak el egy szerepet, de ha egyszer összejön, arra mindörökre emlékezni fog a közönség. De Niro is valami ilyesmit művelt Martin Scorsese 1980-as filmjében, a Dühöngő bikában. Ilyenkor persze rögtön mindenki a sokat emlegetett hízással jön, hogy Jake LaMotta eljátszásának kedvéért először felszedett 20 kiló izmot, majd 20 kiló hájat – tök jó, járt érte a taps, de a method acting igazából nem ez.
Hanem az, hogy De Niro még a legjobb filmjében is De Niro, bármilyen tökéletesen is hozza a karaktert – viszont a Dühöngő bika egy külön világ. Itt De Niro maga Jake LaMotta, a kőkemény és könyörtelen bokszoló, aki nem csak a ringben, de otthon a négy fal között is egy vadállat volt, aki mindent elért, amit csak lehetett, végül törvényszerű módon mégis a gödörben végezte – és legyen bármennyire is gátlástalan, illetve unszimpatikus, mi ennek ellenére is érdeklődve nézzük végig az eleve elrendeltetett bukását. És ez De Niro mellett Scorsese érdeme is. Értékítélet és felesleges magyarázkodás nélkül álmodja vászonra LaMotta életét, a bármiféle konvenciót és társadalmi normát még csak hírből sem ismerő karaktert pedig szimplán csak bemutatja nekünk a maga szimpla, egyszerű pőreségében. Nem egy hőst fest meg, nem az erkölcs tiszta, hófehér lovagját – csak a gyarló embert, a finomkodás legkisebb esélyének az elutasításával, kőkemény őszinteséggel, aki így meztelenebb lesz, mint a legtöbb társa a mozgóképes történelemben. Már-már túlságosan emberi.
Ami persze automatikusan fullasztó, mocskos és kényelmetlen atmoszférát teremt – már ha nem lenne elég önmagában az a tény, hogy LaMotta a való életben sem volt szimpatikus ember. Az egy dolog, hogy a film tényszerűen mutatja be a figura felemelkedését és útját a bajnoki övig, majd az elkerülhetetlen lejtmenetet, miközben nem feledkezik meg a magánéleti dolgokról, az öccsével és a feleségével való, ideálisnak még csak távolról sem nevezhető viszonyáról, és persze egy ponton behozza az olasz maffiát is, akiknek kedvéért LaMotta a karrierjének a csúcsán kénytelen volt szándékosan vereséget szenvedni – de higgyétek el, nem csak ezek okozzák az igazi feszültséget. De Niro ugyanis szavakkal egyszerűen kifejezhetetlen profizmussal asszisztál Scorsese elegáns, szép ívű formanyelvéhez, és alakításával komplex, egyenesen univerzális figurává varázsolja LaMottát. Ebben a boksz csupán csak háttér, egyfajta eszköz, vagy ha úgy tetszik, katalizátor, amelynek köszönhetően a karakter önsajnáltató, önmagát és a környezetét egyaránt pusztító jelleme fizikailag is kiteljesedik.
Nem mintha a film burjánzana ezektől a jelenetektől, de ha a ringen belül vagyunk, akkor Scorsese brutális és nyers képsorokkal szolgál: a fekete-fehér színvilág szokatlanul szikárrá és naturalisztikussá teszi a végeredményt, lényegében ezekben a pillanatokban tör felszínre LaMotta valódi énje. Az alacsony önbecsülés és a hatalmas egó kombinációja egy gátlástalan szörnyeteget teremt, aki elfojtott érzelmeit kizárólag a kötelek között tudja kimutatni, a szorítón kívül csak szüntelenül vívódik, és szavakkal szinte soha nem mondja ki, mit érez – öccsével és feleséggel való kapcsolata mutatja csak meg, hogy mennyire. Testvére, Joey (Joe Pesci már itt bizonyította, hogy képtelen hibázni) támogatásával és odaadásával elvileg meg tudná fékezni a félelem, a gyűlölet és a féltékenység tengelyében élő-lélegző LaMottát, de minden kísérlete rendre kudarcba fullad, mígnem bátyja a számára egyetlen rendelkezésre álló eszközzel vág vissza, amivel demonstrálhatja önmagát: az ökleivel.
A filmben felvázolt viszony LaMotta és a felesége között még ennél is összetettebb, és ennek köszönhetően fájdalmasabb is. Nem egy igaz szerelmet, az azonnali egymásra hangolódást, nem a megszokott giccses hollywoodi mesét látjuk: hanem a puszta birtoklási vágyat, majd a folyamatos agressziót szülő, egyre jobban elharapódzó féltékenységet. Ennek a húsba vágó megjelenítésében Cathy Moriarty remek társa De Nirónak – a vérgőzös bokszjeleneteknél már csak azok a pillanatok torokszorítóbbak, amikor LaMotta fokozatosan felgyülemlő frusztrációját a nején vezeti le. Egy barátnőkkel csapott görbe este, egy pohár pezsgő elfogadása, egy ártatlan csevegés, sőt, egy idő után már egy bájos mosoly is elég LaMotta robbanásához, melynek lökéshulláma végül mindenkit eltaszít, aki közel állt a férfihoz. A férfihoz, akinek felemelkedését nem szurkolva, bukását pedig nem könnyesen szomorkodva nézzük végig – csak átható utálattal, majd szánakozó megvetéssel.
A Dühöngő bika trükkje, hogy rögtön magával ránt, és el sem ereszt a stáblistáig. Pedig egy ilyen főhőssel egy ilyen filmnek minden univerzális törvény szerint nem kellene működnie – Scorsese mégis megteremti a döcögők nélküli kapcsolatot LaMotta és a néző között. A belső vívódás bemutatásával, az elfojtott, kimondatlan érzések sugallásával, és azzal, hogy mindig amikor közelebb enged minket a bokszolóhoz, rögtön el is taszít tőle – el kell ismerni, hogy nagyon könnyű beleesni ebbe a játékba. Valahol ebben rejlik a Dühöngő bika igazi erénye. Mert persze minden idők egyik legjobb filmje, ott van az etalonok között, igazi filmtörténelmi klasszikus, igen, ezek mind-mind igazak rá, de ez még mindig csak a felszín, ennél jóval többről van szó.
Tökéletes filmnyelvről, maximális profizmusról, könnyen szakadó, de mégis végig erősen tartó kötelékről mesélő és befogadó között. Minden egyes kisebb-nagyobb részlet a helyén van, ott, ahol lennie kell, a legeslegapróbb, legjelentéktelenebb dolgokig. Alapból is ritka az ilyesmi mozgóképen, hát még ha egy ilyen főhőst helyeznek a középpontba, mint LaMotta. Ami persze már Robert De Niro tehetségét és elköteleződését dicséri. Mert lehet, hogy nem ez a legjobb filmje, de hogy élete legjobb alakítását a Dühöngő bikában nyújtja, az kétségtelen.
Képek forrása: IMDb, TMC, Classic Movies Database
