2024. június 20-a egy sötét napként vonult be Hollywood (és igazából az egész világ), történetébe, 88 éves korában ugyanis elhunyt az a Donald Sutherland, aki már a ’60-as években is megörvendeztette a közönséget a kiemelkedő tehetségével, filmográfiája pedig közel 200 alkotást számlál. A legendás művész számos klasszikusból is kivette a részét a csúcspontokban gazdag pályafutása során, következzék tehát néhány olyan mozgókép, amit mindenkinek látnia kell az életben – szigorúan rangsor nélkül, hiszen egyénfüggő, hogy kinek melyik tetszik leginkább.
A kép forrása: Rolling Stone
Űrcowboyok
Clint Eastwood már több alkalommal is megmutatta, hogy a kamerák másik oldalán is ugyanolyan tehetséges, mint lencsék kereszttüzében, elég csak a Gran Torinóra vagy a Millió dolláros bébire gondolni. Ezen alkotások sorát erősíti a 2000-ben debütált Űrcowboyok is, amelyben négy egykori tesztpilóta útját követhetjük nyomon, akiket műhold megjavítása miatt küldenek az űrbe. Az opusz már csak azért is alapvetésnek tekinthető, mert Eastwood mellett olyan színészóriások tűnnek fel a vásznon, mint Tommy Lee Jones, James Garner, na meg persze Donald Sutherland, aki Jerry O’Neill szerepében alakított nagyot.
Kelly hősei
Clint Eastwood és Donald Sutherland persze nem az imént említett műben szerepelt együtt először, sőt, a Kelly hőseit bizonyára többen is ismerik, mint az Űrcowboyokat. Brian G. Hutton 1970-es klasszikusa ugyan vegyes megítélésnek örvend a szakma szemében (legalábbis erre utal az 50 pontos Metacritic eredmény), az emberek zöme viszont a mai napig odáig van érte – nem véletlenül, hiszen egy remek érzékkel megalkotott második világháborús komédiával állunk szemben. A történet szerint a címadó Kelly hadnagy (Clint Eastwood) megtudja, hogy a nácik hatalmas kincset őriznek egy elfoglalt francia kisváros bankjában, a katona pedig elhatározza, hogy különc csapatával az arany nyomába ered, az odáig vezető út azonban aknákkal és egyéb veszélyekkel van kikövezve.
M*A*S*H
Szintén 1970-ben készült és szintén háborús körítést kínál az akkor még csak szárnyait bontogató Robert Altman M*A*S*H című mozija, amiből később egy legendás TV sorozat is született, és amely annyira jól sikeredett, hogy végül 5 Oscar-díjra jelölték – ebből egyet haza is vihetett. Donald Sutherland ezúttal már főszereplőként mutatta meg a tehetségét egy olyan abszurd történetben, amely a koreai háború időszakába kalauzolja a nagyérdeműt, méghozzá egy mozgó katonai kórház személyzetének szemüvegén keresztül, akik a humor segítségével igyekeznek elviselni az ideálisnak még csak távolról sem nevezhető körülményeket.
Az éhezők viadala: Futótűz
A fiatalabb olvasók egy része bizonyára a Suzanne Collins regényeiből készült Az éhezők viadala-szériában találkozott először a művésszel, aki ugyan nem főszereplőként volt jelen Francis Lawrence filmjeiben, ám amikor rá irányult a kamera, garantált volt a libabőr. Sutherland talán a sorozat legjobbnak tartott fejezetében, a 2013-as Futótűzben érezte a leginkább magáénak Snow elnök karakterét – nem véletlenül, hiszen ebben mélyült el igazán a közte és az első viadalt megnyerő Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) közti konfliktus, ami tökéletes táptalajt biztosított ahhoz, hogy a színész megcsillogtassa a tehetségét. A dolog végül bevált, Coriolanus Snow ugyanis nem csupán a remek forgatókönyv, de a kimagasló performansz miatt is emlékezetes antagonista maradt.
Büszkeség és balítélet
Joe Wright 4 Oscar-díjra jelölt kosztümös drámája a 18. századi Angliába invitál minket, a cselekmény mozgatórugójaként pedig a szerelem szolgál – az, hogy ki mennyire tartja giccsesnek a Jane Austen azonos című regényén alapuló alkotást, egyéni ízlés kérdése. Az örökzöld történetben a temperamentumos Elizabeth Bennet (Keira Knightley) és a gazdag, nem mellesleg egyedülálló Mr. Darcy (Matthew MacFadyen) kapcsolata kerül a középpontba, miközben hangsúlyos szerepet kap a társadalmi osztályok közötti különbségek kérdése. Ugyan ezúttal sem Donald Sutherland áll a rivaldafény közepén, de így is parádés alakítást nyújt, maga az adaptáció pedig klasszikusnak tekinthető, szóval mindenképp helyet akartunk neki szorítani a felsorolásban.
Klute
Alan J. Pakula 1971-es krimijében leginkább Jane Fonda lopja el a show-t (alakítása Oscar-díjat ért), de azért a címadó magánnyomozót játszó Sutherland is brillírozik. A thriller-elemekben bővelkedő sztori alapját egy üzletember eltűnése adja, kinek barátja felbérli John Clute-ot, hogy induljon el az egyetlen nyomon, vagyis azokon a leveleken, amiket a férfi egy callgirlnek írt. A lassan csordogáló cselekmény ugyan ma már kissé unalmasnak hathat (legalábbis azok számára, akik a pörgéshez vannak szokva), de a főszereplők közötti kémia, valamint a megkapó atmoszféra miatt nagyon is érdemes lehet a megtekintésre.
A testrablók támadása
Listánk következő darabjában ismét egy valódi klasszikust tisztelhetünk, Philip Kaufman 1978-ban megjelent sci-fi horrorja ugyanis hivatkozási alapnak számít a zsáneren belül. Ennek persze jó oka van, mivel már maga az alapszituáció is rendkívül érdekfeszítő, bár semmiképp sem ismeretlen, hiszen A testrablók támadása egy 1956-os (amúgy szintén minden téren elismerésnek örvendő) opusz remake-je. A történet szerint idegen mikroorganizmusok támadják meg a földet, totális invázió helyett azonban – ahogy arra a cím is utal – nemes egyszerűséggel lemásolják San Francisco lakóit, ezzel átvéve a hatalmat. Matthew Bennell (Donald Sutherland) is rácsodálkozik az ismerőseire, akik úgy viselkednek, mintha kicserélték volna őket – ami ugyebár meg is történt, így a főhős csakhamar rájön, hogy senkiben sem bízhat, ez pedig rendkívül megnehezíti a dolgát. A testrablók támadásában olyan (el)ismert színészeket láthatunk, mint például Jeff Goldblum és Leonard Nimoy, szóval ha eddig esetleg kimaradt, mindenképp tudjuk javasolni a mielőbbi pótlását!
A piszkos tizenkettő
Robert Aldrich második világháborús mozija nélkül természetesen aligha létezhetne ez a lista, már csak azért is, mert ez volt az elhunyt legenda első igazán komoly műve, amivel finoman fogalmazva is megalapozta a karrierjét. Noha az emberek zömének mostanra eléggé tele lehet a hócipője a második világégés egyes eseményeit feldolgozó filmekkel és sorozatokkal (vagy épp videójátékokkal, ha a Call of Dutyt nézzük), A piszkost tizenkettőnek már a premisszája is egyértelművé teszi, hogy nem egy hagyományos háborús alkotással állunk szemben. A sztori kiindulópontját ugyanis az adja, hogy John Resiman őrnagynak (Lee Marvin) ki kell képeznie egy elítélt gyilkosokból álló osztagot, akik azt a feladatot kapják, hogy likvidáljanak néhány magas rangú náci tisztet, akik épp egy franciaországi kastélyban pihenik ki a harcok fáradalmait. A dolog érdekessége, hogy az ajánlat szerint kegyelmet kapnak azok, akik túlélik a cseppet sem veszélytelen akciót, ilyen feltételek mellett pedig természetesen mindenki igent mond, így meg is kezdődhet a hadművelet. A piszkos tizenkettő kora ugyan elriaszthat néhány embert, de mindenkit megnyugtathatunk, hogy a produkció mind a mai napig megállja a helyét – nem kis mértékben a színészi alakításoknak (olyan neveket láthatunk a stáblistában, mint Telly Savalas, George Kennedy, Charles Bronson és Jim Brown) köszönhetően.
Ne nézz vissza!
Eléggé jelzésértékű, ha egy film 95 pontot tudhat magáénak a Metacritic oldalán, pláne akkor, ha egy horrorral van dolgunk. Az 1973-as Ne nézz vissza! persze nem az olcsó ijesztgetésekkel akarja magának megnyerni a közönséget, sokkal inkább a központi témáját használja ahhoz, hogy borzongást keltsen az emberben. Nicolas Roeg rendezése egy lányukat elvesztő fiatal pár, John (Donald Sutherland) és Laura Baxter (Julie Christie) körül forog, akiknek egy velencei kirándulás sem segít a gyász legyőzésében. Találkoznak viszont két idős nővérrel, akik közül az egyik látnoki képességgel bír, és felajánlja, hogy segít kapcsolatba lépni a vízbe fulladt gyermekkel – mi baj lehet ebből, nemde? A Ne nézz vissza! ugyan messze nem a legkönnyebben emészthető darab a felsoroltak közül, de ha valaki vevő az elvontabb, nem hagyományos eszközökkel operáló horrorokra, mindenképp adjon neki egy esélyt!
Átlagemberek
Az 1980-ban napvilágot látott Átlagemberek sem nyújt könnyed filmélményt, cserébe viszont garantált, hogy soha nem fogják elfelejteni azok, akik rászánják magukat a megtekintésére. Robert Redford rendezői debütálása olyannyira bravúrosra sikeredett, hogy az opuszt 4 Oscar-díjjal jutalmazta az Akadémia – akkoriban még ugyebár sokkal többet számított ez az elismerés, szóval ez is jól jelzi a lélektani dráma minőségét. Az Átlagemberek ugyancsak a gyász témakörét járja körbe, mivel egy olyan család gyermeke (Timothy Hutton) kerül a fókuszba, aki a bátyja elvesztése után önként akart véget vetni az életének, a pszichiátriai intézetben töltött hónapok után pedig nehezen tud kapcsolatot létesíteni megkeseredett anyjával (Mary Tyler Moore) és jóindulatú apjával (Donald Sutherland). Ebből a rövid leírásból talán már sejthető, hogy ez a produkció bizony alaposan megdolgoztatja a nézőket, akik olyan színészi alakításoknak lehetnek szemtanúi, amilyenre csak ritkán van példa.
Mi tehát ezt a tíz remekművet szerettük volna felidézni Donald Sutherland életművéből, ami persze sokkal több kiemelkedő darabot tartalmaz ennél, kezdve például Oliver Stone JFK – A nyitott dosszié című mozgóképével, ami csak azért nem került fel a listára, mert a színész csupán egy jelenetben tűnik fel benne – bár tény, hogy az viszont elég hosszúra sikeredett. Ugyancsak fontos állomásnak tekinthető a Party zóna (Animal House), melyben Jennings professzort keltette életre nagy elánnal, a Huszadik század pedig a Tarr Béla munkáit megszégyenítő hosszúságával (5 óra 17 perc) hívhatja fel magára a figyelmet.
És nektek melyik a kedvenc filmetek az örökségének hála halhatatlanná vált művésztől?
