„Félek, hogy ez a film egy Vasember 2 lesz” – mondtam Tenebrának a Deadpool 2 sajtóvetítése előtt, emlékeztetve rá, milyen csúfos véget ért, mikor a Marvel az első Vasember-film váratlan sikerét egy műanyag érzetű, minden másodpercében rideg és személytelen második résszel próbálta megismételni. Bár anyagilag sikeres lett a film, a kritikusok darabokra szedték, és még a képregényrajongók sem szívesen emlékeznek vissza rá, kisfiú Pókember ide vagy oda.
A Deadpool miatt azért aggódtam, mert e tekintetben kísértetiesen emlékeztet az első Vasember-mozira. Itt is egy Amerikán kívül kevésbé közismert szuperhős a főszereplő, aki kínkeserves évek alatt jutott csak el a nagyvászonra, de ott is csak komoly költségcsökkentés ellenében onthatta a poénokat, no meg a vért és az agyvelőt. Aztán mi történt? A Deadpool hatalmas siker lett (a mindössze 58 millió dolláros költségvetése ellenére több mint 783 millió dollárt kaszált vele a Fox), a kritikusok és a nézők is imádták, így a folytatás egyrészt borítékolható volt, másrészt sejtettük, hogy a „hosszabb, nagyobb, vágatlan” receptet követve készül majd – ebben pedig az első valódi előzetes is csak megerősített bennünket.
És hát ez utóbbival kapcsolatban nem tévedtünk – én viszont pozitívan csalódtam, mert a Deadpool 2 végül nem egy Vasember 2 lett, hanem egyike a valóban jól sikerült folytatásoknak, ami ha nem is vált ki olyan hatást a nézőkben, mint elődje (elvégre volt két évünk beleszokni a káromkodós, agykiloccsantós szuperhősös filmekbe), azért összetettségben, szórakoztatásban és kidolgozottságban bizony nem marad el attól.
WADE WILSON WISSZATÉR
A történetre mondjuk nem érdemes túl sok szót vesztegetni. Egyrészt mert akkor könnyen spoileres területre tévedhetünk, másrészt pedig a Deadpool 2-re is igaz, hogy minél kevesebbet tudunk róla, annál jobban szórakozhatunk rajta. Az alapok mindenesetre adottak: mindenki kedvenc elpusztíthatatlan zsoldosa börtönben találja magát, a kijutását azonban megnehezíti egy magát Kábelnek nevező rosszfiú, aki látszólag méltó vetélytársa Deadpoolnak: ugyan nem sebezhetetlen, és eszelős gyógyító képességei sincsenek, de cserébe irtó gyors és erős, no meg olyan kütyükkel és fegyverekkel veszi ki a részét a bunyóból, amilyeneket még az X-Men tagjai is megirigyelhetnek. Ráadásul „gyík zenének” nevezi a dubsteppet, ezzel végképp elásva magát a zeneileg mindenevő Wade előtt.
A cirka kétórás játékidő viszonylag gyorsan átcsap lövöldözésbe, szeletelésbe, véget nem érő gyilkolászásba, Kábel megállításának grandiózus terve pedig odáig fajul, hogy megszületik a képregény-világok egyik legádázabb anti-hősserege, az X-Force. Innen pedig már sejthető, hogy a mindenkire fittyet hányó, bőszen káromkodó mutánsok micsoda káoszt teremtenek, miközben nagy ívben tesznek az olyan szabályokra, mint hogy egy neves színész által alakított karakter nem halhat meg fél perc vászonidő után, vagy hogy a mázlifaktor, mint olyan, megfilmesíthetetlen. Mindeközben az első Deadpool-film politikai korrektséget kifigurázó humora is megcsillantja oroszlánkörmeit, szóval aki nem bírja, ha egy filmben nincs egy szent tehén sem, olykor csak fogja be a fülét (a szinkron egyébként teljesen vállalható, sőt, a változatos káromkodások miatt talán még ajánlott is).
LEGYEN HELYÉN A SZÍVED!
A folyamatos akciózás és poénkodás közepette Deadpool tragikus karaktere sem vész el, sőt az első filmnél talán jobban sikerül árnyalni az ott meglehetősen hektikusan ábrázolt figurát. Ebben volt a készítők segítségére a 15 esztendős Julian Dennison, aki egy zavarodott mutáns fiút alakítva kerül közel Deadpoolhoz. És hát mi tagadás, Dennison a többi – jórészt csak vérben és lőszerben fürdőző – színészt gyakran lejátssza a vászonról, pedig tulajdonképpen nem csinál mást, mint a sokadik hatványra emeli 2016-os szerepét az egyébként remek Vademberek hajszája című filmből: egy rosszul megítélt, sok szenvedésen átesett tinédzsert látunk, aki a maga véresen komoly figurájával groteszk tükörképe a halált és az erőszakot látszólag komolyan venni képtelen Deadpoolnak.
És ha már tükörkép, érdemes kiemelni, hogy a Foxnál milyen ügyesen bánnak a karakterrel, aki ugyan a saját műfajának paródiájaként elegendő lenne, ha össze-vissza lövöldözne és viccelődne, mégis, egyúttal egy filozófiai szembenállást is megfogalmaz a Marvel-univerzum hőseinek általános felfogásával. Ahogy Amerika Kapitány mondta a Bosszúállók: Végtelen háborúban, „nem seftelünk életekkel”, ez pedig komoly elv, amit a Deadpool 2 is alaposan kikezd – avagy megéri-e romba dönteni a fél várost és megölni ki tudja, hány embert, csak hogy megóvjunk egy életet, ami szerintünk többet ér másokénál? Lehet-e valaki önzésből önzetlen, és ha igen, akkor a szándék fontosabb lesz-e az eredménynél? Ezek talán szokatlan gondolatoknak tűnnek egy Deadpool-filmtől, itt mégis jut nekik hely, hogy aztán a stáblista alatti bónusz jelenetek jól fenékbe billentsék az easter eggekbe beleszokott nézőket (csak egy megjegyzés: a film stáblistájának legvégén semmi nincs, az a bizonyos jelenet lesz az utolsó, amit… nos, legyen elég annyi, hogy fel fogtok ismerni).
Összefoglalva tehát, kaptunk egy remekül sikerült filmet, amivel szemben csak pár apró szálkát lehet felhozni. Először is, a vérfaktort egy picit visszafogták (16-os a mozi), másrészt akad pár tényleg messzemenő, vagy épp újrahasznosított poén, ami annak ellenére is kiváltja az emberből a szemforgatást, hogy amúgy jókat röhög rajta. A magam részéről mindezek mellett is ajánlom a filmet, mert nem okoz csalódást, és úgy ágyaz meg egy harmadik résznek, hogy közben nem érezzük átmenetnek a történetet. És ki tudja, egy szép napon talán látni fogjuk, ahogy Deadpool Pókemberrel és Vasemberrel vív szócsatákat, csak érjen már révbe az a fránya Disney-Fox üzlet!
7,5/10 - ajánlott!
