Látványos bevezető jelenet; a mátrix kreátoraitól (semmi hír sem érkezett); 22 díj... amit más játékok kaptak; rendező: itt semmi szükség rá. Ha egy játék ilyen feliratokkal indul, még mielőtt átadná az irányítást, az egy elég jó jele annak, hogy itt valami nem egészen szokványos készül. És aki rajongója a humor ezen fajtájának, az mostanság nincs túlságosan elkényeztetve: a 2013-as The Stanley Parable óta mindössze egy rövid, de csak nyomokban vicces lélektani folytatás érkezett (The Beginner's Guide), valamint egy alig negyedórás, de legalább frappáns utózönge, a Dr. Langeskov, The Tiger, and The Terribly Cursed Emeraldó. Mégis mi a közös ezekben és a Breathedge-ben? A humor stílusán kívül igazából semmi, hiszen míg a felsoroltak narratív sétálószimulátorok voltak, addig a Breathedge egy tartalmas és a hagyományos videojátékos műfajok egyikébe sem beilleszthető, teljes értékű cím – annak ellenére, hogy még csak most kezdte meg útját a korai hozzáférés keretén belül.
NAGY LEVEGŐ
Azaz ezúttal nem szimplán csak egy narrátor által elmesélt eseménysorozat passzív résztvevői vagyunk, hanem ezen történet kovácsai. Legalábbis bizonyos értelemben, elvégre a Breathedge a hagyományos értelemben vett túlélős játék, ahol szokás szerint a semmiből kell várat építeni, bár ez a helyszín miatt egy meglehetősen lehetetlen vállalkozás, lévén most nem egy fantasy környezetbe, vagy mondjuk, egy lakatlan szigetre kerülünk, hanem egyenesen az űrbe. Ami ugyan szintén lakatlan, de meglehetősen kevés beépíthető földterülettel rendelkezik, úgyhogy a kastélytulajdonosi ambíciók helyett érdemesebb inkább a küldetés túlélés részére koncentrálni.
Már csak azért is, mert a Breathedge egy meglehetősen komor helyzetbe taszít, amit néhol alpári, néhol egyszerű, néhol kifejezetten szarkasztikus humorral igyekszik feldobni. Erre pedig alapvetően szüksége is van, hiszen a történet elején két robot közé dob, akik arra kíváncsiak, hogy pontosan mi is történt a fő helyszínnel, egy hatalmas űrhajóval, és az azon dolgozó legénységgel, melynek tagjai a kampány kezdetekor már rég halottak. Üres és sivár visszaemlékezés helyett mi magunk éljük újra az emlékeket. Ez a sztorimód jelenleg sokat nem mutat magából, szó szerint csak az első fejezet készült el, amit egy-két óra alatt bőven teljesíteni lehet, a folytatás pedig még várat magára. De már ez is elég ahhoz, hogy lássuk, a Breathedge milyen könnyedén tud váltani a tragikus haláljelenetek, drámai monológok, és egy csirkeközpontú humorvilág között. Van ugyanis egy halhatatlan csirketárs, aki a főhős családjának generációi mellett asszisztált, és most is szerephez jut a menekülésben.
ŰRGOLYHÓK
A cél természetesen a kimenekülés ebből az űrhajóroncspokolból, ami egy meglehetősen nagy távolságra levő zónát jelent, ahová várhatóan mentőexpedíció érkezik, csak jelenleg épp súlyos késésben van, addig pedig mindent nekünk kell megtenni a túlélés érdekében. Ehhez alapvetően három dologra van szükség: ételre, italra és oxigénre. Utóbbiból szerencsére a hajó egyetlen épségben maradt részén korlátlan mennyiség áll rendelkezésre, ám ahogy elhagyjuk ezt a biztos menedéket, már csak alig több, mint fél percünk van a következő szippantásig.
A játékmenet jelentős része ezért jelenleg az ide-oda futkározásról szól: veszünk egy mély levegőt, kilépünk a zsilipen, és elindulunk a következő érdekesnek tűnő, de nem túl nagy távolságra levő roncsig, és még azelőtt megpróbálunk visszaérni, hogy megfulladnánk. Persze, a zsilipen kívül eltölthető idő később alaposan megnövekszik, feltéve, ha teszünk érte – és ez mi mást jelentene, mint építkezést. Mivel az űrben vagyunk, szerencsére nem hatalmas struktúrákat kell összerakni, hanem felszerelést. Ehhez előbb meg kell találni a tervrajzot, aztán az alapanyagokat, és ha ezek összegyűltek, már csak egy iparos asztalka kell, ahol előállítható az áhított tárgy. Ez lehet egy oxigéntartály, fúró, vagy egy finommechanikai hangoló eszköz, polgári nevén fémdarabokból összeszigszalagozott bunkósbot, amivel jó nagyot lehet suhintani, megregulázva a rakoncátlankodó elektronikus gépeket, vagy kiütve néhány értékesebb nyersanyagot.
Habár a dolgok relatíve könnyen összerakhatók, sajnos sokáig nem tartanak ki: idővel minden elkopik, amortizálódik, így elég sok alkalommal kell újra és újra összerakni ugyanazon dolgokat, ami különösen akkor problémás, ha a zsiliptől meglehetősen nagy távolságra, egy újabb expedíció közepén veszítjük el a fúrót vagy a levegőtartalékot. A halál ráadásul relatíve permanens, mert csak a legutóbbi mentés hívható vissza, nincs sima feléledés, és az elhagyott cuccok visszaszerzése sem lehetséges.
ÁL-MACGYVER
Az idő nagy része így tényleg a keresgéléssel telik, hiszen rengetegféle alapanyagra lesz szükség még a legegyszerűbb recept elkészítéséhez is. A felszerelés tervrajzai alapvetően három nagy kategóriára oszthatók: tényleges felszerelésre, úgymint sisak, légzőmaszk, esetleg zseblámpa; eszközökre, mint a fúró vagy a bunkósbot; tárgyakra, melyek egy-egy akadály leküzdését szolgálják. A tárkapacitás természetesen nem végtelen, a nagyobb dolgok akár több slotot is elfoglalnak, így felhalmozás helyett célszerű ténylegesen is használatba venni a megszerzett javakat, mert a bőség zavara azért ritkán üt be. Ez főleg az ételre és az italra igaz, amiből elég gyakran kell szerezni, és ez mondjuk, a víz esetében nem feltétlenül megy mindig egykönnyen. Ki lehet ugyan szivattyúzni a meglehetősen nagyszámú illemhelység tartályait, de ott ritkán lehet fogyasztásra alkalmas folyadékra lelni. Szerencsére az űrhajó körül lebegő aszteroidákon rengeteg jeget találni, ami segíthet a helyzeten, és a nagy létszámú – halott – legénység cuccai között is bőven akad olyan előre gyártott ételcsomag, amit önmagában vagy finomítva is fel lehet falni.
Az evés és az ivás mellett az életerőnek is szerep jut, amely elsősorban akkor fogy, ha oxigénhiányban szenvedünk, de például a radioaktív területek is le tudnak nyesni belőle. Az egyetlen sztorifejezetben ezt visszatölteni csak alvással lehet, de remélhetőleg a kötetlen sandbox módban más lehetőség is akad. Ellenfelek miatt legalább nem kell aggódni, a kies űrben sem szörnyek, sem zombik, sem rivális emberek nem várnak, így harcolni sem kell. Nem mintha lenne mivel – bár az a bunkósbot elég nagyot tud ütni...
Sokkal nagyobb veszélyt jelent az oxigénhiány, a radioaktív területek jelenléte és a rendelkezésre álló nyersanyag randomitása, na meg a mókuskerékbe ragadással járó frusztráció. A Breathedge ugyanis hiába humoros, sok tennivaló jelenleg nincs benne – ami viszont rendelkezésre áll, az hihetetlenül hangulatos és félelmetesen színvonalas. Az Unreal Engine 4-gyel életre keltett világ álomszép, különösen a távolról szűrődő fények mutatósak, és a No One Lives Forevert idéző art dizájnnal tökéletesen összefonódik, tükörsimán fut, és még csak bugoktól sem kell tartani. Persze ez kicsit csalóka, hiszen alig pár százaléka látható a majdani végleges játéknak, melyben a sztorin felül számos kötetlenebb mód is vár, de ennél simább és biztatóbb startot azért nehezen lehetne elképzelni. Azt már persze csak az idő mondja meg, hogy kitart-e a lelkesedés és a pénz a még több mint egyéves fejlesztési idő végéig, ami sem az űrben, sem a Földön nem kevés. És ezen még egy csirke sem segíthet.
