A ’80-as években újra erőre kaptak a szuperhős-képregények és vele együtt a DC Comics is, akik a grandiózus, eposzi nagyságú Végtelen Világok Krízisével friss idővonalat jelöltek ki saját univerzumuk számára azzal a céllal, hogy átláthatóvá és követhetőbbé tegyék annak zavaros, majdhogynem fél évszázada szövődő bonyolult kontinuitását. Ez azzal is járt, hogy a hősöknek új eredettörténetet kellett kanyarítani, amik tisztábbá és aktuálisabbá teszik karaktereik keletkezését – és ebből a kiadó nagyágyúja, Batman sem maradhatott ki. Ugyan a világ legnagyobb detektívjének már akkor is mindenki tisztában volt az eredetével, néhány elnyűhetetlen vonáson kívül azt az utat, amely az elárvult Bruce Wayne-től, a harcképzett, tapasztalt, sokat látott és vérprofi, álarcot és köpenyt öltő Denevérember megszületéséig vezetett, még soha nem álmodták papírra.
Egészen 1987-ig, amikor is Frank Miller, aki néhány esztendővel korábban sikeresen újradefiniálta Fenegyereket, majd pedig ’86-ban egy alternatív értelmezésen belül A sötét lovag visszatérrel elengedte a Bőregeret az utolsó röptére, David Mazzucchelli rajzolóval kiegészülve (akivel korábban az Újjászületés című Fenegyerek-sztorin dolgoztak együtt) bemutatták a hős keletkezéstörténetét, és olyan mélyre pillantottak a maszk mögé, mint előttük még soha senki, és alászállva a lelki gyötrődések koromsötét, feneketlen gödrébe, egy olyan terepre tettek kirándulást, ahová képregényíró- és rajzoló addig még nem merészkedett. Bár nem ez volt az első történet, amely a korábbi színes, komikus és már-már komolyanvehetetlenül gyermekded hangvétellel szemben jóval sötétebb, kegyetlenebb és földhözragadtabb tónust ütött meg (Dennis O’Neil és Neal Adams 1970-es évekbeli közös munkáit is ez a stílus uralta), a főhős eredetének újbóli elmesélése 1939 óta még nem történt meg, főleg nem ebben a formában. Aztán jött Miller, és ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Stílszerűen: miután megírta a véget, megírta a kezdetet is.
Az első év 12 esztendővel a Wayne-szülők meggyilkolása után veszi fel a fonalat. A tragédia óta még mindig erősen traumatizált Bruce visszatér Gotham City-be hosszú, világ körüli útjáról, és hamar szembesül vele, hogy a város helyzete nemhogy nem lett rózsásabb a távolléte alatt, de jobban elönti a mocsok, a korrupció, az elveszettség és a reménytelenség, mint bármikor. Vele egy időben érkezik a városba a sokat tapasztalt, dörzsölt chicagói rendőr, James Gordon is, aki előtt szintén nem marad sokáig titokban a bűn mindent elborító szennye: hivatása iránt érzett kötelességtudatával, egy terhes feleséggel, az öröm és a keserűség között őrlődve kell helytállnia egy olyan környezetben, ahol a simliskedés olyan szinten megvetette a lábát, hogy még a legfelsőbb köröket is behálózza.
Gyakorlatilag nincs kinek jelentenie a rendőri visszaéléséket, miközben azzal, hogy becsületes marad, saját társai haragját is egyre jobban kivívja, amelynek köszönhetően az életével játszik. Mindketten, Bruce és Gordon is láthatatlan, vagy épp nagyon is látható démonokkal viaskodik (amit a keserű és nyers monológok is kellően előtérbe helyeznek), és ahelyett, hogy ők is részesei lennének ennek a piszkos, kizsigerelő rendszernek, végül úgy döntenek, hogy gyökeret vernek az igazság zászlaja mellett, és felveszik a harcot a bűn és az erkölcstelenség ellen. A sztori a Batman-mitológia kezdetét, azaz annak első esztendejét meséli el, amikor ez az elhatározás sokkal inkább tűnt hasztalan, felesleges, ha nem egyenesen a széllel szemben történő vizeléssel egyenértékű lépésnek – ám az elszánt küzdelem végül meghozza az eredményét, és sorozatos hibák, az ezekből való tanulságok levonása, valamint az egymáshoz való alkalmazkodás árán a történet végére megszületik az a bizonyos legenda, amit mind jól ismerünk.
Miller zsenije abban rejlik, hogy a képregény címével ellentétben nem kizárólag Batmant helyezi középpontba, hanem Gordonra is komoly hangsúlyt fektet, így a város korrupciójától bekebeleződő, Gothan menthetetlen mocskától reményvesztett és kiégett rendőr kvázi a Denevéremberrel egyenértékű főhőssé lényegül át, aki rendíthetetlen kötelességtudata és a törvény iránti elköteleződött hite ellenére idővel rokonszenvet kezd érezni a maszkos igazságosztó iránt. A rendőrség persze rögtön el akarja kapni a Bőregeret, mivel a gengszterek lefülelésével nem csupán a törvény embereinek munkáját kérdőjelezi meg és tünteti fel őket rossz színben (mármint azon túl, hogy Gothamben amúgy sem nyüzsögnek annyira a becsületes zsaruk), de az illegális, mellékes tevékenységeiket is veszélyezteti. Gordonnak munkaköri kötelessége, hogy elkapja Batmant, ami normális körülmények között teljesen evidens is lenne, csakhogy Gothamben egyszerűen nincsenek normális körülmények, és ez arra sarkallja őt, hogy hitelt adjon újdonsült szövetségesének.
És a kíméletlen, embertelen közeg mindkettőjüket egyszerre formálja: Bruce még több mint tíz év elteltével sem tudja túltenni magát szülei halálán, és ez egyszerre teszi őt képtelenné a normális, mindennapi életre és változtatja nyughatatlan megszállottá, aki rendületlen küldetéstudata miatt éjszakánként jelmezt húz. Ennyi idő után is begyógyíthatatlan lelki sebektől szenved: pszichológiai értelemben véve igazi megszállott. Nem olyan, aki holmi hóbort miatt hősködik Gotham utcáin, vagy merő kalandvágyból teszi, amit tesz, hanem az a fajta, akinek a képe nyugodtan ott viríthatna a „megszállottság” szó meghatározása mellett az értelmező kézszótárban. Tulajdonképpen lélekben még mindig az a gyerek, aki akkor volt, amikor eldördültek azok a végzetes lövések abban a bizonyos sikátorban. Számára örökre befagyott az idő, és nem szabadulhat az átélt élményektől.
Miller és Mazzucchelli minden addiginál mélyebbre néztek be a denevérmaszk mögé, és tűpontos, hiteles kórképet állítottak fel a főhősről, hatásosabban és velősebben árnyalva a tragédia okozta sérüléseket, mint az addig a sorozaton dolgozó alkotók együttvéve. Miller mellőzi a karakterre ragadt harmincas-negyvenes évekbeli egyszerűséget (akkoriban ugyanis nem igazán foglalkoztak a trauma hatalmas és megsemmisítő érzelmi töltetével) és a ’60-as évekbeli gyerekes, matinészerű komédiát, és hiteles látleletet ad egy olyan emberről, akinek minden gondolatát és mozdulatát egy gyerekkori tragédia határozza meg. Ez jelenti számára az összes erőt és gyengeséget, valamint a motivációt, hogy Batman legyen, és küldetését szüntelenül, élete végéig hajszolja – hiszen valaki, aki gyermekként végignézte, ahogy a szüleit hidegvérrel lelövik, ez voltaképpen bizonyos értelemben még egészen természetes reakciónak is tűnik, nemde?
Mazzucchelli pedig kellő horrorral és érzékenységgel ábrázolja a vonatkozó jelenetet. Az olvasó szinte beleborzong. De Gordon is tekintélyes szerepet kap a képregényben: személyes vívódása és külső-belső harca ugyanolyan szinten határozza meg Az első évet, mint ahogy Bruce Wayne kezdő lépései, amelyek láttán könnyű párhuzamot vonni köztük. Gordon talpig becsületes rendőr, azonban a korábbi ábrázolásaitól eltérően szinte teljesen szembemegy a megszokott sablonos jófiú-figurával. Végtelenül gyarló, feleségcsaló személyiség, aki a kapuzárási pániktól, a fojtogató korrupciótól és a fiatal, szemrevaló kolléganője iránt érzett vonzalomtól egyaránt szenved, a nyomasztó közel pedig arra készteti, hogy még a törvényt is megszegje, miközben próbálja eldönteni, hogy Batman vajon ellenség-e, akit minden áron le kell vadásznia, vagy barát, akire bizalommal támaszkodhat a bűn elleni harcban.
Mindketten követnek el hibákat, és ahogy Gordon itt még nem az a határozott és egyenes rendőrfelügyelő, úgy Batman sem az a misztifikált, legyőzhetetlen, már-már jelképként a felhőkarcolók között repkedő szuperhős, mint a későbbiekben. Amikor jelmezben, első bevetésén három piti bűnözőt is alig bír lerendezni és közben komoly sérüléseket szenved, majd később az ő lemészárlására megbízott különleges rendőrkommandó szorítja be egy romos épületbe, amit végül rá is robbantanak, az a realisztikus hangvételnek egy olyan szintje, amely addig teljesen idegen és elképzelhetetlen volt egy Batman-képregényben. Ezeknek köszönhetően a klasszikus Batman-gonoszokat, mint például Jokert, Madárijesztőt, Méregcsókot, vagy Kétarcot ne is keressük, sőt, azok a visszatérő, ismerős figurák, akik szerepet kaptak a képregényben, még újra is értelmezi.
Így lehetett a tehetséges besurranó tolvaj Selina Kyle-ból egy volt prostituált, aki Gotham legveszélyesebb, legzüllöttebb környékéről felemelkedve veszi fel Macskanő alteregóját és kezd új életet, részben Batman ténykedéseinek hatására. Manapság persze a rengeteg komorabbnál komorabb szuperhős-képregény és az ötmilliomodik eredettörténet, no meg a megszámlálhatatlanul sok univerzum-reboot után jóval nehezebb megérteni Az első év jelentőségét, de tény, hogy azt elvitatni tőle nem lehet, és nem is érdemes. Miller és Mazzucchelli képregénye ott és akkor, a ’80-as évek második felében óriásit ment, és nem csupán az egyik legjobb Batman-sztorivá nemesedett már megjelenésekor, de több más, nagy hatású művel egyetemben segített kijelölni az utat a kilencedik művészeti ág megkomolyodásának és felnőtté válásának. Betonbiztos hivatkozási alap (ezt bizonyítja a belőle készült, egészestés rajzfilm valamint az, hogy Christopher Nolan is részben ebből merített a Batman: Kezdődik!-hez) és több, mint 30 év távlatából is megkérdőjelezhetetlen mestermű.
Képek forrása: Comic Book Extra
