Elég sokat gondolkoztam azon, hogy nekikezdjek-e egy ilyen személyesebb hangvételű cikknek, de végül úgy voltam vele, miért is ne, ha már egyszer ennyi időt fektettem a Bethesda legújabb nagyágyújába. Emellett ráadásul a The Game Awards-on is jelölve lett a program (bár csak egyetlen kategóriában, és azt sem fogja megnyerni), a Golden Joystick Awards-on pedig bezsebelte a legjobb Xbox játéknak járó díjat, szóval ismét beszédtémává vált a szeptemberben debütált opusz. De vajon megérdemelt volt az imént említett elismerés? Nos, ha engem kérdeztek, akkor egyáltalán nem, hiába lett ugyanis remek játék a Starfield, szinte minden egyes pozitívumára jut legalább egy olyan dolog, ami miatt nem volt túl őszinte a mosolyom a végigjátszás során. Ebből adódóan pedig akármennyire is rajongok a stúdió korábbi alkotásaiért, végül méretes csalódásként kellett elkönyvelnem a hosszú évekig készült sci-fit, amelytől mindenki a The Elder Scrolls 5: Skyrim méltó utódját várta.
Azt már most szeretném leszögezni, hogy ez nem egy teszt vagy ismertető, hiszen Britpopper kolléga szinte rögtön a megjelenés után beszámolt arról, mit is tud az opusz, így feleslegesnek tartom lefutni az ilyen jellegű köröket. Ehelyett inkább szeretném kifejteni a véleményemet arról, hogy mi az, ami tetszett a Starfieldben, és melyek azok a szegmensek, amik miatt a kelleténél gyakrabban emlegettem a fejlesztők közeli hozzátartozóit. A rögtönzött olvasztótégelybe a jól sikerült dolgokat dobálnám be először, mert szerencsére rengeteg akad belőlük, kezdve azzal, hogy érdekelt a sztori. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert a Bethesda címek azért nem az érdekfeszítő fősodorról híresek, sőt, sok esetben hajlamos is megfeledkezni róla az egyszeri játékos. Persze hozzá kell tennem, hogy ezúttal sem dobtam hátast a történetről, maga a cselekményvezetés pedig kifejezetten suta volt a cég avíttas megoldásainak „köszönhetően”, de legalább minimális késztetést éreztem arra, hogy a végére járjak az univerzum rejtélyeinek. Ebből pedig egyenesen következik a másik kellemes meglepetés: a társak.
A játékban mellénk szegődő karakterek (többnyire ugyebár a Constellation nevű szervezet pionírjei) zöme ugyanis egészen érdekesre és szerethetőre sikeredett, ami elég nagy lépésnek mondható például Lydiához (jó, őt azért kedveljük a mémek miatt) vagy Serenához képest. Bár úgy azért senki nem nőtt a szívemhez, mint mondjuk a Mass Effect trilógia szereplőgárdája, de még így is figyelmesen hallgattam Sarah Morgan monológjait a felfedezés fontosságáról, Sam Coe anekdotáit, vagy épp Barrett tudományos értekezéseit – Vasco szövegeiről már nem is beszélve. Annak is módfelett örültem, hogy a frakciók történetszálai, valamint az azokhoz kapcsolódó küldetések újfent remekül sikeredtek, így – a többi Bethesda játékhoz hasonlóan – ezúttal is ezekkel töltöttem az idő nagy részét. Talán a United Colonies és a Crimson Fleet vonala nyerte el a leginkább a tetszésemet, és a Ryujin Industries missziói jöttek be a legkevésbé – ennek egyébként nyomós oka van, de erre csak akkor térek rá, amikor már a mérleg másik serpenyőjénél tartunk. Egyébként általánosságban is elmondható a mellékküldetésekről, hogy szinte minden esetben meghaladják a „szedj össze három virágot” kategóriát, de azért eléggé távol állnak a The Witcher 3: Wild Hunt komplexitásától, sőt, talán még a 2006-os Oblivion is jobb volt ezen a téren. Végezetül pedig mindenképp meg kell említenem, hogy mennyire jó lett a gunplay – pláne a csapat eddigi munkáihoz képest. Minden egyes fegyvert öröm elsütni a játékban, legyen az gépkarabély, pisztoly vagy shotgun, ráadásul a mennyiségre sem nagyon lehet panasz, így mindenki megtalálhatja a neki fekvő stílust. Egyedül azt sajnáltam (de nagyon), hogy nyoma sincs a Fallout 4-ben látott brutalitásnak, így a szembenállók akkor is sértetlenül harapnak fűbe, ha rájuk dobtunk öt gránátot. Ettől függetlenül viszont látszik, hogy az FPS műfaj koronázott királyának tekinthető id Software is a Bethesda segítségére sietett ezen a téren, mert a lövöldözés lett a Starfield egyik legerősebb része – bár a zsánerből adódóan nem biztos, hogy ez pozitívum.
És akkor most következzen a sötét oldal, avagy miért is írtam azt a bevezetőben, hogy csalódásként éltem meg cikkünk alanyát? Első körben ott van a bejárható bolygók mennyisége, melyekkel kapcsolatban kvázi ódákat zengett Todd Howard a megjelenés előtt, holott már akkor is lehetett tudni, hogy ennek bizony nagyobb lesz a füstje, mint a lángja. Nos, végül a szkeptikusoknak lett igazuk, mivel amellett, hogy a felfedezés finoman szólva is korlátozott, még csak nem is túl élvezetes, sőt. Nem tudom, ki szerint volt jó ötlet, hogy legyen a Starfieldben több mint 1000 planéta, de én személy szerint körülbelül a huszadik bolygón untam meg a scannelgetést, dacára annak, hogy legalább a terepek terén igyekeztek némi változatosságot csempészni a receptbe. Persze ennél a pontnál mondhatnánk azt, hogy ez a mechanika teljességgel opcionális, csakhogy egy-egy égitest teljes feltérképezése, valamint az élővilág módszeres ritkítása (pláne abban az esetben, ha néhány szinttel felettünk állnak) nagyságrendekkel több tapasztalati pontot ad, mint a küldetések, így a gyors fejlődés érdekében lényegében elengedhetetlen, hogy lejárjuk a lábunkat. Mindez azért különösen bosszantó, mert több sárgolyón előfordult, hogy csupán egyetlen növény vagy állat kellett volna a 100%-hoz, de azt az istenért nem tudtam megtalálni, bármilyen terepen is landoltam, így lényegében csak az időmet vesztegettem. Ez a fajta randomitás ráadásul némi inkonzisztenciát is eredményezett, mivel teljesen hiteltelen, hogy bárhol is szállunk le, mindig akad néhány ember alkotta épület. De emellett az is megér egy misét, hogy vannak olyan lények, melyek az egyik planétán még növényevők, míg a másikon pillanatok alatt lefejtik rólunk a húst, ha nem vigyázunk – valóban megállja ez a helyét tudományosan?
Most, hogy kiveséztük, mi a probléma a többnyire kopár planétákkal, ejtsünk néhány szót a városokról, pontosabban az azokban poroszkáló NPC-kről, mert ezen a téren bizony vannak bajok. Így 2023 végére már elvárná az ember (különösen egy ekkora stúdiótól), hogy legyen élet a videójátékokban, pláne, hogy a Red Dead Redemption 2 már az előző generációs masinákon is olyan szintű immerziót mutatott, hogy annak máig nincsen párja. Na, a Starfieldben mindennek nyoma sincs, hiszen a járókelők olyan lelketlenek és élettelenek, mintha 2003-ból pottyantak volna ide (bár Gothic már akkor is volt, szóval ez sem lenne mentség), ráadásul még a mi ténykedéseinkre sem reagálnak semmit, pedig ez már a Skyrimben is működött. Éppen ezért elképesztően illúzióromboló volt bejárni az amúgy hangulatos városok utcáit, mert néhány szkriptelt dialóguson túlmenően semmi olyat nem láttam, ami egy kicsit is felkeltette volna az érdeklődésemet. Mindezt tetézi, hogy a Microsoft égisze alá tartozó gárdának ismételten sikerült egy technikai csodát alkotni, így a legtöbb ajtó kinyitása azzal jár, hogy bámulhatjuk a nagy semmit. Ez leginkább Neonban okozhat gondot, amely lényegében egy töltőképernyő-fesztiválnak is felfogható, de akkor is felettébb bosszantó ez a jelenség, ha mondjuk a bolygókat pásztázzuk. Ennek fényében pedig már egyenesen elfogadhatatlan, hogy az eleve karcsú 30fps-t sem képes tartani a program, nálam legalábbis olyan szaggatásokat produkált a játék Xbox Series X-en (különösen Akila Cityben), hogy azt öröm volt nézni – nem beszélve arról, hogy a 20. alkalom után már nem is számoltam a teljesen random kifagyásokat. Mindez azért szomorú, mert alapjáraton nagyon jól néz ki a játék (ilyen éles textúrákkal talán még sehol nem találkoztam), de hiába a külcsín, ha a motorháztető alatt virágzik a katasztrófaturizmus.
Így a panaszáradatom végéhez közeledve nem szeretnék elfeledkezni a borzalmas UI-ról sem, ami minden, csak nem informatív, a városi térképek (szerencsérve ezek pótolva lesznek) hiánya pedig egyenesen vérlázító – pláne a már említett Akila City esetében, ami egy kész labirintus. De ott vannak emellett a képességek is, melyek egy része teljesen felesleges vagy épp használhatatlan. Főként a lopakodáshoz köthető tulajdonságok sorolhatók ide, mivel – és ez az egyik legnagyobb szívfájdalmam – a Starfieldben egyáltalán nem élvezetes az árnyak között rejtőzni, pláne, hogy nem is nagyon vannak árnyékok. Pontosan ezért említettem fentebb, hogy nem igazán rajongtam a Ryujin Industries által adott missziókért, mivel hiába preferálom ezt a játékstílust, itt egyszerűen nincs élvezeti értéke a lopakodásnak – én legalábbis nem leltem benne túl sok örömöm. Ahogy az outpostok létrehozásában sem, mivel így is annyi pénzem lett a történet végére, hogy semmit nem tudtam kezdeni vele, így zéró motivációt éreztem az építkezésre. Ez amúgy azért különösen furcsa, mert a Fallout 4-ben például szerettem pepecselni a településekkel, de ezúttal még ez a mechanika sem ért célt nálam – bár tudom, hogy sokan elképesztő mennyiségű időt fektetnek a legjobb és leghatékonyabban működő „kisvárosok” létrehozásába.
Lamentálhatnék még pár sort arról, hogy mennyire csalódtam a jutalmazási rendszerben (lényegében bárhonnan eshet ki legendás motyó), vagy hogy mennyivel jobb lett volna, ha kompaktabb élményt kapunk, de talán így is világos, miért érzem túlzónak a Starfield körüli imádatot. Legalábbis az újságírók részéről, mivel a játékosok körében már nem aratott olyan osztatlan sikert, amit ezúttal meg is tudok érteni. Ahogy azt már leírtam, egyáltalán nem tartom rossznak a legendás csapat legújabb szerzeményét (abban az esetben nehezen jött volna össze a 150 óra, nemde?), de ennél szinte minden téren sokkal jobbra számítottam. A Skyrim a mai napig fent van az Xboxon, ahogy minden valószínűség szerint a Fallout 4-et is felteszem majd, ha kijön a beígért frissítés, de a Starfield újrakezdésére még annak ellenére sem érzek késztetést, hogy amúgy meglehetősen érdekesnek tűnik a New Game Plus. Persze ha konzolokra is megérkezik a modtámogatás, valamint befutnak a tervezett DLC-k, akkor azért elindítom még párszor, de az biztos, hogy nem lesz bérelt helye a merevlemezen. Kár érte, mert igazából minden adott volt ahhoz, hogy klasszikus szülessen.
