[Filmkritika] A Hangya

A Marvel univerzum szuperhőseinek kalandjaiból több, mint egy évtizede készítenek filmeket a stúdiók, és bár az első X-Men-t a 20th Century Fox gyártotta, az igazi dömping akkor indult be, amikor 2008-ban a Marvel Studios is beszállt a versenybe, azokkal a karakterekkel, amelyeknek a jogát még birtokolja. A Vasember majdnem 600 millió dolláros sikere után évenként jöttek az újabb és újabb világmegmentős mozik, lassan minden karakter megkapta (Vasember, Amerika Kapitány, Thor) vagy meg fogja kapni (Fekete Özvegy) a saját kis sorozatát. Közben a Marvel Univerzum egyre jobban összeér, hiszen a Thor: Sötét Világ az első Bosszúállók után játszódott, jelen kritikánk alanya pedig rengeteg utalást/fricskát tartalmaz nemcsak a második Bosszúállók mozira, de más Marvel filmekre is.

A Hangya hosszas szenvedés után került a mozikba, hiszen már a 80-as években meg akarta filmesíteni az 1962-ben született karaktert Stan Lee a New World Entertainment-el karöltve. A projektből azonban nem lett semmi, mert Rick Moranis főszereplésével a Disney a Drágám, a kölykök összementek! című, gyorsan felejthető vígjátékot mutatta be 1989-ben. Ezek után több mint egy évtizedig a fejlesztői fiókban feküdt az ötlet, majd Edgar Wright 2003-ban bemutatott egy filmtervet a Hangyáról, melyet „egy akció-kaland komédiaként” prezentált, és ezek után el is kezdett dolgozni rajta. A 2012-es Comic Con-on bemutatott egy hangos ovációval fogadott tesztvetítést a Hangya képességeiről, a stúdióval azonban összekülönbözött a kreatív nézőpontok eltérése miatt, így Wright végül távozott. Helyére az a Peyton Reed került, aki eddig főleg televíziós sorozatokat, TV és dokumentumfilmeket vezényelt le. Bár én magam nagyon szeretem a Marvel filmeket, a Hangya előzetesein csak hümmögtem, és bizony kicsit félve ültem be a sajtóvetítésre -- a félelmem azonban teljesen alaptalannak bizonyult, ugyanis fél óra után rájöttem, hogy a Hangya az utóbbi évek legszórakoztatóbb Marvel filmje lett.

A sztori 1989-ben indul a fiatal Hank Pym-mel (Michael Douglas), aki éppen kilép a S.H.I.E.L.D. kötelékéből, ugyanis az ügynökség megpróbálja lenyúlni/lemásolni a miniatürizáló technológiáját. A következő jelenetben már a jelenben jár a film, amikor Scott Lang (Paul Rudd) éppen a börtönből szabadul; minden vágya, hogy rendbe hozza életét és láthassa a lányát, munkája azonban nincs, és mivel a láthatáshoz gyerektartást kellene fizetnie, elvállal egy elvileg jól jövedelmező munkát, ám abban a páncélszekrényben, amit ki kellett rabolnia pénzt nem, csak egy furcsa ruhát talál...

Scott Lang nem gazdag, nincs különleges képessége, egy teljesen átlagos, negyvenes férfi, aki rosszkor volt rossz helyen, és emiatt került börtönbe. Ex-elítéltként cellatársánál húzza meg magát. Világmegváltó céljai nincsenek, szeretne a lánya szemében hőssé válni. Erre a lehetőséget Hank Pym (ő volt az első Hangya) kínálja fel, akinek egykori tanítványa, Darren Cross (Corey Stoll) veszélyesen közel jár ahhoz, hogy egy kosztüm-másolatot (Yellowjacket) létrehozzon, amivel persze tisztességtelen szándéka van.

A negatív főszereplő ezen szándék miatt súlytalan, egydimenziós lett, akinek motivációja túlságosan gyenge, ötlettelen, nincs ereje a karakternek, ellenben Hank Pym és Scott Lang, illetve a Pym lányát (Hope van Dyne) alakító Evangeline Lily hármasa igazán jól működik. Paul Rudd jól elvan a jószívű tolvaj szerepében, de a mellékszerepben feltűnő Michael Pena (a volt cellatárs) sokszor jobb nála. Michael Douglas már rutinból eljátssza a találmánya hatalmától tartó tudóst és a lányáért aggódó apát. Evangeline Lily sajnos nem kapott akkora szerepet, amelyben kibontakozhatott volna (a Lostban sokkal jobb volt), de ez változni fog, ugyanis jó eséllyel vissza fog térni, egy sokkal fontosabb Marvel karakter képében.

És hogy megvalósításban milyen a Hangya? Meg kell mondjam, nagyszerű! Az IMAX 3D végre nem parasztvakításként van jelen, az Avatar óta ez az első film, amelynél a térhatás végre jól kijön. Az első összezsugorodás a fürdőkádban lenyűgözően néz ki, az utána következő jelenetek pedig megmutatják, hogy mennyire veszélyes az, ha az ember egy milliméter magas. Ezek a jelenetek messze lekörözik a Drágám, a kölykök összementek! hasonló képsorait. Persze, ebben semmi meglepő nincs, hiszen 26 év eltelt, de ezek a képek sokkal félelmetesebbek, mint például a Salinski gyerekek találkozása a skorpióval. Minden két percre jut legalább három poén, ezek pedig néha nagyobbat ütnek, néha kisebbet, de ezek közül is azok a legjobbak, amelyek más Marvel szereplőkkel kapcsolatban hangzanak el. Vasember kigúnyolása? Az igen! Sólyom leverése az új Bosszúállók bázison? Hatalmas! A Hangya és ellenfelei közötti verekedések gyorsak és pörgősek, de a film végén van az igazi ereszd el a hajam, amikor Scott Lang és Darren Cross először egy aktatáska belsejében, majd egy Thomas mozdony tetején küzdenek meg egymással (természetesen mindketten miniatűr méretben), mely egyértelműen a film legszenzációsabb része.

Eleget dicsértem már a Hangyát, így nincs más dolgom hátra, mint hogy moziba küldjelek titeket. Poénos, vicces film lett az új Marvel alkotás, melyen tényleg lehet nevetni, és még heist moziként is megállja a helyét. Személy szerint nekem nagyon tetszik az, ahogy a Marvel bánik a karaktereivel. A stáblista végét érdemes kivárni, mert egyértelmű utalást tartalmaz a következő Amerika kapitány filmre, sőt Scott Lang ezután következő karrierjére is! A Hangya visszatér, kérdés, hogy mikor. Én várom.

8,2 – Jó.