Szinte hihetetlen, de már nyolc éve annak, hogy megjelent a legendás DOOM-széria újrahangszerelt változata, amely egy sötét sarokba hajította a némileg megosztó 3. rész horrorelemeit, a helyére pedig visszahozta a sorozatra korábban jellemző adrenalindús, folyamatos mozgást igénylő összecsapásokat. A szkeptikusok ugyan nem gondolták volna, hogy a Bioshock féle okos-FPS-ek és a taktikai lövöldék világában lesz még létjogosultsága egy AAA hentparádénak, a zsáner nagymesterének tekinthető id Software azonban pillanatok alatt rácáfolt a kételkedőkre, hiszen aktuális születésnaposunk nem csupán a kritikusok körében kapta meg a neki járó elismerést, de az old school lövöldözésre vágyó játékostábor is hamar a keblére ölelte. Természetesen nem véletlenül, a 2016. május 13-án megjelent DOOM ugyanis szinte minden egyes elemében képes volt megőrizni a mérföldkőnek számító első két felvonás szellemiségét, miközben épp csak annyi modern ecsetvonást használtak fel a készítők, hogy az új érkezők is képesek legyenek befogadni a végeredményt. Persze nem a fejleszthető öltözéknek és fegyvereknek, valamint a számos összegyűjthető apróságnak köszönhetően vált instant klasszikussá a legújabb listánk apropójául szolgáló műremek, hanem a tényleges lövöldözés miatt, éppen ezért most öt olyan, 2000 után készült alkotást szeretnénk röviden bemutatni nektek, melyek pillanatok alatt képesek visszarepíteni a szépemlékű ’90-es évekbe.
5. Shadow Warrior
A varsói székhelyű Flying Wild Hog az ócskavasgyártó szimulátorként is jellemezhető Hard Resettel mutatta meg először, hogy tudja jól, milyen összetevőkből áll a "mész és lősz" stílusú lövöldék receptje, soron következő projektjükhöz pedig egyenesen a 3D Realms 1997-ben megjelent klasszikusáig, a Shadow Warriorig mentek vissza a szakik, a retrót kedvelő játékosok legnagyobb örömére. Lo Wang vérfrissített kalandjában a Duke Nukemet is megszégyenítő egysorosok, valamint a mindig megbízható katanával történő szeletelés kapta a főszerepet, miközben egyre veszélyesebb démonokat sodort elénk a sors, hogy mindig legyen mit kardélre hányni. Természetesen a hagyományos, egyébiránt fejleszthető lőfegyverek is fontos részét képezték a szószátyár protagonista repertoárjának, ám a legnagyobb élményt még így is kaszabolás nyújtotta, bár tény, hogy a kombó-rendszert alsó hangon is szokni kellett. A 2013-as Shadow Warrior egyik legnagyobb erőssége, hogy az adrenalinban lubickoló összecsapások mellett pályák terén is kellő változatosságot kínált, a gondosan elhelyezett rejtett szegletekről, jópofa easter eggekről és a poénokkal teletűzdelt forgatókönyvről már nem is beszélve. Összességében nézve a 2016-ban megjelent folytatás sem mondható rossznak, ám a Borderlands-szériát idéző looter-shooter jelleg nem igazán tett jót ennek a koncepciónak, a gyökerekhez visszatérő harmadik etap pedig a tetszetős látvány ellenére sem volt képes megismételni a reboot első felvonásának varázsát. Ebből adódóan mi mindenképp nyitányra tennénk le a voksunkat, de akkor jártok a legjobban, ha ledaráljátok a teljes trilógiát, akárcsak Lo Wang az útjába akadó szörnyszülötteket.
4. Serious Sam: The First Encounter
A ’90-es évek borongós hangvételű, jobbára démonokat és egyéb sötét szerzeteket a középpontba helyező hentparádéi (a Duke Nukem 3D persze kivételt képezett) után egy kicsi horvát csapat, a Croteam vitt némi napfényt a műfaj ezen ágába, méghozzá szó szerint. Az ezredforduló után berobbant Serious Sam: The First Encounter során ugyanis az ókori Egyiptom perzselő homoktengerében kellett visszavernünk Mental végtelennek tűnő seregét, hogy megmentsük a Földet a teljes pusztulástól, miközben gigászi piramisok árnyékában és ősi labirintusokban kergetőztünk a rendre túlerőben lévő ellenfelekkel. A nevével ellentétben egyáltalán nem komoly alkotás legnagyobb pozitívumát egyértelműen az atomszféra adta, hiszen ilyen környezetben még nem igazán volt alkalmunk lövöldözni korábban, pláne nem úgy, hogy alkalmanként 40-50 válogatott rosszarcú rohant felénk a gigantikus arénákban. Az összképhez természetesen maga a mindig, minden körülmények között stílusos főhős is sokat hozzátett, aki nem csupán a szembenállókat bombázta előszeretettel, de magukat a játékosokat is, méghozzá jól időzített, valóban vicces poénbombákkal. Persze a műfajból eredően a puffogtatás is felettébb fontos részét képezte a nagy egésznek, ami már csak azért is kiemelkedőnek számított a maga idejében, mert egy kivételesen sokrétű arzenál állt a rajongók rendelkezésére, a hatlövetűtől kezdve a shotgunon és a gépfegyveren át egészen az olyan szürreális darabokig, mint a lézerágyú és az ágyúgolyóvető. A rettenthetetlen Sam Stone idegenekkel kikövezett turistaútja olyannyira betalált az FPS kedvelők körében, hogy a GameSpot az év legjobb PC-s játékának választotta 2001-ben, mostanra pedig három számozott folytatást, ráncfelvarrott kiadásokat és számtalan mellékágat is megélt a franchise, ami elég jól mutatja, mekkora igény van az ilyen jellegű programokra.
3. Painkiller
Nem véletlen, hogy a múlt hónapban már a 20. születésnapját ünneplő Painkillerről egy külön videóban is megemlékeztünk, hiszen a mára világszinten ismert People Can Fly csapata egy valódi gyöngyszemet rakott le az asztalra két évtizeddel ezelőtt. A mennyország bérgyilkosaként tevékenykedő Daniel hullahegyekkel szegélyezett históriája az első perctől az utolsóig garantálta az önfeledt szórakozást, köszönhetően a kiválóan implementált Havoc fizikai motornak, valamint a ragdoll effektushoz asszisztáló fegyverarzenálnak, amely egy nehéz nap után is képes volt mosolyt csalni az ember arcára. Ennél is fontosabb viszont, hogy a környezet változatossága valósággal párját ritkította az FPS műfajon belül, a Purgatórium démonoktól hemzsegő bugyrait járva ugyanis olyan helyszíneken fordulhattunk meg, mint például egy holdfényben fürdő temető, egy színház, egy középkori falu, vagy épp egy vérfagyasztó elmegyógyintézet, a frenetikus gunplay mellett tehát atmoszférateremtés terén is jelesre vizsgázott ez a lengyel csoda. A kártyák rendszere, valamint a démonná válás ráadásul némi taktikát is csempészett a szűntelen lövöldözésbe, így az egerünk gyors ütemben történő leamortizálásán túlmenően azért sikerült egy csipetnyi mélységet adni a programnak. Az előző helyezetthez hasonlóan ráadásul a Painkiller életútja sem nevezhető rövidnek, más kérdés, hogy míg az első, Battle out of Hell címet viselő kiegészítő, valamint az eredetileg modnak készült Overdose még érdemi adaléknak bizonyult, addig a későbbi toldalékokon már erősen érződött, hogy csak és kizárólag a könnyű pénzszerzés céljából láttak napvilágot. Ez persze mit sem von le az eredeti remekmű érdemeiből, ami csakis azért nem kapott előkelőbb helyezést a listán, mert a zsáner nagymesterei két ízben is megmutatták az elmúlt években, hogy miért ők viselik a koronát.
2. DOOM
Talán senkit sem ér meglepetésként, hogy az aktuális ünnepeltünk is bekerült a kalapba, hiszen a 2016-os DOOM körülbelül akkora lépést jelentett a "menni és lőni" típusú FPS-ek körében, mint mondjuk a Rockstar Games portékái a sandboxok között. Mindez azért számított különösen nagy teljesítménynek, mert az alapítók közül addigra már senki sem erősítette az id Software kötelékét, a játék felett bábáskodó Marty Stratton és Hugo Martin azonban jól tudták, hogy mi fán terem a BFG, így a végeredmény minden egyes porcikáján érződött az első két rész szellemisége. Önmagában véve ez persze nem lett volna elegendő az üdvösséghez, szóval az úttörő technológiáiról elhíresült texasi csapat kölcsönvett néhány mechanikát a műfaj modern képviselőitől, hogy egy több évtizedes formulán alapuló, ugyanakkor a fiatalabb közönség számára is emészthető darabbal gazdagítsa a palettát. Ennek az elgondolásnak végül az lett az eredménye, hogy bár Doom Slayer marsi kiruccanása szinte minden szempontból fityiszt mutatott a mai FPS-eknek, akadtak azért fejleszthető fegyverek, ahogy a páncélunkat is tuningolhattuk, a hibátlanul összerakott pályákon pedig naplóbejegyzések és egyéb rejtett dolgok várták, hogy felkutassuk őket. A főszerepet persze így is a változatos tagokból álló démonsereg miszlikbe aprítása kapta, ezen a téren pedig újfent nem okozott csalódást a brigád, sőt, igazából még önmagát is sikerült felülmúlnia. Már a kiválóan funkcionáló gyilokszerszámok, valamint a szótlanságában is erőt és karizmát sugárzó protagonista mozgása is elegendő lett volna ahhoz, hogy hevesen tapsoljunk a harcrendszer láttán, a szakik azonban a felkavaró képsorokat eredményező Glory Killek képében varázsoltak gyémántokat a fényesen csillogó koronára, ezzel garantálva, hogy a 2016-os DOOM legyen az új mérce a régi időket idéző produkciók között. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a házon belül fejlesztett id Tech 6-nak hála csodálatos látványvilág tárult elénk, Mick Gordon ajtót berúgó zenéje után pedig még kávéra sem nagyon volt szükségünk, adja magát a kérdés, hogy lehet-e mindezt fokozni. Nos, a válasz magától az id Software-től érkezett, méghozzá négy esztendővel később.
1. DOOM Eternal
És ezzel el is érkeztünk felsorolásunk első darabjához, ami ugyan nem nyerte el minden egyes rajongó tetszését, ám mind az újságírói, mind a felhasználói értékelések azt mutatják, hogy az emberek többsége valósággal odáig volt földi pokolért. Merthogy a 2020-as DOOM Eternal szinte minden szempontból szintet lépett az imént taglalt elődjéhez képest, kezdve azzal, hogy ezúttal sokkalta változatosabb helyszíneken kellett megritkítanunk a démoni hordákat, fegyverkészletünknek pedig az összes darabja használható volt bizonyos szituációkban. Mindemellett a sztorit és a lore-t is sikerült kibővíteniük az íróknak, ahogy a kétdimenziós gyilkológép szerepéből valamennyire kilépő főszereplő mozgása is változatosabbá vált, bár pont ez utóbbi lett az Eternal kétélű kardja, mivel sokan szó szerint a pokolra kívánták az arénákat összekötő platformrészeket. A mérnöki pontossággal megalkotott összecsapások ugyanakkor pillanatok alatt képesek voltak zárójelbe tenni az ugrabugrát, hiszen a minden korábbinál nagyobb területen zajló csatározások inkább egy kaotikus, vérben úszó táncra hasonlítottak agyatlan lövöldözés helyett, melyek során az összes létező eszközt be kellett vetnünk ahhoz, hogy eljussunk az idézőjeles előadás végéig. A Fortress of Doom névre keresztelt főhadiszállásnak köszönhetően ráadásul még szusszanhattunk is egyet két izzasztó pálya között, ami mindenképp jót tett a játék ritmusának, nem mellesleg értelmet adott a gyűjtögethető dolgoknak, amik sok programba csak időhúzás jelleggel kerülnek bele. Azt már csak zárójelben jegyeznénk meg, hogy technikai oldalról is csodát műveltek a fejlesztők, így letaglózó látványt kaptunk értékelhető sebesség mellett, erre pedig csak nagyritkán van példa AAA berkekben. Számos oka van tehát annak, hogy ennyire piedesztálra lett emelve listánk aranyérmese, amire még sokáig fogunk bezzeg példaként hivatkozni, ha a máig népszerű arena shooterekre terelődik a szó.
Szerintünk tehát ezek azok a közismert, jobbára a felső polcról származó belső nézetű lövöldék, amik úgy idézték meg a zsáner hőskorát, hogy közben nem feledkeztek meg teljesen a naptárról. A régivágású akcióra vágyó játékosok ma már leginkább az indie szférából érkező boomer shooterekben találhatják meg a számításaikat, ám a mostani felsorolásunk is remekül mutatja, hogy a nagyobb kiadók és stúdiók sem feledkeztek meg teljesen erről a rétegről. Ebből adódóan kíváncsian várjuk, hogy milyen hasonló próbálkozásokat fog kitermelni magából az ipar az elkövetkezendő években, mi például nem vennénk zokon, ha új fejezettel bővülne a valódi legendának számító Quake, de az évekkel ezelőtt beharangozott Painkiller 2-ből is szívesen látnánk néhány képkockát.
És ti melyik old school FPS-sel kínozzátok legszívesebben az egeretek bal gombját?
